A nyugati ember művészetfelfogását a mai napig jelentősen befolyásolja a nagy német gondolkodó, Immanuel Kant munkássága. A filozófus a szép és a kellemes szétválasztásával egyértelműen hozzájárult a szórakoztatás esztétikai megbélyegzéséhez, így közvetve akár még a populáris- és magaskultúra közötti mély szakadék kialakulásáért is felelőssé tehető. Kant esztétikájának általánosan elfogadott, gyakran súlyos előítéletekbe torkolló értelmezése szerint ugyanis a katartikus műalkotás nem lehet könnyed, vicces vagy egyszerűen csak kellemes - ha a közönség önfeledten szórakozik, az adott mű csak és kizárólag alacsonyabb esztétikai minőségeket képviselhet.
A fentiekhez hasonló, erősen korlátolt akadémiai gondolkodás szerencsére jelentős olvadásnak indult az elmúlt évtizedekben, így ma már egyre kevésbé torzítja el a kritikai ítéleteinket. Más azonban a helyzet a kanti esztétika egy másik sarokpontjával, a szintén nagy karriert befutott zseni fogalmával: az alkotás szabályait szinte öntudatlanul diktáló, kirobbanóan tehetséges géniuszok képzete még mindig alapvetően határozza meg a művészekhez, a műalkotásokhoz fűződő viszonyunkat. Igaz, a fogalomra rárakódott külső jegyek már sokat szelídültek, a koncepció mégis szinte teljesen változatlan maradt: több száz éve már, hogy a zseni mítoszának bűvkörében élünk. Rajongunk érte, a részesei szeretnénk lenni, meg akarjuk pillantani a keze nyomát – és így máris egy újabb alapvető előítélettel gazdagítjuk a befogadói magatartásunkat.
A kultusz kialakulását természetesen igazságtalan lenne kizárólag Kant nyakába varrni (annál is inkább, mivel ő elsősorban az ízlés mibenlétére koncentrált). Talán ha annak idején a német romantika nem választja központi motívumának az általa felvázolt ideát, akkor mi sem gondolnánk úgy az ideális művészre, mint egy kissé őrült, elviselhetetlenül öntörvényű, az alkotás szenvedélyétől fűtött, lánglelkű zsenire. A köznapi világ felett álló, a művészi mesterség törvényeit folyamatosan átíró nagy egyéniség esztétikai rendszerbe foglalásával azonban a híres filozófus olyan archetípusra tapintott rá, amely már régóta ott gyökerezett a keresztény kultúrkör gondolatvilágában. Kant e gesztusával akaratlanul is egy olyan makacs előítélet magvait hintette el, amely miatt az alkotó valós vagy idealizált személyiségjegyeinek gyakran elképesztően nagy jelentőséget tulajdonítunk – azaz bizonyos szerzői alkatokat és habitusokat a létrehozott művek értékétől függetlenül is érdekfeszítőbbnek, fontosabbnak bélyegzünk. Ha nem vigyázunk, ismét átgondolatlan prekoncepciók mentén ítélkezhetünk, és így végül ugyanabba a hibába eshetünk, mint az a régi vágású elitista, aki a berögzült sztereotípiái miatt egész egyszerűen nem képes komolyan venni a tömegkultúra produktumait.
Érdekes, hogy a szabályoktól eltávolodó, az előremutató vízióival magára maradó szerző-zseni mítosza nemcsak a klasszikus művészeti ágakban, de a filmkészítéssel kapcsolatosan is makacsul tartja magát. Az irodalommal, festészettel, a komponálással összevetve ugyanis egy klasszikus nagyjátékfilm létrejöttéhez komoly csapatmunka, elmélyült tervezés és rendkívül átgondolt alapkoncepció szükségeltetik (no meg ezzel összefüggésben jó sok pénz) – ami nyilvánvalóan ellentmond az ösztönösen alkotó nagy egyéniség kultuszának. Mi mégis szeretjük abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a legnagyobb rendezők a saját látomásaiktól átszellemülve, megszállott tábornokként vezetik tűzön-vízen keresztül a kiválasztott csapatot, és megnyerve végül a háborút, a vászonra fröccsenthetik önnön tehetségüket. Szeretjük a dzsungelben bekattanó stábokról, az évekig elhúzódó forgatásokról, az elviselhetetlen személyiséggel megáldott direktorokról keringő (rém)történeteket, mert titkon úgy érezzük, az igazán nagy művésznek pontosan így kell viselkednie. Talán még magunknak sem valljuk be, de gyakran már előre ítélkezünk: ha egy film extrém körülmények között fogant, abban már biztosan több a művészi érték, mintha a rendező sok tervezgetést követően, számtalan stábtaggal egyeztetve, egy remek közösség karmestereként, nagy sztorik nélkül forgatta volna le a végeredményt.
A semmiből feltörő pimasz tehetség, a spontán és excentrikus filmes képzete mindig is vonzóbb volt, mint egy olyan alkotóé, aki évtizedeken át csiszolta a stílusát. Sidney Lumet például fél évszázadon át ontotta a fantasztikus mesterműveket, a nagyközönség mégsem ismeri a nevét. Francis Ford Coppola vagy Steven Spielberg közel két évtizede nem rendezett komolyan vehető alkotást, a renoméjuk mégis kikezdhetetlen. A nézők legnagyobb része egész egyszerűen nem díjazza a szívós munkával megszerzett tudást, a mesterségbeli tapasztalatot vagy az alázatos, a személyiséget az alkotásnak maximálisan alárendelő alkotói attitűdöt. Ez a keleti gondolkodáshoz közelebb álló művész-kép nálunk az unalmas, stílustalan, profi mesterember képzetét kelti fel – a közönség ellenben igen kedveli a markáns egyéniségeket, a kiszámíthatatlan különcöket, az önbizalommal teli fenegyerekeket. Kubrick legendáriuma remek példa minderre: a köz (és a marketing) soha nem az elképesztően sok munkára és az aprólékos tervezésre helyezi a hangsúlyt, hanem a fura mániákra, az őrülettel határos perfekcionizmusra és az elviselhetetlen rigolyákra.
