Talán túlzás volna azt állítani, hogy a Szélhámos fivéreket legalább akkora várakozás előzte meg, mint mondjuk Richard Kelly második filmjét, de az kétségtelen, hogy a Sundance-kedvenc Rian Johnson négy évvel ezelőtt igen magasra tette a lécet. A Bricknek azóta is foglalt helye van a mindenféle toplistákon, állandó hivatkozási a pont a neo-noir sajátosságairól szóló eszmefuttatásokban, és persze ékes bizonyítéka annak, hogy az amerikai függetlenfilmben még mindig van némi szufla.
A briliáns alapötletben elsősorban az a meglepő, hogy másnak még nem jutott eszébe: Johnson – aki természetesen a forgatókönyvet is írta – a klasszikus film noir és hard-boiled regények motívumkészletét helyezte középiskolai közegbe, precízen ügyelve arra, hogy minden kötelező elemnek meglegyen a high school-megfelelője. A outsider hős az iskolafilmek örök kívülállója; a „mesterbűnöző” „The Pin” mintha egy szerepjáték-parti hobbitnak öltözött mesélője lenne, a törvény (azaz a rendőrség) maga az iskolai vezetőség, femme fatale-ból pedig rögtön kettő is akad. De Johnson bravúrja túlmutat azon, hogy a két, amúgy nehezen behatárolható műfaj (iskolafilmek, illetve film noir) alapmotívumait megfelelteti egymásnak. A felsorakoztatott karaktereket egy chandleri melankóliával átitatott kriminarratívába illeszti, ahol maga a bűntény (a főhős exének rejtélyes halála) is legalább annyira érdekfeszítő, mint amennyire a high concept bűvészmutatványa ámuldozásra késztet, nem beszélve az egész filmet átható, egyedi hangulatról – amit csak néha tör meg egy-egy finom poén, mint például a hős és az antagonista narancslevezése egy családi ház konyhájában.
A film noirnak és a középiskolai közegnek természetesen nem a Brick jelenti az első flörtjét, Johnson filmje inkább maga a beteljesedés. A tizenéveseket szerepeltető bűnfilmeknek se szeri, se száma: ezek közül némelyik szegről-végről köthető a film noirhoz, mint mondjuk a Féktelen folyó, némelyik pedig egyáltalán nem, mint például a Gus Van Sant-féle Paranoid Park. A femme fatale figurája már évtizedekkel korábban otthonos közegre lelt az intrikáktól fülledt osztálytermekben (lásd a Gyilkos játékok példáját a nyolcvanas évek végéről, vagy a Pretty Persuasion-t 2005-ből), Johnson elsősorban abban lépett tovább elődjeihez képest, hogy csupán egy-egy karakter helyett átveszi a bűnfilmekből ismerős teljes alvilági hierarchiát, a noir kegyetlen fatalizmusát és teszi mindezt anélkül, hogy szája sarkában ott bujkálna az a bizonyos félmosoly. Így kapunk Bugsy Malone-féle műfajparódia helyett önmagában is érvényes neo-noirt, mely során mintha Van Sant az emlegetett Paranoid Park díszletei között végül a Fekete Dáliát forgatta volna le.
Míg az új évezredben a film noir adaptivitását a mainstreamben az agyonstilizált, akciódús, Mickey Spillane-ben gyökeredző Frank Miller-iskola (a Sin City-től a Spiriten át szegény Max Payne-ig), illetve a glamúros noir-thrillerek képviselik (mint a Fekete Dália, a Hollywoodland vagy Az igazság fogságában), a műfaj független olvasatait elsősorban az egyedi műfajkeverékek reprezentálják. Míg a tizenkilencedik századi orosz családregények és a klasszikus noir közös nevezőjét a fatalizmusban megtaláló The Perfect Sleep inkább volt eklektikus torzó, melyet éppen szabálytalanságai és hibái miatt nehéz nem feledni, Rian Johnson debütálása érett és végletekig csiszolt munka, melyben a posztmodern kikacsintások, a rezignált drámaiság és a precíz formalizmus oly kényelmesen elférnek egymás mellett, mint egy ítéletnapi cheerleader a whiskyt kortyolgató Philip Marlowe ölében.
Rian Johnson új filmjének (The Brothers Bloom - Szélhámos fivérek) kritikája a novemberi Filmvilágban olvasható.
