Havonta jelentkező rovatunkban, a Piszkos12-ben, olyan filmeket mutatunk be, melyek témájukban vagy stílusukban szorosan kapcsolódnak az adott hónap egy-egy mozipremierjéhez. Reisman őrnagyhoz hasonlóan mi is különleges elemeket szelektáltunk, ezúttal – az Engedj be! című nagyszerű svéd film kapcsán – az atipikus vámpírfilmek tárházából. Nem a tizenkét legjobb, nem is a tizenkét legrosszabb. Tizenkettő, ami így vagy úgy, de fontos. Mint legutóbb, most is szívesen olvasnánk a kommenteknél, mely filmeket hiányolják a listáról olvasóink.


Let’s Scare Jessica to Death (John D. Hancock, 1971)
 
Stephen King egyik kedvenc horrorfilmjéről nem jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy vámpírfilm lenne, sőt, még az sem biztos, hogy egyáltalán szerepel-e benne vámpír. Az 1971-es Let’s Scare Jessica to Death lényege ugyanis pontosan a valóság és a rémálmok közötti határvonal elmosása, hogy a címszereplőhöz hasonlóan maga a néző se legyen képes megállapítani, valóban megtörténnek-e a filmbéli szörnyűségek, vagy csupán egy beteg elme képzelgéseiről van szó. A film, mint oly sok 70-es években (és azóta készült) horror, egy világtól elzárt kis településen játszódik, azon belül is egy tóparti házban, ahol a helyiek szerint máig kísért egy vízbe fulladt mennyasszony szelleme. Itt akar új életet kezdeni három, a legendáról mit sem tudó hippi, köztük Jessica, aki hallucinációi és képzelgései miatt már megjárta a zárt osztályt is. A film alkotóira minden bizonnyal hatott a Rosemary gyermeke és A testrablók támadása, a Let’s Scare Jessica… azonban, többek között épp a vámpírtematika sajátos formában történő beemelése miatt, egy teljességgel eredeti, a mai napig is működő pszicho-horror. (BS)


Blacula (William Crain, 1972)

Nem igazán tudni, Mamuwalde herceg hogyan képzelte, hogy 1780-ban Dracula kastélyában lobbizik azért, hogy a vérszívó gróf segítsen eltörölni a rabszolga-kereskedelmet. Azt biztos nem láthatta előre, hogy rasszista vendéglátója megkívánja a feleségét és a férjet idők végezetéig egy koporsóba zárja, hogy ott sínylődjon élőhalottként. Az átokkeresztségben Blacula nevet kapó herceg majdnem kétszáz évvel később, New Yorkban ébred, ahol egyszerre próbálja megszerezni magának felesége modernkori hasonmását és kielégíteni szörnyű vérszomját.



A Blacula olyan, mint a blaxploitation filmek nagyobb része: amatőr, lassú, helyenként nevetséges, egy ütvefúró finomságával próbál szatirikus lenni (a fehér rendőr a vérszívások miatt először a Fekete Párducokra gyanakszik), de érdekes korlenyomat és főleg, bátor kísérlet arra, hogy egy olyan végletesen whitey történetet, mint Drakuláé, a fekete büszkeséggel felruházza. Már csak a William Marshall alakítása miatt is érdemes megnézni: a Broadway-veterán egyszerre hozza a Vincent Price-i komolykodó campet és "népe büszkeségének kikristályosodását." A Hues Corporation feltűnik egy zenés betét erejéig. (KD)


Az éjszaka ördögei/Az ördögök éjszakája (Giorgio Ferroni, 1972)

Giorgio Ferroni filmje Alekszej Tolsztoj híres elbeszélésének – A vurdalak család – modern adaptációja (a történet korhű megfilmesítését maga Mario Bava követte el a Black Sabbath címen ismert kiváló szkeccsfilmben), egyben a modern olasz horror egyik titkos favoritja. A Gianni Garko alakította főhőst egy furcsa tanyára veti a sors, ahol nem árt betartani bizonyos szabályokat, ha az ember nem akarja vurdalakként végezni (ez gyakorlatilag a vámpírral azonos). Természetesen a szabályokat megszegik, Garko pedig a szörnyűségekkel szembesülve elmegyógyintézetben köt ki. Ez a különös kis horror technikai szempontból nem mindig tökéletes, beszerezni sem könnyű, de a hangulata és a befejezése biztosan sokáig kísérteni fog minden különleges rémtörténetre éhező nézőt. (OD)


Életerő (Tobe Hooper, 1985)

Mi lesz abból, ha a Texasi láncfűrészes mészárlás rendezője a Bosszúvágy-folytatások producerének segítségével feldolgozza A nyolcadik utas: a halál szerzőjének egy angol filozófus sci-fi regényén alapuló forgatókönyvét, főszerepben egy kebelben erős ex-balerinával és Charles Manson máig leghitelesebb megformálójával? A nyolcvanas évek egyik legkellemesebb trash filmje néhány meztelenül nyomuló űrvámpírról, akik múmiaszerű zombikat (zombiszerű múmiákat?) hátrahagyva szabadítják meg életerejüktől a gyanútlan állampolgárokat. Tobe Hooper karrierje azóta sem heverte ki ennek az erotikus sci-fi horrornak a bukását (a neves rendező eggyel korábbi filmje a Poltergeist volt, egy világsikert arató Spielberg-produkció), de mára egyértelműen kultfilmmé vált, és erről nem csak a világszép Mathilda May tehet. (OD)


