Felesleges teóriákat gyártani arról, hogy az ex-videotékás miért éppen most, a Becstelen Brigantyk, illetőleg a Django elszabadul szkriptjeinek nyilvánosságra kerülése után pereli a bizalmas anyagot közzétevő Gawkert, állít csúnyákat az ügynökségekről, és húzza be a vészféket. Gyűlölöm, amikor tippelek, aztán a jövő cáfol, majd az arcomba röhögve közli, rossz lóra tettem. Relevánsabb feladat írni arról, milyen élmény is a visszavont westernprojekt, a The Hateful Eight (kb. „A nyolc utálatos”) olvasása.

A történet Wyoming hegyvidékére kalauzol, valamikor a polgárháború után. Kilenc idegen gyűlik össze a Minnie’s nevű, temporálisan használaton kívüli rövidáru üzletben a közelgő hóvihar elől. Furcsa szerzeteket találni közöttük. Marquis Warren őrnagy deres hajú, színes bőrű, leszolgált polgárháborús veterán (QT örök harcostársára, Samuel L. Jacksonra írta őt, nincs kétség), aki fejvadászként próbál boldogulni. John Ruth, a bajuszos, kövér, bárdolatlan és az áldozatokat mindig élve nyakon csípő, majd a bitófáig kísérő fejvadász (a kiszivárgott castinghírek szerint őt Michael Madsen játszaná) egy veszedelmes gyilkosnőt, név szerint Daisy Domergue-t (Uma Thurman, kezeket le) kíséri, rabló és pandúr egymáshoz bilincselve zötykölődnek egy postakocsiban, amibe a nagy zimankóban didergő Warren őrnagy is beszáll. Mindannyian a Red Rock nevű kisvárosba tartanak, más-más céllal. (Egyébiránt a helységnév talán nem utalás szándékozik lenni John Dahl thrillerére, a Red Rock Westre?) Őket Chris Mannix, egy „kora harmincas, rothadó fogú, redneck kinézetű csávó” egészíti ki (jelen sorok írója óhatatlanul is James Francót vizionálta maga előtt), egy haramiadinasztia sarja, és nem kevesebbet állít, mint hogy ő Red Rock újonnan kinevezett seriffje, aki épp a kinevezése miatt tart oda. A szóban forgó üzletben további díszpintyekre bukkanunk: Bobra, a francia inasra (Christoph Waltz, aki Tarantino házi aktora 2009 óta), Oswaldo Mobray-re, a kifogástalanul öltözött brit hóhérra (Tim Roth visszatér), Joe Gage-re, a jóvágású cowboy-ra (Joel Edgerton arcvonásai talán illenének hozzá), Sanford Smithersre, a szikár, keveset beszélő civilháborús tábornokra (Bruce Dern, újfent vitathatatlan). A háttérben pedig szépen meghúzódik O.B., a karaktereket szállító vagon kocsisa, egy igazán tetterős, szikár alak. (Jobb híján legyen ő Walton Goggins). Egy ponton Ruth, a fejvadász előhozakodik a farbával: Domergue-t valaki vagy valakik ki akarják szabadítani, ráadásul cinkosai a ruhabolt falain belül szövögetik galád tervüket…

Nem az ex-videótékást dicsérnénk, ha kapásból nem szúrnánk ki két, pusztán látszólag atipikus, de a western hosszú történelme során néhol igen kreatívan feltűnő ismérvet. A The Hateful Eight ugyanis Tarantino retrográd akció- vagy cselekményfelfogását követi (a Kill Bill 2. nagy párbaja kvázi asztali életfilozófia, semmint epikus szamuráj-leszámolás, a Becstelen Brigantyk Landája és Raine-je túszcsere-alku során villantják meg oroszlánkörmeiket géppisztolyropogások helyett). Összesen két helyszínen mozgatja figuráit, jelesül egy postakocsiban, majd a cselekmény zömében a joviálisnak leírt fekete boltosasszony (Octavia Spencerre méretezve – a mese egy pontján felbukkan a Minnie’s névadója) és férjura, Édi Dave kalmárságában. Innentől pedig zúdulhatnak is a vadnyugati műfaj különböző irányvonalait érő allúziók. A hófödte, Isten háta mögötti vidéken bonyolódó szüzsé rögvest eszünkbe juttathatja Sergio Corbucci rémálomszerű spagettijét, A halál csöndjét, és noha olyan revizionista amerikai darabok, mint a Will Penny vagy a McCabe és Mrs. Miller is télvíz idején játszódnak, az előbbiben lévő hegyi lak komfortosságával ezúttal nem ildomos számolni, és bár az Altman-kísérlet is negatív portrét rajzol gyáva antihőséről, QT Corbucci-rajongása miatt ez az hommage félreérthetetlen. A zárt szituációs drámákhoz, mint Az öldöklő angyalhoz (Bunuel) vagy A csendhez (Bergman) való hízelgői modernista-szerzői hozzájárulásokat nyugodtan elfeledhetjük.

