Ha máshonnan nem is, a középiskolás irodalomtankönyvekből legkésőbb mindenki értesül róla, hogy az igazi, felkavaró, csontig hatoló művészet a szenvedésből fakad. A legnagyobbak többnyire a megpróbáltatásaikból és átélt traumáikból merítenek ihletet. Kétség sem férhet hozzá, hogy Louis C.K. is művészi színvonalon gyakorolja választott hivatását, a stand műfaj jelenlegi koronázatlan királyának ugyanakkor nem volt traumatikus gyerekkora, és felnőtt életét sem kísérték nehezen feldolgozható tragédiák. A mexikói, ír és magyar felmenőkkel bíró amerikai komikussal tulajdonképpen semmi érdemleges nem történt, csak az, ami több száz millió másik emberrel. Felnőtt, megházasodott, gyerekei születtek és elvált. C.K. még a show business világában obligátnak számító drogos múlttal sem büszkélkedhet, de alkoholfüggőség vagy anekdotákba kívánkozó kicsapongások sem színesítik a biográfiáját.

Helyette már egészen fiatalon belekóstolt a stand-up világába, és ugyan az első, csúfosan végződő fellépését követően pár évig nem mert színpadra állni, utána szorgalmasan építgette komikusi karrierjét. Miután a bostoni klubokat kinőtte, New Yorkba költözött, ahol az egyre szaporodó fellépések mellett különféle showműsorokban dolgozott íróként. Nevét a műfaj legavatottabb rajongói már ekkor megismerhették, de semmi olyat nem mutatott fel, ami alapján igényt tarthatott volna a széleskörű (el)ismertségre. Az már a legkorábbi, húszas évei elején rögzített fellépéseiből kiderült, hogy kiváló előadói képességei vannak, ösztönösen érzi a poénok időzítésének művészetét, és ha stílusa még kiforratlan is volt, kétségkívül kiváló komikusi vénával bírt.

A legkevésbé sem lett volna meglepő, ha megelégszik ennyivel. A legtöbb, semmiből induló stand-upos számára a New York-i szcénába való beilleszkedés és a rendszeres tévéfellépések általában a karriercsúcsot jelentik. C.K. viszont egy idő után megcsömörlött saját középszerűségétől, attól, hogy másfél évtizede ugyanazokkal a poénokkal lép fel. Váltani és változtatni akart, és ehhez példaképétől, a műfaj talán legnagyobb legendájától kölcsönzött bátorságot és inspirációt. George Carlin egyik stand-up specialjét nézve szó szerint sírva fakadt attól a gondolattól, hogy soha nem fogja még csak megközelíteni sem a Mester által diktált színvonalat. Elkeseredett halálugrásra szánta el magát: úgy döntött, hogy Carlin példáját követve ő is minden évben kidobja a régi anyagait, és összeállít egy teljesen új előadást.

Nyúlj magadhoz!

C.K. ezzel lépett rá a stand-up komikusi evolúció második lépcsőfokára. Az elsőben – mint a legtöbb kollégája –, ő is a környezet megfigyelésére építő observational humor műfajában alkotott, de világossá vált számára, hogy ha Carlin nyomába akar érni, akkor a felszín kapirgálása helyett mélyebbre kell ásnia. Egyéb matéria híján így kénytelen volt saját magához nyúlni, először csak az életének triviálisabb eseményeiről számolt be, majd amikor kimerítette ezt a témát, még mélyebbre merészkedett. Feltette magának a kérdést: mi az, amiről a leginkább szeretne beszélni, de nem mer. És aztán kimondta. Egyik fellépésén, anélkül, hogy előre eltervezte volna, elpanaszolta a közönségnek, hogy a felesége mostanában nem fekszik le vele, újszülött kislánya meg egy „seggfej”. Közölte továbbá a hallgatósággal, hogy eddig nem igazán értette a „kisbaba a kukában”-jelenséget, de most már kezdi kapiskálni. A közönség felhördült, C.K. pedig ekkor döntötte el végleg, hogy a biztonsági játék helyett inkább kockáztat, mert az efféle őszinte reakciók ezerszer többet érnek számára, mint a régi poénjai által kiváltott udvarias nevetések.

