Filmvilág blog

A világ tetején

Friedkin: The Friedkin Connection

2013. november 29. - Orosdy Dániel

friedkin.jpgPeter Biskind filmtörténész-újságíró szerint az új-hollywoodi fenegyerekekről szóló (botrány)könyve, az Easy Riders, Raging Bulls (melyet fő kritikusai szerint hiteles források helyett rosszakarók, egykori barátok, ex-feleségek és volt barátnők pletykái alapján írt meg) azért akasztotta ki az időközben megpocakosodott és megőszült wunderkindeket, mert „valaki, talán életükben először, nem a megszokott módon, nem istenekként beszélt róluk”. Biskind szerint Scorsesének, Coppolának, Altmannak, Bogdanovich-nak, Spielbergnek, Lucas-nak és persze jelen írás főszereplőjének, William Friedkinnek „ismeretlen volt [...] a kritika”, ami „ahány sajtóssal körülveszik magukat”, nem is csoda. Szerinte tehát olyan valóságtól elrugaszkodott alakokról beszélünk, akiknek saját magukról már évtizedek óta legfeljebb csak homályos elképzeléseik vannak, akár egy elkényeztetett milliárdoscsemetének, aki mindent megkaphat, ám bírálat sosem érheti.

Tetszetős elmélet, akár még lehet is benne valami, térjünk vissza rá később. Talán egy fokkal izgalmasabb kérdés most, hogy miért lehet érdekes bárkinek is (természetesen a rendező életművét ismerő és kedvelő mozibarátokon kívül) William „Hurrikán Billy” Friedkin életrajza? A választ sokfelől megközelíthetjük, de a legcélszerűbb talán arra a koncentrálni, hogy mi az a különleges tapasztalat, amiről egy olyan ember, mint ő, be tud számolni.

Az Oscar megnyerése? Erről viszonylag sok filmes mesélhetne – és mesélt is már.

Sikerfilmek és bukások leforgatása, sztárokkal szerzett élmények, a nincstelen gyerekkor, egyke, orosz zsidó származású félárvaként Chicagóban? Ezek is érdekesek, de nagyon nem különlegesek.

Van azonban valami, amiről viszont tényleg kevesen tudnak beszámolni (és erre Biskind jól ráérzett). Mégpedig nagyjából ugyanaz, mint amit James Cagney üvölt Raoul Walsh (mellesleg Friedkin egy kedvenc rendezője) klasszikusának végén: „Megcsináltam, mama! Ott vagyok a világ tetején!”

Ha csak egy rövid ideig is, de Friedkin ott volt a világ tetején, sőt, az ő feje lógott talán a legmagasabbra „hegymászó” kollégái, a többi új-hollywoodi közül. A már felsorolt nagyságok (pontosabban a többségük) nem egyszerűen a csúcson volt, hanem olyan pozícióban, amit se korábban, se azóta nem ért el gyakorlatilag senki a filmművészetben és/vagy show business-ben. Sokkolóan fiatalon, még a harmincas éveikben jött össze nekik mindaz, ami jeles elődeiknek legfeljebb ősz halántékkal (ha összejött valaha egyáltalán): a legnagyobb szakmai elismerések, elragadtatott kritikák, hosszas elemzések, interjúk a legrangosabb lapokban ÉS a közönség szűnni nem akaró érdeklődése, csodálata a kasszát robbantó sikerfilmek miatt. Magazincímlapok, rádióinterjúk, a sztárság maga, de kiegészülve a vezető intellektüeleknek kijáró minden tisztelettel.

friedkin1.jpg
Míg Hitchcocknak tévésorozatot kellett indítania, hogy jellegzetes sziluettjét megjegyezze a nagyközönség, ezek a fiatalok 1-2 film után már otthonosan belakták a médiát, és még a maguk Grace Kelly-je vagy Tippi Hedrenje is készségesen a lábuk elé omlott. (Kézenfekvő példa: a 32 évesen már Oscar-jelölt Peter Bogdanovich kapcsolata Cybill Shepherddel úgy jelent meg a lapokban, mint ma a Brangelina-saga, csak éppen e kapcsolat férfi főszereplője nem kigyúrt férfiszépség volt, hanem valódi nerd, aki két forgatás között tudóskodott, miközben a többi tudós az ő műveit boncolgatta tanulmányokban.) Kivételes időszak volt ez, és Friedkin a nagyon kevés hiteles szemtanú egyike.