Alkonytájt (Kathryn Bigelow, 1987)
 

A későbbiekben elsősorban akciófilm-specialistaként ismertté vált Kathryn Bigelow első önálló rendezése egyben a vámpírfilm műfajának egyik legizgalmasabb újragondolása, s nem csupán azért, mert az Alkonytájt szűk másfél órája alatt egyszer sem hangzik el a „vámpír” szó. Alkotói az eredetileg westernnek tervezett mozit a műfaj nyolcvanas évek végi népszerűtlensége miatt mozdították el a horrorfilm irányába: mint helyszín, a kisvárosokkal pettyezett nagy amerikai pusztaság megmaradt, ám a közeg immár a kies ezerkilencszáznyolcvanas évek, a banditák szerepét pedig átvette egy vérszomjas, de eközben családként működő vámpírhorda. A mitológiát – nem csupán a műfajkeveredés miatt – számos ponton felülíró Alkonytájt a vámpírfilm és a western randevújának első életképes gyermeke (lásd a már címében is árulkodó Billy the Kid versus Dracula húsz évvel korábbi fiaskóját), mely egyrészt előkészítette a terepet néhány követőjének (Sundown, Vámpírok), másrészt pedig megelőlegezte a műfaj ezredfordulón bekövetkezett elmozdulását az akciófilm felé. (SL)


Harapós nő (John Landis, 1992)

Sok horrorrajongó értetlenkedik, amiért John Landis neve rendre felbukkan a műfaj mestereit felsoroló listákon. Tény, a Blues Brothers és a Kémek, mint mi rendezője nem tipikus rémisztőbajnok, mégis mindig figyelemreméltó a végeredmény, amikor szörnyfilmmel próbálkozik. A nagysikerű Egy amerikai farkasember Londonban hagyományait követő műve, a Harapós nő (avagy „Egy francia vámpír Pittsburgh-ben”) főszereplője Anne Parillaud, aki a Nikitának köszönhetően éppen akkor járt sikerei csúcsán. A vámpír- és gengszterfilm elemeit keverő moziban komoly szerep jut az erotikának, a címszereplő ugyanis egy bűnözőket elcsábító és ereiket megcsapoló csinos nő, aki tudatosan kerüli az „ártatlan vér” szívását. Landis jó szokásához híven neves kollégákra osztotta az epizódszerepeket, így a szemfülesek a műben kiszúrhatják többek között Tom Savinit, Frank Ozt, Sam Raimit, Michael Ritchie-t és Dario Argento-t. (OD)


Cronos (Guillermo del Toro, 1993)
 
Guillermo del Toro első nagyjátékfilmje, amelyet még hazai pályán, Mexikóban forgatott, nem a vámpírfilmek jellegzetes képi és tárgyi motívumait használja, vérszívó főhősének nincsenek éles metszőfogai, nem kell félnie a sötéttől vagy a fokhagymától. A Cronos inkább a függőség pszichikai vetületére és az öröklét kísértésére koncentrál, amellyel Jesus Gris-nek, a filmbéli antiküzlet tulajdonosának kell szembenéznie. A férfi egy különös, tojás alakú mechanikus szerkezetre bukkan, amely egy ősi szkarabeuszbogarat rejt magában. A misztikus lény parazitaként tapad tulajdonosa testére, véréből táplálkozik, cserébe azonban egyre fiatalabbá varázsolja a gazdatestet. A történet elején még nagypapa korú Jesus olyannyira rabjává válik a szerkezetnek, hogy őt magát is hatalmába keríti a vérszomj, és már-már saját unokájára támad. Del Toro rendhagyó vámpírfilmjében így aztán a vérszívót nem egy külső erőnek kell legyőznie, hanem magának a főhősnek kell úrrá lennie a kísértésen, hogy méltó lehessen bibliai nevére. (BS)
 

Menekülés a Pokolból (Abel Ferrara, 1995)

A kilencvenes évek első felének barakkosra hangolt vámpírfilmjeivel (Drakula, Interjú a vámpírral) szemben Abel Ferrara fekete-fehérben forgatott munkája zsigeri borzongások helyett intellektuális pokoljárásra csábítja nézőjét, ahol minden tízpercre jut egy szorongató kinyilatkoztatás az élet értelméről vagy az önpusztítás logikájáról. Antropológiát hallgató hősnője egy vámpírharapást követően merül alá az egyértelműen a rendező droghasználati szokásaira reflektáló vérfüggőség mélységeibe, közben terítékre kerül Protagorasztól Sartre-ig mindenki, aki számít, hogy végül az Ms. 45 fináléját újrázó zárlat tegyen pontot az önmarcangolás végére. Larry Fessenden Habitja mellett a Menekülés a Pokolból az amerikai függetlenfilm a modernista moziban gyökeredző válasza a mainstream-vérszopókra, de elsősorban Drakula köpenyege mögé bújva elődadott sötét és karcos önanalízis. (SL)