A mérsékelten szórakoztató, tizenkettő egy tucat stand-up komikust tehát felváltotta Louie, a hétköznapi fickó, aki önkínzó őszinteséggel zúdította rá a publikumra életének minden – értsd: minden – intim részletét. Az élményanyagot ehhez nem egy trauma, hanem egy olyan incidens biztosította, ami legtöbbünkkel megesik: az öregedés. (Aminél persze nagyobb trauma nem is létezik.) Hősünk mindössze 37 éves volt, amikor az HBO számára rögzített One Night Standben (2005) először mutatta be az „új” Louis C.K.-t a nagyközönségnek, de tíz, házasságban eltöltött év már elegendő muníciót adott ahhoz, hogy a szokásos, triviális poénok elsütögetése helyett tudjon valódi, húsbavágó témákat is boncolgatni. Valószínűleg akkor is lett volna miről beszélnie, ha történetesen egy felhőtlenül boldog házasságban él, de a tény, hogy kapcsolata a feleségével ekkora már kevéssé volt harmonikus, még hitelesebbé tette a produkcióját. Ezúttal sem számolt be semmilyen extrém eseményről, csak azokat a hétköznapi súrlódásokat ecsetelte érzékletesen, amelyeket bárki megtapasztalhat egy elfásulófélben lévő párkapcsolatban. Nem is önmagában a témaválasztás, hanem a brutálisan szókimondó hangvétel döbbenthette meg a közönséget.

„A feleségem utál engem.” Ezzel a felütéssel nyitotta a magánéleti blokkot, de a későbbiekben még ezt a mellbevágó kijelentést is könnyedén tudta überelni. Az évi rendszerességgel érkező stand-up specialjeiben precízen, és naturalista részletességgel számolt be szexuális életükről, illetve annak hiányáról (a Chewed Upban tárgyilagosan kijelenti, hogy többé már nem fekszik le a feleségével), míg végül – az elmondottak tükrében a legkevésbé sem meglepő módon – 2008-ban válással végződött a házasságuk. Kiteregetni egy rossz kapcsolat szennyesét talán nem tűnik annyira forradalmian bátor tettnek, de C.K.-t nem a kicsinyes bosszú vezérelte. Egész egyszerűen nem érdekelték, és ma sem érdeklik a tabuk, az, hogy van, amit nem szokás kimondani. A gyereknevelésről, példának okáért, csak könnyes szemmel, az elfogódottság hangján illik beszélni, miközben arról nem eshet szó, hogy a szülő a hétköznapokban néha a kínok kínját éli át. C.K.-t viszont nem kötik az efféle konvenciók, ki meri nyugodtan jelenteni, hogy néha a pokolba kívánja a lányait, amitől persze még ugyanúgy imádja őket. Az érzelmeknek ez a paradox kettőssége – hogy lehet valakit egyszerre szeretni és időnként nagyon rühellni – olyan alapélmény, amit mindenki megtapasztalhat, még ha hangot adni ennek kevesen is mernek. C.K. páratlan népszerűsége többek közt annak köszönhető, hogy helyettünk is kimondja azt, amire mi még gondolni is alig merünk.

C.K. módszereit már csak azért sem lehet etikátlannak minősíteni, mert saját magát is ugyanolyan, ha nem még kíméletlenebb őszinteséggel analizálja, mint a környezetét. Mélységesen pesszimista – vagy ha úgy tetszik: realista – helyzetértékelése szerint, ha betöltötted a negyvenet, akkor tulajdonképpen már félig halott vagy. Lehet, hogy még több év van előtted, mint mögötted, de ne legyenek illúzióid: az út ettől a ponttól kezdve már lefelé vezet. A tested szép lassan elkezd széthullani, ami kijózanító élmény, hiszen „tegnap” még fiatalnak minősültél, de ahhoz persze még nem vagy elég öreg, hogy bárki együtt érezzen veled. C.K. ezt a sajnálatos folyamatot természetesen saját magán illusztrálja, miközben hiperrealista és mazochista részletességgel taglalja gyarlóságait, a kontrollálhatatlan zabálási ingereit vagy a maszturbációs szokásait.

