Berberian Sound Studio
Giallo, ami mégsem giallo. Mindfuck, ami voltaképpen nem is mindfuck. Vagy mégis? Peter Strickland újra nagyot zsákolt a Varga Katalin balladája után, és ezúttal is a dobhártyájánál csap le a közönségre. A Berberian Sound Studio egyszerre hommage a talján sárga horrorok előtt, autentikus „Így készült” nagyjátékfilm és pszichológiailag velőtrázó tanulmány a zsarnoki filmipar karmai közé került individuumról/ művészről. Sőt, még a „partra vetett hal”-dramaturgiát is újrahasznosítja. Ráadásul nagyon játékos stílusú, olykor fekete humorú, önreflexív. Auditív és vizuális terror, amelyben az utalások skálája Argento Sóhajokjától egészen a Lynch-életműig terjed, az utolsó harminc perc őrülete senkit nem kímél.
Szerelem
Gondolta azt bárki is, hogy az osztrák lélek rémfilmese majd a szó szoros értelmében fog megemlékezni a lamúrról? A Szerelem jószerivel arra szolgál, hogy az évezredes ideáról lehántsa (sőt, mit lehántsa, lerombolja!) az összes romantikus/ identitásépítő sallangot. A sajátságosan értelmezett domestic thrillerben (horrorban) jóval durvább az, hogy Haneke ezúttal nem „csak úgy” gyilkolászó fehéringeseket vagy fasisztoid (község)atyákat nevez meg testünk és elménk erodálójaként, hanem magát a kort, a puszta biológiát. Visszatérünk a Gleccser-trilógia „legszebb” hagyományaihoz, Herr Haneke minimalista látványvilága, operatőri munkája és eszköztelenségükben pompás színészi alakításai az öregkori passiót érik tetten annak fájdalmas valójában.
Snowtown
Hazánkban gyakorlatilag semmibe veszik az ausztrál újhullámot, pedig ha a megafilmek szökőárját nagyritkán követné egy-egy munka a távoli kontinensről, többen belátnák, hogy odaát milyen pokoli erőteljesen sikerül emberi deficiteket, szociális anomáliákat zsánerköntösben regélni. Kurzel rendkívüli erejű sorozatgyilkos-és igaz története nem attól példás, hogy hollywoodi módra egy aktivizálódó thrillerhős menekül a vérengző elől, nem is azért, mert lenyúl egy sötét lelkű protagonista lelkének mélyére, hanem azért, mert céljukat vesztett, kívül-belül deformálódott vesztesek közösségén szűri át a kérdést: Hogyan formálható valakiből sorozatgyilkos? Legalább olyan erőteljes szocio, mint emberkatasztrófa, a távolságtartóan rögzített brutális gyilkosságjelenetek vagy az elliptikus mészárszék hosszú távú pillanatok.
Holdfény királyság
Wes Anderson ugyebár a kortárs amerikai fél-indie szcéna wunderkidje, aki előszeretettel alkalmaz excentrikus karaktereket, rámegy az élénk színkezelésre, nem mellesleg egy rakás világsztárt megnyer a projektjeihez. Számomra a Holdfény királyság az első kirándulás Andersonföldre, és bánom, hogy eddig nem kalandoztam a világában. Idén egy olyan gyerekfilmet hozott tető alá, amelyben kiváló arányérzékkel vegyül az infantilis mesekulissza a felnőttség autoritásával, a mindent elsöprő szerelem a kiskori csetlés-botlásokkal. Semmi nem hat kimódoltnak, éppen ellenkezőleg: a gyermekarcúra plasztikázott nagykorú-cserkészvilág vagy az egy személyben összpontosuló Gyámhivatal a rendhagyó esti mese szellemiségét erősítik. Az csak hab a finom csokitortán hogy a rendező ezúttal is letaglózó vizualitást teremt a színeivel és, hogy az egész Holdfény királyság egy új ívású „lovers on the run”-film – történetesen tizenkét évesekkel.
Michael
A magyar premier hetében (június 7.) a legtöbb cinefil Ridley Scott Alien-előzményfilmjét várta óriási lelkesedéssel. Közben pedig a Haneke szereposztójaként ténykedő Markus Schleinzer elsőfilmje is startolt, nem akármilyen eredménnyel: sokan szeretnének rögtön az induló művükkel ennyire nyomasztó, mégis realista légkört teremteni. A Michael a poszt-Natascha Kampusch érában iszonyatosan mellbe tudja rúgni a nézőt a jól bevált osztrák rosszullét-kelléktárral. Lassú tempó, szenvtelenség, ennek ellenére úgy érezzük, a címszereplővel együtt indulunk dolgozni, sőt, az ő társaságában sétálunk el a pincében őrzött tízéves kisfiú mellett. Hiába az objektív figyelő-stratégia – azaz: éppen ezért –, végig bőr alá hatol a hétköznapi életben sertepertélő harmincas zátonyra futottsága és totális tehetetlensége.
