A magyar nép szereti azt a mítoszt terjeszteni önmagáról, hogy itt élnek a világ legcsinosabb menyecskéi, akik ráadásul nemcsak szépek, de az egy főre jutó Nobel-díjas olimpikonok számában is überelik a világot. Bár a női szépség nemzetközi eloszlása objektív mércével szerencsére nem mérhető, a csillogó medálok számszerű méricskélése pedig a legkevésbé sem alkalmas a mélyenszántó megfigyelésekre, a művészi alkotások fesztiválos megmérettetése kifejezetten hasznos lehet. Természetesen a BuSho versengése sem a győzelemről, hanem a kitekintésről, a szélesebb kontextus felismeréséről, a kapcsolatteremtésről szól. A kortárs magyar rövidfilmek megítéléséhez épp ezért elengedhetetlenül fontos, hogy egy erős mezőnyben találkozhassunk velük.
Hogy mennyire ütős manapság a magyar rövid, azt bárki megtapasztalhatja, hisz a versenyprogram tizénnégy blokkjából nyolcban honi alkotások is szerepelnek. Ráadásul nem is akármilyenek, hisz akad itt anyaságról merengő zombi-horror (Kövi Gergő: Suzi), lehengerlő vizualitású animáció (Ulrich Gábor: Tulipán), de magyar valóságba rántott, ironikus gengsztersztori (Zsótér Indi Dániel: A Kofa az Uzsorás és a Behajtó) és, metaforikus, szürreál-thriller (Bagota Béla: Tiszta kézzel) is. A nézők ezek mellett tanító szándékú „villámtréfával” (Zsély Csilla: Éjszaka) és súlyos egzisztencialista lamentációval (Schwechtje Mihály: Porcukor) is találkozhatnak, de nem hiányozhat a film-a-filmben ötletére húzott, alig bújtatott ajánló (Szomjas György: Hungaricum Berlin), illetve a már relatíve ismert cannes-i siker sem (Till Atilla: Csicska).
A magyar rövid közismerten erős, és még a gyengébb, széteső darabok ellenére is úgy tűnik, ez a helyzet idén sem változott sokat, elvégre a sikerültebb művek nemcsak önmagukban, de a külföldi felhozatallal összevetve is nagyszerűen megállják a helyüket. A nemzetközi összehasonlításban sajnos a pénz égető hiánya is egészen nyilvánvalóvá válik: miközben a fiatal spanyol vagy német filmesek műveit gyakran egyszerre támogatják önkormányzatok, egyetemek, kormányzati szervek és civil alapítványok is, addig a hazai alkotók kénytelenek szerényebb stábbal, limitált technikai apparátussal dolgozni. Az ő megszállottságuk és szenvedélyük mindenképpen elismerésre méltó, de eközben azt is feltétlenül el kell mondani, hogy a jó magyar filmhez a kisfilmekre is többet kell(ene) áldozni.
Ha adott a kellő háttér, itthon is remek dolgok születnek: a Csicska és a Tiszta kézzel helye például egyenesen a fesztivál legjobbjai között van. Míg Till Attila elemi erővel és felkavaró drámai súllyal képes a „magyar ugar” szociografikus igényű ábrázolására, addig Bagota Béla univerziálisabb kérdésekről, a lelkiismeret és a bűn problémáiról képes friss megközelítésben beszélni. Dicséretes, hogy a versenyprogram mellett a szervezők gondoltak a kifejezetten a honi rövidfilmek iránt érdeklődő nézőre is, ezért mellékprogramként külön magyar szekciókat is vetítenek.
A szélesebb merítéssel, több címmel jelentkező, Hung-Aria névre keresztelt program utolsó két etapja ma 15.15-től és 16.30-tól még elcsíphető.