A The Hateful Eight már csak választott (és aztán kicsavart) műfaja révén is olyan westerneket idéz meg, mint a cseppet sem revizionista, hanem klasszikus Hatosfogat, amennyiben egy postakocsiban összezárt csoport jellemökonómiája hangsúlyos, valamint a Ben Wade és a farmer, lévén a The Hateful Eight átmenti az Elmore Leonard-adaptáció contentioni hotelszobában történő verbális pengeváltásait. Mi több, idővel ez a vonulat lesz domináns QT újabb irományában, így egy unikális szellemiségű pszichológiai westernt tisztelhetünk benne.

Lebontó-retrográd világban bandukolunk, a dikció, karakterfestészet, párbeszéd-központúság talaján, és nem a kinetikus akcióbalett-betétek vidékén. A 146 oldalra rúgó szövegkönyvben, ahogy kell, temérdek duma zúdul ránk, összhangban Tarantino modus operandijával, illetőleg a morfondírozó westernek legfőbb kellékével. A szóváltások pedig ugyanazt a témát táncolják körbe, mint a Becstelen Brigantyk, a Django elszabadul, netán a direktor induló mozija, a Kutyaszorítóban. Senki nem az, aminek látszik, csalás követ csalást, minden tekintet, szó ólomsúllyal zúdul a figurákra – az ötvenkedő X-generációs auteur meg van annyira rafinált, hogy ezek jelentőségét a szkriptbeli leírásokkal is érzékeltesse. Egy karakter bemutatkozása ugyanolyan halálos következményekkel járhat, mint egy rossz ujjakkal jelzett hármas a Brigantykból, vagy jelen esetben egy háttérben főzött finom, tűzforró kávé preferálása (majd ennek csúfondáros utózöngéi) az üzletben felszolgált helyett. Minden összefügg mindennel, egy felvetett problémából bármelyik pillanatban előtörhet egy újabb, lényegesen nagyobb dilemma, Marquis őrnagy és Smithers tábornok utolsó beszélgetése éppúgy ide tartozik, mint a John Ruth gyanakvásának szentelt cselekményszál, nevezetesen, hogy a törvényszolga okkal fél Domergue tettestársainak csapásától vagy szimplán egy paranoid őrült. Ezzel pedig elérkezünk a The Hateful Eight újabb erényéhez.

A Django elszabadul 168 oldalas, de halálos iramban rohanó revansfabulájával/ asszonymentésével szemben a kurrens dolgozat minden egyes szóra odatapasztja az olvasó figyelmét, ilyenképpen a bizalmatlanságról, átverésekről szóló western/ thriller-vérfrissítés lassú tűzön égő, vérfagyasztóan izgalmas, feszültségben dús műfaji újragondolásként még jobban ráerősít a totális kiszámíthatatlanságra, a szereplők abszolút kiismerhetetlenségére. Néhány kritika megjegyzi, hogy az aktuális mű sokban emlékeztet a színdarabokra, ez a meglátás ráadásul nem is dőreség: a zárt szituációs drámai oppozíciók, az árulások, felültetések, a téttel rendelkező cselekedetek, megnyilvánulások, belőlük fakadóan a színészi alakítások Tarantino legendás beszédközpontú fricskái a színház médiumának. Adott a kamarajelleg, az intenzív helyzetek, ugyanakkor a sötét humorú, hemoglobinban áztatott szentenciákat sem kell hiányolni – mintha a Ponyvaregény elkövetője rendezte volna a Cormac McCarthy/ Tommy Lee Jones-féle A Sunset Limitedet. Szintén megér egy misét az, ahogyan a szereplők mintegy egymást leellenőrizve, fegyvereik elvétele, majd szemrevételezése után árulják el nevüket, és kerülnek felmentésre a gyanú alól.

Úgy is írhatnánk, 22 év múltán ránk köszönt a Kutyaszorítóban – westernként. Nem annyira a Becstelen Brigantyk dialógus-töredékekből vad gyilkolásba torkolló sztorijának újramelegítése ez, mint több külföldi recenzens állítja, hanem inkább QT heist movie-jának egyfajta továbbörökítése. Zárt tér, vádaskodás, whodunit, döntő szerepű, cselekményt átértelmező flashback. A visszapillantás, ami ott Mr. Narancs, polgári nevén: Freddy Newandyke beépülésére szánt egy epizódot, az itt a rövidáruüzlet kiürülését okolja meg, valamint a teljes hazugsághálót is elvágja – ám újabb forgatókönyvírói cselként QT ezt egyedül az olvasóval tudatja, karaktereivel (még) nem. Tekintve, hogy a szkript kb. 80%-a az efféle megtévesztésekkel operál, plusz örökké egy izolált, zsebkendőnyi helyen időz, a Kutyaszorítóban ütősebb párhuzamnak tetszik. Tarantino tehát, ha úgy tetszik, visszatért a forráshoz. (Trivia gyanánt említtessék meg, hogy a Kill Bill 1. japán reklámposzteres villanása után ezúttal Minnie néni termeszti a Red Apple cigarettát.)  

