A Filmvilág fiatal magyar filmrendezőket kért fel, hogy válasszák ki, számukra mely tíz filmtörténeti alkotás számít a legjelentősebbnek. A listákat már közöltük (az összesített toplista és a kapcsolódó statisztikák a Filmvilág októberi számában olvashatóak; folyóiratunk online változatban is elérhető és előfizethető a dimag.hu honlapján), most pedig a Filmvilág blog szerzőin a sor. Mi azonban a fontosnak tartott filmek helyett egyszerűen csak a kedvenceinket gyűjtöttük össze.

8 ½ - Az igazi remekművek arról ismerszenek meg a legbiztosabban, hogy minél többször találkozik velük az ember, annál erősebb a hatásuk. Pontosan nem is tudnám megmondani, hányszor láttam Fellini csodálatos önvallomását, ám minden alkalommal jobban tetszik, mint előtte bármikor.

A jó a rossz és a csúf - Három marcona fickó áll egymással szemben egy hatalmas temető kellős közepén. A borostás arcok megfeszülnek, és ide-oda cikáznak a kőkemény tekintetek. Majd felharsannak Morricone szívszaggató trombitái is...

Egy komoly ember - A Coen fivérek lehengerlően groteszk rabbi-vicce sajnálatosan elsikkadt az ünnepelt sikerek, a díjjakkal megszórt slágerdarabok között. Nagy kár, ugyanis ilyen ellenállhatatlanul és ízlésesen talán még nem figurázta ki soha senki az emberiség önnön bölcsességébe vetett hitét.

Elveszett jelentés - Talán a legszebb film, amit a szerelemről valaha készítettek. Sofia Coppola műve masszív hangulatú, nem tartalmaz mesterséges édesítőt, és elmarad a hazug, nyálas happy end is. Bill Murray neve nélkül egyébként sem lehetne teljes a listám.

Fekete Péter - Hasonlóan szórakoztató, mint egy vérbeli hollywoodi coming-of-age történet, a szűzbajszos lúzer itt mégsem győz a végén, hiszen az életben sem nyeri meg mindenki a főnyereményt. Forman e korai remekműve gond nélkül nyitja a kelet-európai identitást: senki nem ért semmit, de legalább be lehet piálni péntek esténként.

Kill Bill 1-2 - Színes pop-szemétből, giccses kacatokból és olcsó bóvliból emelt katedrális. Lehet érvelni pro- és kontra, de teljesen lényegtelen. Ilyen széles vigyorral az arcomon még nem támolyogtam ki moziteremből.

Kommandó - Bécsből meghozták az első Akai videómagnót, kísérőnek egy doboz frissen másolt VHS kazetta érkezett, hullámzó képpel, unott narrátor-hanggal. A suli után egyből rohantunk videózni: „Svájcinéger”, „Rémbó”, a fehér ninja és „Brúszlí” voltak az első, igazán meghatározó filmélmények. Néha azért elgondolkodom, mi lett volna, ha ezek helyett inkább Bergman vagy Antonioni filmjein növök fel?

Moszkva tér - Talán az egyetlen olyan magyar film, amivel mindenféle magyarázat és előzetes háttértudás nélkül azonosulni tudok. Korántsem hibátlan mestermű, de pont a megfelelő időpontban készült: ha majd megöregszem, a nosztalgia cukormázán keresztül biztosan generációs filmként fogok hivatkozni rá.

Mulholland Drive - Lynch és film noir mindenképpen kellett a listámra, ezért ez egy praktikus „kettő-az-egyben” választás. No nem mintha saját jogán nem lenne itt a helye ennek a sötéten ragyogó, annak idején számtalan vitát és hosszú beszélgetést kiprovokáló alkotásnak.

Nagymenők - Iszonyú sokat hezitáltam, hogy a bűnfilmek és Új-Hollywood nevében Coppola vagy Scorsese maffia-alapvetése kerüljön-e ide. Az eldönthetetlennek tűnő dilemmát végül a filmzene oldotta fel - a Keresztapa témája tényleg remek, de a Rolling Stones még annál is jobb!