Medianeras
Az év felfedezése a messzi Dél-Amerikából. Nézése közben a Mary és Max című animációs melankolikus románc jutott eszembe, egyfelől a hasonló téma, másfelől a feldolgozásmódjuk rokonsága miatt. Jóllehet, az argentin Gustavo Taretto formabontó szerelmi története nem annyira keserédes, lehetetlen nem imádni a párhuzamos cselekményszövést és a különálló élettörténetekbe rejtett érzelmeket. Azon túl, hogy hibátlan romantikus zsenge, kitűnően érvel a rohanó modern világ virtuális rákfenéire, és a magányra, mint ezek társfogalmára, így kortükörként is referenciadarab. Mégis, az utolsó percekben kap igazán szárnyra a film, és a virágba borulást két nagyon szép önreflexív gesztussal sikerül koronázni. A végeredményt bárki láthatja a legnagyobb videomegosztón – de a Medianerasból áradó báj rábeszélés nélkül is rábírja erre a nézőt.
A messzi dél vadjai
Sundance-kedvenc egy Isten háta mögötti közösségről és a romhalmazokból feltörő napsugárról. Ősrégi tétel, hogy egy mocsokkal borított fabulából is születhet nagyon szép egy hozzáértő művész kezei alatt, A messzi dél vadjai pedig nagyszerű illusztráció. Benh Zeitlin fantáziát kever a rögvalóval (vagy ki tudja), sanyarú sorsot a romlatlansággal, mindezt úgy, hogy a közelmúlt Amerikájának hurrikán-traumája vaskosan ott kísért az összes képkockán. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a mozi ne lenne tündérszép és az utolsó pillanatig magával ragadó. Hosszú, de felettébb kellemes vándorlás ez egy ötéves kislány, Hushpuppy percepciójával támogatva, ráadásként ügyes eredet, illetve pusztulásmítoszként is interpretálható, amit a mesei „Egyszer volt, hol nem volt…” kivitel rendre beragyog. Szépként, egészségesként, kitartóként járkálni a délvidéki pocsolyában: valahogy így kell.
The Perks of Being a Wallflower
Ha valami be tudja tenni a kaput a jelenkori USA filmgyártásának, akkor a rohamléptékben metroszexualizálódó blockbuster-gyártás lazán képes rá. (Lásd: Alkonyat és Transformers-szériák) Szerencsére néha rábukkanhatunk olyan celluloid-varázslatokra, amelyek gyorsan cáfolják a fenti állítást, és különösen szívmelengető, hogy az opponens nem a százmilliós látványpornók gyermeke, hanem merítés az ifjúsági darabok tiszta forrásából. Kiváló tananyag azok számára, akik a befelé fordulást, az első szerelmet, valamint az örök barátságot nem cukormázas humbugként, hanem őszinte coming-of-age storyként képzelik el. Hosszú ideje az első igazán szerethető tinifilmet köszönthetjük a The Perks of Being a Wallflower kockáin, és a roppant intenzíven játszó színészek jelenléte, ha lehet, még kivételesebb fejlemény. Miattuk úgy érezzük, léteznek mozik, amelyek képesek jóvátenni életünket, visszavinni bárkit tovatűnt gimnazista éveibe. Emma Watson nagy meglepetésre briliáns alakítást nyújt a Harry Potterek után, de a menetet Logan Lerman uralja, aki már a Börtönvonat Yumába remake-jében is méltó volt a figyelemre – itt képtelenség elfordítani róla a tekintetet.
Looper – A jövő gyilkosa
Rian Johnson saját jogán zseniális Terminátorában Bruce Willis a Hatodik érzékbe és A sebezhetetlenbe illően alakítja a jövő célpontját. A rendező félúton csavar egyet színpompás, tech noirokkal, high tech gengszterfilmekkel kacérkodó posztmodern sci-fijén (hasonlóan a tinfilmet, a krimit és a noirt egybeolvasztó Brickhez), majd egy lelki és érzelmi hadviselés kellős közepébe hajítja a fiatal üldözőt és a szívós, vén űzött vadat. Stílustörő, ámde intelligens fordulópontjától kezdve (ahol előszeretettel kokettál a westernekkel vagy a „rural gangster filmmel”) a Looper príma midcultként/ félig független műfaji csodaként működik, gyorsan leszámolva a technikaorientált science fictionök csalfaságával. A kihagyásos géppisztolyos bosszúhadjárat modern zsánerfilmes utalás és tökéletes.
Az utolsó műszak
Los Angeles utcáin reggel még a társaddal viccelődsz a járőrautóban, estére már húscafattá lőtt hullaként végzed. Ilyen nyílegyenes, megalkuvásmentes tézissel szolgál Az utolsó műszak, amelyet a kaliforniai aljas utcák specialistája, David Ayer bármilyen torz kulturális imázs nélkül vág a néző képébe – a found footage esztétika révén szó szerint. Zsarutörténete a nézőt felnőttnek tekintő vászonmementók sorába illik: hőstelenít, a két főszereplő rendőr családját, feletteseit, hű társait, barátait hozza közel, hogy aztán egy derült égből villámcsapásként ható fináléban sokkolja a szemlélőt. A dupla befejezés ugyanezt a rémületet erősíti fel.
