Látva A messzi dél vadjaira zúduló díjesőt, és olvasva az angolszász kritikusok laudációit, nehéz a hype-tól függetleníteni magunkat – de azért érdemes megpróbálni. Nem mintha Benh Zeitlin érdemtelenül zsebelte be volna a gratulációkat, debütáló munkája valóban különleges, a fesztiválfilmek mezőnyéből messze kitűnő alkotás. A történetközpontú, formalizált filmekhez szokott kritikusokat és nézőket nyilván épp formabontó stílusával és egyedi hangvételével nyűgözte le. A messzi dél vadjait nem is lehet beskatulyázni, részben coming of age-történet, részben poszt-apokalipszis film, hol mágikus realista, hol dokumentarista modorban előadva. Egyik méltatója élőszereplős Miyazaki-filmnek nevezi, és valóban, Hushpuppy, a főszereplő, mintha A vadon hercegnőjéből lépett volna elő.
A hatéves kislány a Teknőben, egy Louisiana-béli, világtól elzárt öbölvárosban él apjával. Az apró, nomád közösség akkor sem hajlandó az otthonát elhagyni, amikor a Katrina hurrikánnak köszönhetően víz alá kerül az egész terület. Bár, ahogy a rendező, Benh Zeitlin a miskolci CineFesten, a vetítést követően elmondta, a Teknő fiktív hely, hasonló, civilizációtól elzárt települések akadnak bőven New Orleans közelében. Dokumentumerejű képei ellenére filmje mégsem tekinthető pusztán tudósításnak a Katrina hurrikán által sújtott térségből – a maga sajátos módján komplett világmagyarázatot próbál prezentálni, főhőse, Hushpuppy szemszögéből. A gyermeki nézőpontot hasonló sikerrel (és stilizáltsággal) utoljára Spike Jonze tudta megragadni az Ahol a vadak várnakban, ez a világ azonban talán még ijesztőbb és könyörtelenebb.
Zeitlinnek, aki nagyrészt a barátaiból és rokonaiból verbuválta a stábot, mindössze 1.8 millió dolláros büdzsé állt a rendelkezésére, de a kész filmen ez a legkevésbé sem látszik. Az épített és a természeti „díszletek” segítségével sikerült a maga nemében egy teljesen koherens (álom)világot teremteniük, amelyet persze elsősorban az amatőrökből álló színészgárda hitelesít. A hatéves Quvenzhané Wallis ösztönös játékát joggal emelik ki a kritikák, de legalább ennyire intenzív és zsigeri alakítást nyújt az apa szerepében a civilben pékként dolgozó Dwight Henry.
A néző eközben legfeljebb azon morfondírozhat el, hogy a bemutatott, kétségkívül érdekes közösség tagjai mennyire szolgálnak rá az idealizálásra. Korlátlan szabadságvágyuk nyilván irigylésre méltó, de az alkotók mintha az önpusztításnak ebben a sajátos formájában is romantikát látnának, amit a helyenként túlcsordulóan ünnepélyes zene és Hushpuppy new age-es bölcsességekkel teli narrációja is alátámaszt. A messzi dél vadjain ugyanúgy diagnosztizálhatóak az elsőfilmes betegségek, mint a legtöbb debütáló filmen, legfeljebb a hype-tól kevésbé tűnnek fel.