Ma már ez távolról sem egyértelmű, de ha visszalapozunk a naptárban a hetvenes évek közepéig, jól látszik: egy ideig talán csak Coppola előzte meg Hurrikán Billyt a Mennyországba tartó lépcsőn. A már említettek közül Bogdanovich hasonló „üstökösi” pályát futott be, Spielbergnek évtizedekig nem volt szerencséje az aranyszobrocskával, Lucas technika- és nosztalgiamegszállott csodabogárnak tűnt a szakmabeliek szemében, Altman, De Palma vagy Scorsese pedig csak elvétve hozott össze nagy kasszasikert. Friedkin első művei megbuktak és/vagy „artsy-fartsy”-nak minősültek, a The Boys in the Banddel azonban már maga mellé állította a kritikusokat, A francia kapcsolattal bezsebelt egy abszolút megérdemelt Oscart, Az ördögűzővel pedig elkészítette minden idők egyik legsikeresebb moziját, miközben – mintegy mellesleg – új pályájára állította a horror műfaját. A két utóbbi alkotás koppintására pillanatokon belül szabályos ipar épült, de közben elértek minden lehetséges szakmai elismerést is, és az idő sem kezdte ki a jó hírüket. Mai példákkal élve kijelenthetjük, az akkori éllovasok egyszerre lehettek Michael Bay, Christopher Nolan és Michael Haneke. Megcsináltam, mama!

friedkin-boys-band.jpg
Ez az, amiről Friedkin mesélni tud, és meg is teszi. A kérdés egyedül a „hogyan?”, és ezen a ponton dől meg Biskind tetszetős elmélete. A bolygónyi egóval megvert Billy bá nem mentegeti magát, nem hallgatja el a hibákat, nem szépíti meg a múltat – sőt, az indokoltnál valamivel vitriolosabban kritizálja saját magát, önnön arroganciáját. Részletesen és már-már kínos őszinteséggel számol be (ízelítőként rögtön az Előszóban) azokról a döntésekről, amelyek multimilliomossá, vagy legalábbis tartósan nagyon sikeressé tehették volna. Pár példa: lemondott a Csillagok háborúja társproduceri székéről; visszautasította az ifjú Prince-t és Jean-Michel Basquiat-t; inkább nemzetközi sztárparádé nélkül forgatta le A félelem árát, mintsem egy apróságban engedjen Steve McQueennek.

Kiderül róla az is, hogy a filmjeiben látható, saját sötét oldalukkal folyamatosan küzdő szereplők nem egy tulajdonságukban hasonlatosak hozzá, azaz a rendezőnek volt honnan merítenie instruálás közben. Ez a szinte tudathasadásos kettősség meghatározza Friedkin életét és művészetét egyaránt. A forgatásokon nem egyszer törvényeket szegő vagy kijátszó direktor a munkája során nem csak rendőrökkel került emberi és szakmai kapcsolatba, összeakadt jópár bűnözővel is, akik – rablótól sorozatgyilkosig – bekerültek az alkotásaiba is. A dokumentarista gyökereiről és realista megközelítésmódjáról híres filmesnek még a regényadaptációi is bizonyos fokig valós eseményeken alapulnak, de minden további nélkül, sőt nagy lelkesedéssel vitt vászonra hamisítatlan kortárs (abszurd) drámákat is. Wang Chung és komolyzene, überelhetetlen autós üldözések és klausztrofób színpadi adaptációk, remegő kézikamera a hitelesség érdekében és kísérletező montázstechnika alkalmazása az elidegenítő hatás kedvéért, eufória a filmművészet csúcsait ostromolva, és depresszió a kudarcsorozatok miatt... Ez mind William Friedkin, és mindenről be is számol. Illetve majdnem mindenről.

