Vasárnap este véget ért a 11. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, melyen a közönség szavazatai alapján odaítélt Verzió-díjat Hajdú Eszter 2013-ban forgott Ítélet Magyarországon című filmje kapta, amelyben az alkotó az első perctől az utolsóig, 167 napon át kísérte figyelemmel a néhány évvel ezelőtti, romák ellen elkövetett sorozatgyilkosság tárgyalását. A nézők mellett a Diákzsűri is kiosztotta saját fődíját, ami Gerő Marcellhez, a Káin gyermekei rendezőjéhez került. Az 1984-ben, Monory-Mész András készítette, méltán elhíresült Bebukottak szereplőit harminc év elmúltával újra kamera elé ültető Gerő filmje mellett a hallgatókból álló zsűri a romániai roma holokausztot felidéző Sóhajok völgyét, illetve a ciprusi bevándorlókkal és az ország pattanásig feszült helyzetével foglalkozó Eltűnő határokat is kiemelte az idei programból, előbbit művészi érzékenysége, utóbbit komplex látásmódja okán. (Az Eltűnő határokról korábban itt írtunk.)
A korábban A fideszes zsidó és a nemzeti érzés nélküli anya című munkájával számos elismerésben, többek közt a néhai Magyar Filmszemle Schiffer-Pál-emlékdíjában is részesült Hajdú Eszterre mindig is jellemző volt az aktuális, égető problémák kellőképpen provokatív és figyelemfelkeltő megközelítése. Ezúttal mindezt egy bírósági terem falain belül valósította meg, közel két és fél éven át, az összes tárgyalási napon forgatva a 2008-ban és 2009-ben történt, rasszista indíttatású romagyilkosságokat követő jogi eljárást dokumentálva. Az eltérő okokból ugyan, de az egész ország figyelme övezte per elképesztő mozzanatai jelennek meg Hajdú filmjében. Az áldozatok hozzátartozóinak valószínűsíthető lelki állapotára a legkisebb tekintettel sem lévő bíró például rendszeresen emelt hangnemben beszél velük, türelmetlen, és az embernek időnként olyan érzése támad, mintha gyengeelméjűnek tartaná őket, csak azért, mert van köztük olyan, aki egy igen vagy nem kérdésre két mondatban válaszol, vagy nem helyesen használ egy igekötőt.
Elfogulatlanságról persze szó nincs, a vádlottak fegyelmezése ugyanazzal a szigorral történik, az ő részükről a védelem részeként elhangzott szavak azok, amik sokkolják az embert. A bűnbánat vagy a lelkiismeret-furdalás totális hiánya mellett elhangzó „nincs joguk az élethez, mert cigányok” súlyú mondatok a történelem legsötétebb korszakait idézik fel a nézőben – mindezt a XXI. század kezdetének Magyarországán. Az alkotók a vetítést követő beszélgetésen elmondták, hogy sem a Filmalap, sem az HBO által nyújtandó támogatást nem fogadták el, inkább külföldi koprodukcióban készítették el a filmet, mert mindkét esetleges finanszírozó magának követelte volna az utolsó vágás jogát. Érdekes volt még egy jelen lévő bírónő megjegyzése, aki az Ítélet Magyarországon helyett az Ítélet Magyarországról címet adta volna a filmnek.
Az a tény, hogy az erős nemzetközi mezőnyből Hajdú filmje hozta el a fődíjat, az itthon hivatalosan rendszeresen cáfolt, a mindennapokat mégis mélyen átható rasszizmus létéből is fakad. Nem egy konkrét példa kiemelésével, hanem az elmúlt három év témába és húsba vágó tapasztalatainak összegzésével foglalkozik a TASZ Esélytelenül című munkája, amely itt teljes egészében megtekinthető. A gyöngyöspatai vagy a devecseri események, a politikai pártok hamis vagy kimondottan káros hozzáállása a roma kisebbség integrációjához, a büntetés-végrehajtásban tapasztalható visszásságok, illetve a különböző fél-katonai csoportok (nem egyszer a rendőrséggel karöltve folytatott) akciói mind megjelennek a civil egyesület készítette filmben. Aki tisztán szeretné látni a viszonyokat, és lemaradt a verziós vetítésről, annak egyenesen kötelező végignézni Surányi Ádám és Takács István Gábor másfél órás látleletét.
A büntetés-végrehajtás „eredményeit” kutatja a közeljövőben bemutatásra kerülő Káin gyermekei, amikor továbbfűzi a Monory-Mész András által harminc éve, a Bebukottakkal letett szálat. Monory-Mész fiatalkorú bűnelkövetőkkel készített, 1984-es börtöninterjúi után Gerő Marcell döntött úgy, hogy felkeresi az azóta szabadult bűnösöket, feltérképezve életük alakulását. A három, hihetetlen alapossággal bemutatott sors három teljesen eltérő ember képét tükrözi vissza a vászonról, a beszélgetésekből azonban kiderül, hogy a fiatalként letöltött börtönévek ugyanolyan jellegű, kitörölhetetlen nyomokat hagytak az egykori elítéltekben. Normális kapcsolat kialakítására egyikük sem volt képes, azóta többször voltak rács mögött, jelenleg van, aki hajléktalanként tengődik és van, akit pszichiátrián ápolnak. A rendszerkritikaként is értelmezhető film kevésbé sokkoló, mint elődje, de így sem könnyű megbirkózni vele. Gerő filmjét legközelebb november 27-én tűzi műsorára az HBO.
A Verzió hivatalos zárófilmje egy francia rendező, Alain Ughetto Jasmine című, a múltat formabontó módon rekonstruáló dokumentumfilm volt. Ughetto személyes történetét, egy iráni lánnyal, Jasmine-nal szövődő egykori szerelmét rekonstruálta részben az általa készített gyurmafigurákkal, részben az évtizedekkel korábbi Teheránban készített archív felvételekkel. A rendező hosszú éveken át bujkált az iráni fővárosban illegális bevándorlóként, csak hogy Jasmine-nal lehessen, akit azonban olyannyira megcsapott a ’79-es forradalom szele, hogy végül a patriotizmus mellett döntött az őt Franciaországba csalogató szerelme helyett. A különleges formai kivitelezés mellé lírai vallomásokat és gondolatokat társító filmes munkája egyfajta lelki megnyugvást hozhatott azok számára, akik a Verzió egy hete alatt annyi szenvedéstörténetet néztek végig. A fesztivál erre az évre tehát bezárta kapuit, ám a blokkok közül valamelyest kilógó Digitális generáció szekció filmjeiről (Netfüggők, A Pirate Bay-ügy, A való életben, A világ ura) még egy hiánypótló cikkel jelentkezünk az elkövetkező napokban.
