Ember a magasban - amerikai-brit, 2008. Rendező: James Marsh. Kép: Igor Martinović.  Zene: J. Ralph. Szereplő: Philippe Petit. 95 perc.

Vetítik: Duna TV - 21:00

Dokumentumfilmet többnyire akkor övez csak zajos ováció, ha sikerül meglovagolnia az éppen divatos politikai áramlatokat. A James Marsh rendezte Ember a magasban Torontótól Karlovy Vary-ig tucatnyi fesztiválról hozta el a fő- és/vagy közönségdíjat – idén februárban az Akadémiától is megkapta az aranyszobrot –, mégis hiányoznak belőle a szokásos közéleti vonatkozások. Sikerének megfejtéséhez azonban aligha szükséges belemélyednünk a befogadói lélektan rejtelmeibe. Míg a dokumentumfilmek többsége az emberi nyomorúságok és társadalmi krízisek kimeríthetetlen tárházából választ témát, az Ember a magasban mintha csak azt kívánná illusztrálni, hogy inspiráló, felemelő történetek – vagy ha úgy tetszik: csodák – nem csupán a mézes-mázos hollywoodi mozikban léteznek. „Ha igazán akarsz valamit, semmi sem lehetetlen.” – így összegzi a magvasnak még jó indulattal sem nevezhető tanulságot az egyik szereplő, James Marsh filmje előtt azonban épp azért hajolt földig közönség és kritika egyaránt, mert a máshol arcpirító banalitásnak hangzó szentencia itt a legkevésbé sem cseng hamisan.

Mindez a rendező vitathatatlan érdemei mellett elsősorban a főszereplő személyiségének köszönhető. A francia Philippe Petit olyan szenvedéllyel és szuggesztivitással tud mesélni, hogy akkor is lenyűgözné hallgatóságát, ha csupán egy lenne a sok cirkuszi kötéltáncos közül. A (nem csak nevében) „kis Fülöp” azonban 1974. augusztus 7-én az „évszázad művészeti bűncselekményét” követte el, amikor nyolcszor sétált át a World Trade Center két tornya közt – drótkötélen, védőháló nélkül, 400 méterrel a föld felett. A történetben rejlő primér izgalmakat, azaz a hat évig tartó előkészületet, Marsh a lehető legadekvátabb módon, a heistfilmek dramaturgiáját és stílusát idézve tálalja, jó érzékkel nyúlva az archív képsorok mellett a rekonstruált, fikciós felvételekhez is. Nem csinál viszont titkot belőle, hogy ugyanúgy értelmezi a vakmerő mutatványt, mint maga Petit: az emberi akarat, bátorság és hit apoteózisaként. Tény, hogy sok kérdést nem tesz fel, de talán épp az az Ember a magasban célja, hogy megmutassa, mi a különbség az önmagáért való szépséget értékelni képes idealisták, és azon menthetetlenül földhözragadtak között, akik már csak „miért”-ekben tudnak gondolkodni.