friedkin2.jpgA The Friedkin Connectionnek egyszerre nagy erénye és hibája, hogy sok minden nem derül ki belőle. Az életrajzi vonatkozásokkal kapcsolatban erény, ezek túl részletes taglalása ugyanis sok önéletrajz visszatérő hibája. Friedkin az érzelmi élete egyes eseményei kivételével minden fontosat elmond magáról, de nem szán többet pl. a gyermekkorára vagy a pályakezdésére annál, ami szükséges. Minden megtudunk, amit kell (pl. hogy a rádióműsorok szeretetéből eredeztethető filmjei jellegzetes zenei világa és hangkulisszája), a többit meg minek? Akárcsak egy feszesre vágott Friedkin-filmben. Magukkal a Friedkin-filmekkel azonban más a helyzet. Sok kevésbé ismert alkotás – beleértve érdekeseket és jókat is – szóba se kerül, vagy csak „éppen hogy”. A súlyozás szándéka persze érezhető, és végül is érthető. Kevesen szeretnénk részleteket hallani Az évszázad üzlete vagy A vérszomjas dada elkészültéről, másrészt viszont a legfontosabbak, azaz a A francia kapcsolat, Az ördögűző és A félelem ára hosszan és részletesen tárgyalásra kerül, ahogy az olyan, a rendező szívéhez közel álló kuriózumok is helyet kapnak, mint a Nightcrawlers című Alkonyzóna-epizód, vagy éppen az operaházi rendezések.

És persze nem maradnak szellemi táplálék nélkül azok sem, akik híres emberek ügyes-bajos dolgaira, Hollywood működésére vagy a rendező híresen súlyos (egyszersmind gyakran bevallottan elhamarkodott) véleményére kíváncsiak. Például a botrányos Portyán kapcsán három érdekes apróságra is fény derül:

  1. A könyv erősen érdekelte Steven Spielberget is. (Elképzelni is nehéz a végeredményt. Richard Dreyfuss férfiakkal csókolózik John Williams zenéjére?)
  2. Az akkor még nem kizárólag bájgúnár szerepkörben mozgó Richard Gere volt a fő jelölt Burns szerepére. (Nem ördögtől való gondolat, ha az Amerikai dzisgolóra gondolunk…)
  3. Al Pacino elkötelezett és zseniális színész létére tudott úgy viselkedni, mint bármelyik elkényeztetett sztárocska. (Ironikus adalék ezzel kapcsolatban: a forgatáson tanúsított magatartása miatt Friedkin kb. ugyanazzal vádolja Pacinót, amivel őt Biskind, azaz hogy nem tudta kezelni a kritikát, mert ünnepelt művészként mindig csak rajongással találkozott.)

De Friedkin anekdotázás közben is korrekt: ugyan nem rejti véka alá a véleményét, de nem is ostoroz másokat jobban saját magánál. Leírja, mennyire nehéz volt a valaha élt egyik legjobb filmszínészből, az akkor még igencsak bizonytalan Gene Hackmanből kihúzni a filmtörténet egyik legnagyobb alakítását A francia kapcsolat forgatásán, mit gondolt kollégái ma már klasszikusnak minősülő műveiről (pl. A magánbeszélgetésről vagy a Cápáról), hogyan tette tönkre a Lalo Schifrinnel kötött barátságát, miért utasította vissza Robert Mitchum A félelem árát, és még sorolhatnánk. Ha nem is külön kiemelve, csak „amúgy mellesleg”, de Friedkin vall arról is, mit gondol az amerikai filmművészet alakulásáról, a szerzői filmelméletről, saját státuszáról, eredményeiről és érdemeiről. (Két érdekes apróság ezzel kapcsolatban:
- a The Friedkin Connection alapján kevés megerősítést kap az az egyébként sem túl erős lábakon álló elmélet, miszerint Az ördögűző rendezője valamiféle exploitation-filmes lenne;
- Friedkin tulajdonképpen a saját nimbuszát rombolja, amikor többé-kevésbé elismert auteurként visszasírja Hollywood aranykorát, és rendszeresen hivatkozik az ún. Filmistenre, vagyis azon véletlenekre, melyek helyes vágányra terelték egy-egy művét.)