Habit (Larry Fessenden, 1996)
 
Boy meets girl – a Fiú találkozik a Lánnyal. A szokásos történet. Egyikük, történetesen a Lány, azonban különös módon viselkedik. Néha napokra eltűnik, hogy aztán, mintha semmi sem történt volna, visszatér a Fiú életébe, akit olyannyira elbűvöl a Lány lenyűgöző érzékisége, hogy eltűri kiszámíthatatlan viselkedését. Csak a barátoknak tűnik fel, hogy a Lány kihasználja, érzelmileg csapdában tartja a Fiút – mondhatnánk azt is: a vérét szívja. A szokásos történet. Ebben az esetben azonban szó szerint is ez történik, a Lány ugyanis szex közben megharapja, és a vérét issza a Fiúnak. Hogy nem pusztán egy bizarr szexuális játékról van szó, az akkor merül csak fel a Fiúban, amikor már fizikailag és mentálisan is kezd legyengülni. Larry Fessenden fillérekből készült filmjének különlegessége, hogy nem egy romantikus álomvilágban játszódik, hanem a nagyon is valóságos New Yorkban, főhőse (maga a rendező alakítja) pedig önmagában is problémás, lecsúszott figura, aki épp úgy sodródik a Nagy Almában, mint a Mike Leigh-féle Mezítelenül hajléktalan-figurája London utcáin. (BS)


Alkonyattól pirkadatig (Robert Rodriguez, 1996)

Robet Rodgriguez és Quentin Tarantino (ezúttal „csak” mint forgatókönyvíró és társ-főszereplő) tulajdonképpen már jó tíz évvel a közös Grindhouse projekt előtt felelevenítették az általuk hőn tisztelt éjféli vetítések hangulatát, hiszen az Alkonyattól pirkadatig vérbeli „two in one” grindhouse mozi. A film első fele thriller-elemekkel vegyített krimi egy bankrabló testvérpár meneküléséről, míg a második rész már leginkább vámpírokkal tarkított – de háborús- és western kikacsintásoktól sem mentes – horror-vígjáték. Amelyben, ha kicsit másképp is, de megjelenik valamennyi kötelező és közhelyes vámpír-motívum a szívbe döfött karótól a szenteltvízen át egészen az éltető/pusztító napfényig. Mint vámpírfilm, tehát semmi különös, inkább csak iróniával és vérrel is bőven átitatott tisztelgés a zsáner klasszikusai előtt, ám a hangvétel, a műfaji átmenetek, valamint a filmközépi erős váltás okán mégis finoman szólva is atipikus alkotás. (KCS)


Penge (Stephen Norrington, 1998)

Az újkor első hardcore vámpír-akció mozijában – amely végtére is egy 1973-ban indult Marvel-képregény adaptációja – egy afro-amerikai, félig ember, félig vámpír hibrid veszi fel a küzdelmet vérszomjas „unokatestvérei” ellenében. Penge, a modern harcművész – a fiát akkor még a szíve alatt hordó édesanyját ért vámpírharapás nyomán – ugyanis bírja a vámpírok erejét, mégis több náluk, hisz helyén van a szíve, s képes még a fényben is járni. Norrington filmje, bár több sebből vérzik, átlag íze ellenére is fontos vállalkozás. A stílus és a forma egyaránt igazodik a kor akciófilmes elvárásaihoz, ráadásul a változás szele ezúttal nem csak a külsőségekben, de a vámpír-populáció generációváltását is feszegető cselekményszál jóvoltából még a történetiség szintjén is markánsan jelen van. (KCS)


Frostbiten (Anders Bank, 2006)

A Frostbiten első képkockáján vér fröccsen a fehér hóra – egy ukrán mezőn a második világháború kellős közepén. Egy, skandináv alakulat egy elhagyott viskóban orosz vámpírokat talál a spájzban, de egy áttűnés után mintha hirtelen a Redvás Amál újabb változata kezdődne, a tizenéves Saga orvos édesanyjával érkezik meg a sarkvidéki városba. Aztán a 30 Days of Night (itt még csak a képregény) is kap egy főhajtást: a környéken éppen akkor köszöntött be a hónapig tartó sötétség. Így különösen ciki, hogy véletlenek egész sorozata – egy gonosz orvos, néhány ecstasynak álcázott pirula, egy béna medikus, egy házibuli - a városra szabadítja a vérszívókat.
Ha egy hangyányival jobb, összeszedettebb és koherensebb lenne a Frostbiten, a vámpírmozik Shaun of the Deadjét ünnepelnénk benne. Így csak egy szórakoztató horror/vígjáték kevercs, ami ugyan a mai szokásokhoz híven elveszi a vérszívók méltóságát – akik itt is inkább vadállatok, mint kifinomult úriemberek és úrihölgyek – de elég unikumot ad a környezettel, a tehetséges színészekkel, a sajátos, igényesebb tinivígjátékok sémáit kifordító humorral és azzal a híresen fagyos skandináv hangulattal. (KD)