És mintha igazán érett fejjel is gondolkodna. A Django elszabadul blax-, illetve exploitation hatásmechanizmusaira fűzött rabszolgaság-pamfletje után ezúttal tényleg sikerül húsbavágó problémákra bökni. A szerző nyíltan kifejti nézeteit a polgárháború összes mocskáról, és illúziók nélkül kérdőjelezi meg mind a fehér, mind a „nigger” mészárlások helyénvalóságát, katonai baklövésekről morfondírozik, a pillanatnyi haszon érdekében sárba tiport emberéletekhez is akad egy-két kiegészítése. Derekas műfajelméleti tanuló révén pedig önnön bosszúfilmjeire, sőt, a pszichológiai westernek egyik kényelmetlen összetevőjére, az igazság bántó szürkeségére is célozgat (ez utóbbi nemcsak Oswaldo, a hóhér nagy momentuma, de az egész szkript egyik legjobb része). Nem vész el a posztmodern, játékos él, mégis, talán soha nem érezhettünk még a rendezőtől ilyen gálánsságot, megfontoltságot, emiatt a The Hateful Eight gyorsan el is orozza a Jackie Browntól „a legérettebb QT-mozi” címet. Legalább ilyen remek stílusérzékről árulkodik Tarantino hozzáállása a suspense-hez, bár ez régóta nem újdonság. Sokáig nincsenek tűzpárbajok, az író-rendező géniusza (most is) abban rejtezik, hogy a szavakból, az arcokból eredeztet egy-egy fegyverlövést (nem kizárólag a pisztolyharc, de már maga egy dialógus is beillik egy óriási mexican standoffnak), a nagy durranásig telő percek legalább annyira izgalmasak, mint maga a golyó testbe fúródása, csakúgy, mint Sergio Leone hosszú expozíciókra felhúzott párbajai.

A The Hateful Eightben ráadásul igazi főszereplő sincs, jóindulattal talán az öreg Marquis őrnagy és a fiatal Chris Mannix buddy movie-ra (atya-fiú, mester-tanítvány filmekre?) hajazó bajtársiassága, „compadresége” rajzol ki valamiféle protagonista-ábrát, egyébként – QT közismert jó, rossz, csúf felállásához hűen – antihősök birodalmában csatangolunk, nehezen szerethető, de valamiért mégis vonzó söpredékek társai leszünk, újfent olyan stilizált bűnözőkirályság épül fel, mint a Ponyvaregény gengszterképeslapján. És hogy a vérszagra, szexbűzre gerjedő fogyasztósereg se legyen elégedetlen: a forgatókönyv egyetlen jól kimutatható exploitation-betétjében egy fekete bőrű karakter fehér bőrű ellenfelet aláz meg szexuálisan (rákényszeríti, hogy szájába vegye a péniszét), így válaszolva az észak-dél hadakozásra. Így fonva össze a fellációt a háborúval.  

Tarantino a Ponyvaregény, a Kill Bill és a Becstelen Brigantyk után ismét fejezetekre osztotta könyvét. Az első fejezet címe Last Stage to Red Rock: a postakocsiban összesereglik a karakterek egy része, QT pedig, hol fittyet hányva, hol fittyet nem hányva Syd Field instrukcióira, bemutatja őket. A második fejezet címe Son of a Gun: belép a képbe Chris Mannix, és mivel öltözéke, ápolatlansága finoman szólva sincs összhangban az állításaival, rögtön gyanússá válik. A harmadik etap Minnie’s címre hallgat, és további két „chapterre” bontható, a legtöbb fontos információt itt lehet felcsipegetni. Negyedik fejezet: The Four Passangers. Fény derül arra, honnan is kezdődött a teljes cselekményt átitató árulás (spoilerek miatt többet nem nyilatkozhatom róla). Ötödik fejezet: Black Night, White Hell. Jön a vérbe, halálba mártott konklúzió. És ha már konklúzió: a The Hateful Eight újabb fegyverténye, hogy fokról fokra, lépcsőre lépcsőre, patikamérlegen adagolja a kegyetlen döghalál perceit – míg a 146 oldalból körülbelül 130 a suspense-re, a csendes előkészítésre hajt, a fennmaradó 16-on nincs kegyelem. Itt a mészárlás ideje, nyakig gázolni a húscafatokkal, halálüvöltésekkel tarkított gazdag véres szemétben. A sorsok beteljesednek, nem létezik jó és rossz, csak hullák sokasodnak.

Zárt helyszínes haddelhadd ide vagy oda, a The Hateful Eight minden porcikájában vászonra termett. Ráadásul tudvalevő, hogy Tarantino Cinemascope 70 mm-ben kívánta celluloidra álmodni a nyolcasfogatot. A képarány csodálatosan mutatott volna (illetve, ha idővel meggondolná magát: mutatna) a hóban vánszorgó, fújtató lovakat pásztázó snitteken, a beállításokon, amikor a szivárványszínben játszó ég ragyogja be a képmezőt, illetve a fenyvesek láttán. Legnagyobb ereje azonban nem odakinn, hanem pontosan ellenkezőleg, odabenn van: a szavak dörrenek akkorát, mint az ágyútűz, kevésbé a nagytotálok.

(Friss hír: a Playlist szerint QT újra elővette a szkriptet, és talán mégis nekilát a forgatásnak – jelenleg az első vázlat újraírásán ügyködik.)