Friedkin_Exorcist.jpg
Tulajdonképpen a The Friedkin Connection – túl azon, hogy igazán értékes és elgondolkodtató memoár, és valószínűleg hamarosan jelentős filmtörténeti forrásmű is lesz – éppen olyan, mint az írója filmjei: hangulatos, stílusos és hatásos, de (többnyire) nem hatásvadász; a részleteiket illetően hajszálpontos, a „nagy egészt” azonban már belengik a finom ellentmondások, nyitva hagyott kérdések, titkok; energiától duzzadó és melankolikus egyszerre. Minden bizonnyal letehetetlen könyv lesz mindazok számára, akiket kicsit is érdekel a téma, de még a „laikus filmbarát” is élvezheti, annyira olvasmányos. Ami pedig Peter Biskindet és az ő tetszetős elméletét illeti, igazságot persze nem tudunk tenni, hisz nem voltunk jelen (ahogy egyébként ő sem), de annyit azért így is nagy biztonsággal kijelenthetünk, hogy van, ami valószínű, és van, ami nem az. Márpedig az, hogy a rendezők, akik képesek voltak minden idők legjobb, legsikeresebb (és adott esetben legintelligensebb, legérzékenyebb) filmjeit megalkotni, még a hosszú kudarcos időszakok után is abszolút híján lennének az önismeretnek és önkritikának, annyira elmerültek a hiúságban és önimádatban, nos… – kevésbé valószínű. És most már van bizonyítékunk is.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr325665955

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

scorsesefan 2013.11.29. 15:20:56

Remek írás, bár gondolom magyarul nem nagyon olvashatjuk egy ideig...

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2013.11.29. 15:34:17

@scorsesefan: Köszi! Nem, sajnos magyarul még nem jött ki (angolul se túl régen), és persze az is kérdés, lesz-e valaha magyar kiadása. :(

virtualdog 2013.12.02. 09:36:28

Nem olvastam az Easy Riders... könyvet, bár szemeztem vele az amazonon, de az új-hollywoodi "álomnemzedék" valóban rászolgál a kritikára az elmúlt évtized alapján...

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2013.12.02. 11:15:18

@Borbíró Andris: Teljesen egyetértünk. :) Sőt, sztem az elmúlt 3 évtizedben mutatott teljesítmény alapján is bőven rászolgáltak a kritikára, viszont annak a kritikának _méltányosnak_ kell (kéne) lennie. Az Easy Riders-t én sem olvastam (...ebben azért van némi szándékosság...), viszont láttam az azonos című doksit és olvastam Biskind más írásait. Jól ír a manus, biztosan sok mindent pontosan is lát, de akinek Altmanról csak az jut eszébe, hogy szeretett tütükézni, a Sorcererről pedig hogy csúnyán megbukott, azzal sztem nincs mit egyeztetni méltányos bírálat ügyében. (Ezért is tisztelem pl. Ebertet: nem mindig volt igaza, de mindig leírta, amit adott filmről gondolt, és az utókor sokszor őt igazolta. Ehhez képest Biskind a felszínt boncolgatja és adja a szakértőt, a lényegről viszont nem akar/tud beszélni. Nekem legalábbis úgy tűnik.)
süti beállítások módosítása