Az idei CineFest versenyszekciója nem kényezteti el azokat, akik fajsúlyos drámák helyett könnyedebb filmélményekre vágynának. Az egyedüli kivételt, úgy tűnik, az amerikai Kockázatos túra jelenti, amely bár nem vegytiszta komédia, nyomokban humort is tartalmaz.
A történetet szokatlan módon egy apróhirdetés ihlette, amely még 1997-ben jelent meg egy barkácsmagazinban. A feladó időutazáshoz keresett magának társat „Nincs biztonsági garancia”-jeligével, leszögezve, hogy „még csak egyszer csináltam ilyet.” A hirdetés szerzője valójában a magazin egyik munkatársa volt, aki csak az üresen maradt helyet akarta kitölteni, az emberek fantáziáját azonban megmozgatta a felhívás. Miután az országos média is beszámolt róla, ezrével érkeztek a levelek a megadott postafiók címére. Nagyon sokan elhitték, hogy a feladó komolyan gondolja az időutazó-projektet.
Colin Trevorrow filmje, értelemszerűen, az izgalmasabb változat, vagyis a fikció mellett teszi le a voksát. Egy seattle-i újság három munkatársa leutazik a helyszínre, hogy kiderítse, ki adta fel a hirdetést és mi célból. A Kockázatos túra, a K-PAX - A belső bolygó mintájára, koncentrálhatna teljesen az önkéntes időutazó pszichéjére, a valóság megismerhetőségének kérdését boncolgatva, Derek Connolly forgatókönyve azonban inkább a romkom eszköztárához nyúl. A tegnap látott Udvarias emberekhez hasonlóan ez a film is a jól ismert a „városiak vidéken”-toposzt használja. A hazatérő tékozló fiút itt a harmincas éveiben járó, cinikus újságíró (Jake M. Johnson) képviseli, aki az újságírói megbízatás ürügyén egykori középiskolai szerelmével szeretne újra találkozni. Ez a párhuzamosan futó cselekményszál csak látszólag független az időutazó történetétől, a film valójában minden síkon ugyanazt a témát feszegeti. A szereplők, legyen szó a fiatalságát sirató újságíróról, a hirdetés feladójáról (Mark Duplass) vagy az utóbbival fokozatosan összemelegedő gyakornoklányról (Aubrey Plaza), mind egy múltbéli hibát szeretnének helyrehozni. Céljuk az idő helyrezökkentése; van, akinek ehhez időgépre van szüksége, másnak a sima hazautazás – az ifjúkori szerelemhez - is elég lenne.
A könnyed hangvétel ellenére akadnak tehát személyes traumái a szereplőknek, a Kockázatos utazás azonban Disney matinénak minősül a francia Vadak paradicsoma mellett. Témája egy sajnálatosan sokak által említésre sem méltónak tartott jelenség, a családi erőszak. Dominique, a filmbéli családapa népszerű az általa vezetett kisállat-bolt vendégei körében, de két gyerekével is remekül megtalálja a közös hangot. A sármőr álarca mögött azonban egy idegileg labilis ember rejtőzik, aki frusztrációit – az általa lépten-nyomon megcsalt - feleségén éli ki. Az egyik brutális verést követően a nő korházba is kerül, a férj pedig Svájcba menekül, magával hurcolva a gyerekeket, ahol közli velük: anyjuk nem akarja többé látni őket.
A Vadak paradicsoma utóbbiak szemszögéből mutatja be az eseményeket, ami egyfelől adekvát döntés, hiszen a gyerekek a család szétbomlásának legfőbb kárvallottjai, miközben esélyük sincs megérteni, szüleik miért harcolnak egymással. Másfelől viszont így nem kapunk teljes, kielégítő portrét a férjről, aki szinte minden átmenet nélkül változik át a fiát és lányát imádó családapából a Ragyogás Jack Torrance-én is túltevő dühöngő pszichopatává. A finálé szerencsére árnyalja némileg a képet, ha a film összességében nem is tud igazán túllépni a kötelező közhelyeken.
Úgynevezett fontos – a filmfesztiválokon szívesen díjazott – témát járj körbe az osztrák színekben induló Hüseyin Tabak is. A szépséged semmit sem ér egy Bécsben élő török bevándorlócsalád beilleszkedési nehézségeit dokumentálja. A Vadak paradicsomához hasonlóan itt is a gyerekszemszög érvényesül. A főhős a 12 éves Veysel, akit sorsa többszörösen is súlyt: kurd apja és török anyja folyvást veszekednek, bátyja elmenekült otthonról, az iskolában pedig, német tudás híján, pocsékul teljesít.
Az első fikciós nagyjátékfilmjét jegyző Tabak jól láthatóan ismeri ezt a közeget, Veysel helyzetét pedig nagyfokú empátiával mutatja be. A film rendre ott bicsaklik meg, amikor az író-rendező a csendes együttérzés helyett el akarja érzékenyíteni nézőit, és az iskolázottnak semmiképp sem nevezhető szereplők szájába kimódolt, szentimentális monológokat és dialógokat ad. A giccs sajnos akkor is giccs, ha a szociális érzékenység mázába csomagolják.