Comandante - amerikai-spanyol, 2003. Rendezte és írta: Oliver Stone. Kép: Carlos Marcovich, Rodrigo Prieto. Zene: Alberto Iglesias, Paul Kelly. Szereplők: Oliver Stone, Fidel Castro.  99 perc
Vetítik: Duna TV - 22: 30

JFK és Nixon után Oliver Stone a nyugati hemiszféra újabb emblematikus politikusáról készített filmet.

Oliver Stone trendérzékeny szerző: mikor Vietnam-film kell, akkor Vietnam-filmet csinál, mikor a vicces erőszak jön divatba, akkor megveszi Tarantino második forgatókönyvét, igaz, QT az elkészült filmtől elhatárolta magát – vagy pedig úgy dönt: elmegy Kubába három napra, forgat az agg diktátorral, és piszokul ott lesz megint témaválasztásban, megoldásban, miegyébben a topon. Ott is lett, a Sundance Fesztiválon díjazták filmjét. Oliver Stone úgy fordult Fidelhez, mint az a középkorú szociológuskollégám, aki az antiglobalizmus kibontakozásának néhány év előtti időszakában egy általa szervezett buliban pohosan és vidáman házigazdáskodott Che Guevara-rajzolatú – az olasz Feltrinelli kiadó ismert 1968-as foltportréja – vörös pólóban. Stone ráérzett egy politikai divatra, és ennek a divatnak egy még ma is elérhető előképére, Fidel Castróra. A korai halál sokat segít a forradalmár-imázs őrzésében, Che romantikusabb emlék, mint Fidel – Trockij is szexibb, mint Sztálin, noha valószínűleg a permanens forradalmat sem lehetett volna kevesebb emberéletből megúszni, mint a „nagy terrort”, a perek-csisztkák-gulagok rendszerét.

De Che nincs, 1967-ben, Bolíviában, internacionalista küldetésben elhunyt, van viszont Fidel, a nyugdíjas államférfi, a népek barátja, aki kis országot vezet ugyan, de felemeli szavát, mint mostanában is, Irak ügyében. Számomra fájdalmas volt Stone filmje – leszámítva azt a technikai bravúrt, hogy párhuzamos spanyol-angol beszédből, sok kamerából, hangászatból, három nap forgatásból profin pörgő filmet csinált –, és nem azért, mert szeretni akarta Castrót (szíve joga, ha van rá gusztusa), hanem mert riporterként megkerülte a kemény kérdéseket, elsikálta őket. Egyszer-kétszer – a „jegyzőkönyv kedvéért” – bekérdezett, de olyan kérdések felett siklott el, mint a rakétaválságban tanúsított intranzigencia, az afrikai szerepvállalások brutális oldala vagy rendszerének reformképtelensége.

Alapvetően mégis hálás vagyok Oliver Stone-nak – így közvetve Fidelnek is –: miattuk olvastam el Zoé Valdes A semmi édenében című könyvét. Zoé Valdest Castro Kuba három „legfőbb ellensége” között említette, az 1959-es születésű, párizsi emigrációban élő írónő hőse már a forradalom győzelme után született, a május elseji havannai ünnepségen maga Che Guevara terített kubai zászlót anyja terhes hasára, mikor megindult a vajúdás. A főhősnő egy irodalmi folyóirat főszerkesztője, a mindennapi szűkösségek elszenvedője, „Kubában nem létezik méltóság – hogyan lehetne méltósága az embernek dezodor nélkül –, és nincs se krumpli, se szeretet...”, jegyrendszer van, cukornád-aratási verseny, és az emberek cukros vizet isznak éhség ellen. Ahol kirakattörő garázdaság miatt 13 évre ítélnek valakit politikai okból, a guantanamói bázison tálibokat kihallgató „különleges felhatalmazású” amerikaiak humánusnak számítanak a sziget maradékán regnáló politikai tisztekhez képest, hogy Szibéria és Kuba között az éghajlat a legnagyobb különbség, de a tropikus GULAG sem szívmelengetőbb az arktikusnál. Dúl a besúgóvircsaft, „hapsikám gyanút fogott, hogy cigarettánk parazsával jelzéseket adunk a jenki imperialistáknak”, és „valahányszor eszembe jut a jelszó, hogy állva kell meghalnunk, fájni kezd a lábam! Ki az istennek jutott eszébe ekkora hülyeség?” Ugyan kinek?

Fidelnek! Socialismo o muerte!

Vágvölgyi B. András

A cikk teljes verziója itt olvasható.