A közhely szerint a tragédiát a komédiától nagyon kevés választja el egymástól. És valóban, C.K. csupa olyan lehangoló dologról beszél, amin írott formában eszünkbe se jutna nevetni – a Hilarious nyitányában csak úgy, érdekességképpen közli a közönséggel, hogy „a valaha létezett emberek túlnyomó többsége már halott. És ti is mind meg fogtok halni. És aztán sokkal tovább lesztek holtan, mint amennyit életben. Ti csak halott emberek vagytok, akik még nem haltak meg” –, az ő előadásában mégis mulatságosnak tűnnek az élet legkeservesebb aspektusai is.

C.K. legfőbb fegyvere – a közvetlen előadói stílus mellett – természetesen a túlzás. Mestere az úgy nevezett self-deprecating humornak, vagyis önmaga kíméletlen savazásának. Sokszor mintha a Rém rendes család kultikus főszereplőjét, az alantas férfiösztönök megtestesítőjét, Al Bundyt látnánk a színpadon, amint a Woody Allen-féle önanalízis és önirónia segítségével elemzi saját magát. C.K. egyfelől valóban úgy gondolja, hogy a (férfi)embert minden civilizációs máz ellenére elsősorban a primer fizikai szükségletei határozzák meg, másfelől a sokkhatás érdekében szándékosan túl is játssza ezt a szerepet, amivel aztán tükröt is állít ennek az ösztönlénynek. (Más kérdés, hogy azoknak, akik hasonló élethelyzetben vannak, mint ő, és teljesen azonosulnak a mondandójával, mennyire tűnik fel ez az önparódia.)

Vissza a gyökerekhez
Akik becsülettel (és kronológiai sorrendben) végignézik az összes stand-up előadását a 2005-ös One Night Standtől az Oh My Godig, nemcsak C.K. életének elmúlt évtizedéről kapnak egy zsigerien hiteles beszámolót, de nyomon követhetik a komikusi evolúcióját is. A 2010-es Hilarious óta az elmaradhatatlan élveboncolások mellett egyre gyakrabban foglalkozik úgy nevezett „társadalmi kérdésekkel” is. A napi politikáról vagy a konkrét közéleti eseményekről szót sem ejtve, tulajdonképpen ugyanazokkal a mindenki által ismert jelenségekkel foglalkozik, mint kezdő humoristaként. Fiatalon azonban csak annyi telt tőle, mint bármelyik pályatársától: különösebb rendező elv vagy apropó nélkül sütötte el a megfigyeléseken alapuló poénjait. Mostanra, a kellő élettapasztalat birtokában már képes rendszerben gondolkodni. Nem csak stílusa, határozott és markáns világlátása van. A hétköznapi apróságokat úgy tudja egyetemes, társadalmi kontextusba helyezni, hogy közben pillanatra sem tűnik a „való élettől” elszakadt bölcselőnek, hanem épp ellenkezőleg: a „józan paraszti ész” hangján szólal meg.

Sokszor mindezt nagy nézettségű talk show-kban teszi, ahol a szokásos bájcsevej helyett a stand-up rutinjaiból kölcsönzött monológokat adja elő, ostorozva bennük a kollektív társadalmi idiotizmust, az elkényeztetett, folyamatosan panaszkodó új generációt, amely természetesnek veszi, hogy minden vágyát kiszolgálják, és miközben a technikai eszközök bűvkörében él, képtelen értékelni azt, amije van. Ezeket a fellépéseit a YouTube-on milliók nézik és osztják meg, és immár nem csak a humora miatt rajonganak érte a rajongói. (Ettől függetlenül C.K. számára mindig a humor az első, a mélyet mondás vágya nála soha nem írja felül poénkényszert, úgy ahogy az Bill Hicksszel előfordult.)

Ott még nem tart, ahol az idős George Carlin, de talán nem is célja, hogy bejelentkezzen a stand-up műfaj legfőbb prófétájának szerepére. Székelynek továbbra is a személyesség áll a legjobban; nála hitelesebben és élményszerűbben jelenleg senki nem tudja dokumentálni azt, hogy mit jelent közönséges halandóként megküzdeni a mindennapokkal.

És akkor eddigi főművéről, a csodálatosan vicces és okos Louie-ról még egy szót sem ejtettünk.