The Searchers - amerikai, 1956. Rendezte: Howard Hawks. Írta: Alan Le May regényéből Frank S. Nugent. Kép: Winton C. Hoch. Zene: Max Steiner. Szereplők: John Wayne (Ethan Edwards), Jeffrey Hunter (Martin Pawley), Vera Miles (Laurie Jorgensen), Ward Bond (Samuel Johnson Clayton). 114 perc.
Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?
John Ford a klasszikus amerikai western egyik legjelentősebb rendezője, aki Howard Hawks és Anthony Mann mellett a leginkább meghatározta a műfaj hollywoodi aranykorát, az ekkoriban készülő vadnyugati filmek arculatát. A legendás alkotó számos kulcsfontosságú művet jegyez: az ő nevéhez fűződik az éra emblematikus nyitánya (Hatosfogat, 1939) és az egyik záródarabja is (Aki lelőtte Liberty Valance-t, 1962), amely már egyértelműen a mítoszt felülvizsgáló „revizionista” westernek irányába mutat. Az 1956-ban forgatott, sokak által Ford főművének tartott Az üldözők az alkotói pálya csúcsán, a honfoglaló üdvtörténet lassú erodálódása előtti utolsó pillanatban készült, így esszenciális tisztaságában és teljes pompájában konzerválta a barbár nyugati tájat meghódító amerikai hős, illetve az őt támogató telepes-közösség dicshimnuszát. Az idilli felszín mögött a figyelmesebb néző már tetten érheti a későbbi változások előszelét, a történet mélyén ugyanis ott izzik a puritán értékek és a merev hagyományok tarthatatlansága.
A szimbolikussá emelt határvidéken, a civilizált világ végén játszódó mozi a magányos és szótlan pisztolyforgató heroikus tragédiáját, a John Wayne megformálta, két világ határán rekedt hős epikus dilemmáját énekli meg. A metaforikus hajsza során az írott törvény és Wayne saját morális kódexe ugyanúgy összeütközésbe keveredik, mint a letelepedés vágya és a távoli, romlatlan tájak hívószava. Az üldözők a mogorva hősön keresztül az elkerülhetetlen fejlődés árnyoldalait, a családi tűzhely és a szabadság egymást kizáró ellentmondásait tematizálja, miközben ikonikus magasságokba emeli azt a „csendes, magabiztos típust”, akit Tony Soprano sirat majd el jó néhány évtizeddel később.
Ford filmje kereskedelmileg sikeres volt ugyan, ám a korabeli kritika igen langyosan fogadta. A hetvenes évektől kezdve azonban egyre komolyabb kultusz alakult ki körülötte. 1989-ben mint kulturálisan, történelmileg és esztétikailag fontos művet felvették az Egyesült Államok Nemzeti Filmarchívumába, míg 2012-ben a Sight & Sound híres listáján a nemzetközi kritikusok a valaha készült hetedik legjobb filmnek szavazták meg. A mű közvetlen és közvetett hatása tényleg óriási, hisz többek között David Lean, Sam Peckinpah és George Lucas is meghatározó inspirációs forrásként hivatkoznak rá, sőt, Scorsese, Spielberg és Tarantino filmjeiben még egy-egy direkt hommage is látható, így tisztelegve Az üldözők vitathatatlan nagysága előtt.
Egy táska rejtélyes fényei – Miről szól?
A polgárháború veteránja, Ethan Edwards (John Wayne) a testvéréhez érkezik látogatóba, a környéken azonban vérszomjas komancsok garázdálkodnak. Az indiánok az éj leple alatt elhajtják a farmerek marháit, és amíg a fegyveres férfiak a jószágokat keresik, a gonosz rézbőrűek rajtaütnek a védtelenül maradt családon. A támadást egyedül Edwards unokahúga éli túl, akit a törzs végül túszként magával hurcol. A rutinos katona és a farmon dolgozó fiatal félvér fiú (Jeffrey Hunter) azonnal üldözőbe veszi az indiánokat, ám a tervezett gyors rajtaütés egy évekig tartó, egyre elkeseredettebb és kilátástalanabb hajszába torkollik.
Apró különbségek – Hol jön QT a képbe?
Tarantino köztudottan nagy rajongója a műfajnak, ám a vele készült interjúkban soha nem felejti el kihangsúlyozni, hogy a Ford nevével fémjelzett klasszikus vonulattal szemben ő inkább a műfaj olasz mutációjára esküszik. Mindebben nincs is semmi meglepő, hisz az általa is kedvelt alkotói módszerek, az önkritika, a zsánerjátékok és a zsigeri hatáskeltés mindig is távol álltak a heroikusabb és komolyabb vadnyugati filmektől. Az említett megoldások csak a mítosz kritikus felülvizsgálatával párhuzamosan, a hatvanas években bukkantak fel a vadnyugati mozikban, ám Tarantino mindezek ellenére nyilvánvalóan ismeri és szereti is az aranykor legemlékezetesebb és legjobb darabjait. Míg a Hawks rendezte Rio Bravo bevallottan az ex-tékás egyik régi nagy kedvence, addig Az üldözők nagy karriert befutott, ikonikus jelenete a Kill Bill második részében köszön vissza. Ford legendás képsora, a ház belsejéből az ajtón keresztül a poros préri felé kocsizó kamera az 1956-os alkotás egyik központi motívuma. Tarantino esetében ez a védjegyszerű tornác-beállítás az esküvői mészárlást megelőző, Bill és a Menyasszony között lezajló, baljós hangulatú beszélgetést vezeti fel, de ugyanez az ajtókeretes megoldás köszön vissza a Becstelen Brigantyk elején, Shoshanna menekülésekor is.
Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin! – Verdikt
Az üldözők elején és végén látható, az egész történetet gyönyörű keretbe foglaló kép a filmtörténet egyik leghíresebb beállítása, mely szó szerint magába sűríti a hagyományos vadnyugati hős epikus tragédiáját. A meghitt otthon, a férfit hazaváró fehérnép és a végtelenbe ellovagoló, örökös nyughatatlanságra kényszerített, de még szabad hódító néz farkasszemet egymással. A mai néző, aki az elmúlt közel ötven évben szemtanúja volt a nagy vadnyugati mítosz dekonstrukciójának, talán kissé hamiskásnak és túlzottan is egyszerűnek érezheti a megpendített drámát - ám Ford számtalan olyan apró jelet és szimbólumot rejt el a filmszövetben, ami némileg összekuszálja a szereplők motivációit.
Az üldözőket a valaha készült egyik legjobb filmnek, a létező legnagyobb westernnek nevezni természetesen erősen vitatható és némileg túlzó állítás, az elfogultabb rajongók álláspontja mégis érthető. A csodálatos tájképek, a csavaros és komplex történet, a markáns figurák magukkal sodorják a nézőt, a vibráló, fojtott atmoszféráért pedig a ki nem mondott, csak jelzésszerűen ábrázolt szerelmi viszonyok a felelősek. Igaz, Ford sztereotip módon egyszerű vadállatokként ábrázolja az indiánokat, és számos helyen rasszistának is bélyegezhető gondolatokat fogalmaz meg, mégis jótékonyan árnyalja a főhős jellemét. A korábban imádott öntörvényűség néhol vaskalapos maradisággá, a kitartás beteges megszállottsággá változik, a konzervatív háborús veteránnak pedig már nincs helye a fiatalok világában. Wayne belefáradt ugyan az örökös vándorlásba, mégsem léphet be a házba: az emblematikus zárókép szívbemarkoló szépsége mintha a hollywoodi aranykor, illetve a régi vágású rendezőegyéniségek alkonyáról is mesélne.