A zseni kissé hamiskásan csillogó kultusza nyilvánvalóan erősen befolyásolja a nézői elvárásainkat is. A torzító hatást természetesen maguk a művészek is régóta ismerik: a nagyobb figyelem felkeltése érdekében ezért gyakran el is játsszák nekünk az elvárt figurákat. Sok szerző így épít ki magának jól csengő „márkanevet”, ami gyakran viszi el a hátán az esetlegesen becsúszó, gyengébb alkotásokat is. Néhány rendező azonban sokkal tovább megy, és nagy élvezettel ölti magára a klasszikus zseni adott korra fazonírozott alakmását. A Tarantino-magánmitológia, a Spielberg-féle irodafoglalós legenda azonban még mindig eltörpül az olyan irritáló ripacskodások mellett, mint amikor Lars Von Trier erőltetett provokatőrként egyszerű náci-szimpatizánsnak adja ki magát.
Megtekintve Terrence Malick legújabb filmjét, képtelen vagyok szabadulni a fenti eszmefuttatás nyilvánvaló végkövetkeztetéseitől. A texasi direktor ugyanis remekül passzol az imént felvázolt képbe: őt is a kibírhatatlan, másokat az őrületbe kergető filmkészítési módszerek, az irracionalitás határát súroló konokság és a rendkívül erős egyéniség jellemzik. De vajon a rendező zseni-szerű személyisége valóban automatikusan garantálná az általa készített filmek nagyságát is? Ha például Az élet fájáról lehámozhatnánk a nagy géniusz terebélyes mítoszának a mázát, maradna a kezünkben valami?
Lehetséges, hogy Az élet fája valóban filozofikus mélységű, spirituális erejű alkotás, amely új utakat nyitott a nagybetűs Élet mozgóképes ábrázolásában. Malick megítélése azonban már olyan levakarhatatlanul viseli magán a zseni-kultusz összes káros hatását, hogy elvonatkoztatva mindettől, a konkrét alkotásról már szinte alig esik szó. A rendező személyét mágikus rajongás, kultusz és borzongató csodálat övezi: ez vetül ki a visszatérése óta elkészített filmjeire és tölti meg őket olyan értékekkel és minőségekkel, amelyek nem is olyan biztos, hogy valóban ott vannak.
Az élet fájában az alkotó tulajdonképpen nem is csinál semmi mást, csak a nézők egy része által elvárt és körülrajongott Malick-képet finomítja tovább. Igaz, egyenesen az élet misztériumának, a világ metafizikai megfejtésének a nyomába ered – ezzel párhuzamosan azonban azt is állítja, hogy az ő alkotói módszere képes felvillantani az univerzum titkait. Hangsúlyozottan szerzői filmként a középpontba így kizárólag az ő személyes mítosza kerül, és az élet végső nagy kérdéseihez végül egy centivel sem jutunk közelebb, ellenben el kell szenvednünk, ahogyan a direktor a saját mítoszát fényezgeti. A műben még a nagy Brad Pitt is csak annyiban válhat fontossá, hogy ő most éppen egy Malick-filmben játszó sztár. De ezt természetesnek vesszük, mert Malick igazoltan is zseni – mindenki része akar lenni ennek a legendáriumnak és bele akar folyni a nagy géniusz világába.
Nem vitatom: Malick tehetséges fotós, aki öntudatlanul is érzi a tökéletes legendárium-építés fortélyait. Nem hinném, hogy szándékosan bújna bele a filmrendező-zseni karakterébe, de a közönség imádja az ilyesmit és ezt látja bele az ő alkotói világába, azaz jótékonyan elnézi neki a giccset, a filozófiának álcázott közhelyeket, a látványos modorosságot is. Amivel nincs is különösebb baj, hiszen ilyen a rajongás természete – azt azonban mégis érdemes lenne talán tisztázni, minek is szól pontosan ez a nagy csodálat. A zseni kultuszának? Vagy magának a műalkotásnak?
A zseni mítoszáról nyilvánvalóan hosszú művészetelméleti diskurzusokat lehetne folytatni, és természetesen nem várható el az sem, hogy egy ilyen jelentős kulturális beidegződést csak úgy magunk mögött hagyjunk. Művészt és művet soha nem szemlélhetünk egymástól függetlenül, így mindig lesznek olyan alkotók, akik önszántukból vagy a körülmények szerencsés összejátszása folytán az „ösztönös zseni” kategóriájába kerülnek, és ezzel a műveik is más elbírálás alá kerülnek, mintha „csak” tehetséges filmrendezőként alkotnának. Mindezzel nincs is különösebb probléma egészen addig a pontig, amíg tisztában vagyunk a velünk élő, a befogadói magatartásunkat jelentősen meghatározó előítéleteinkkel. A zseniális szerzőket lehet imádni és isteníteni, de azért érdemes mindig egyet hátralépve is elgondolkodni a látottakon.
