Bujtor István nagyjából 30 éve magyar Bud Spencerként él a köztudatban, ami egyrészt annak köszönhető, hogy ő volt Bud Spencer állandó szinkronhangja, másrészt főhőse A pogány Madonnával (1980) indult sorozatnak, de nem csak ennyi kapcsolat van közte és olasz kollégája között. Spencer és Bujtor életpályája bővelkedik a hasonlóságokban-párhuzamokban, kezdve azzal, hogy mindketten aktívan sportoltak, műkedvelőként – színiiskola elvégzése nélkül – kerültek a filmvászonra, nem elégedtek meg a csak előadóként elért babérokkal, illetve mindkettejükről egyfajta „leegyszerűsödött” kép él a köztudatban (ahogyan az gyakran előfordul, szerep és alakítója összekeveredett a közönség fejében).
 

Sokszínűsége ellenére a vegyészmérnöki és jogi tanulmányokat folytató, zenével, írással foglalkozó, találmányokat szabadalmaztató, sikeres vállalkozásokat működtető, újabban politizáló Pedersoli sokaknak mindörökké csak Terence Hill nagydarab, jószívű, de lassú partnere marad. Hasonlóképpen a nagyközönség elsősorban szinkronmunkái és a népszerű Ötvös Csöpi-karakter miatt jegyzi Bujtort, aki színházi színészként, íróként, rendezőként, producerként, színigazgatóként dolgozott, díjakkal ismerték el filmes teljesítményét, a magyar művészfilm fénykorában több jelentős alkotásnak szereplője volt (többek között Simó Sándor, Jancsó Miklós, Szabó István, Szörény Rezső, Szomjas György műveiben játszott), ráadásul a híres Gundel-család sarja, testvérei, Latinovits Zoltán és Freinreisz Károly szintén neves művészek.













A számtalan párhuzam mellett persze akadnak fontos különbségek is kettejük között, konkrétan főleg a szerzői, pontosabban alkotói viszonyulás tekintetében.

Carlo Pedersoli életútja és személyisége csak apróságokban állítható párhuzamba az általa alakított karakterekkel, akiknek egyébként is inkább a viselkedése fontos, semmint a múltja vagy jövője. Spencer megelégszik vele, hogy tőle független szerepeket alakít, még íróként sem törekedett rá, hogy privát önmagáról, személyes élettörténetéről meséljen a filmjeiben. Érdekes módon Bujtor a Piedone-sorozat lemásolásával arra is jó lehetőséget kapott, hogy a személyiségét belevigye néhány filmbe, íróként-főszereplőként és később rendezőként önmagára szabja a mástól kölcsönvett mintát és karaktert.

Bujtor már „készen kapta” a tökéletesített receptet, így a hőst is eltérő  helyzetből indíthatta. Ötvös „Csöpi” Tibor már az első részben „elnyomott szuperzsaru”, aki nem csak kitartóbb a főnökeinél, de jóval értelmesebb is, ráadásul ért a nők nyelvén, megszállott sportember, és bárhol feltalálja magát. (A sorozat későbbi epizódjai tovább színesítik a személyiségét, pl. kiderül róla, hogy nem veti meg az egyéjszakás kalandokat és adott esetben szívesen fogyaszt bort, sört, tömény szeszt – mindezek Rizzo felügyelőtől távol állnak.) 













Az első két Piedone-filmben tapasztalható felettes-ellenesség oka a címszereplő verekedési hajlama: nem hord fegyvert, inkább az öklét használja. Bujtor ezt is átvette, de a rendőrségen viszonylag sokat mutatkozó, ranglétrán előrelépő Piedonével ellentétben mintha Ötvös eleve kívül lenne a rendszeren, és valamiféle „független problémamegoldó” akciókősként lépne fel a sok tehetetlen hivatalnok között-helyett (kívülállását erősíti az is, hogy folyton a kirúgás határán táncol, kényszerszabadságra küldik, lefokozzák, börtönnel fenyegetik). Érdekes módon Bujtor alkotói szerepkörének bővülésével és a politikai helyzet változásával párhuzamosan a szereplő is egyre jobban függetlenedett a szervezettől.

Minőségét tekintve a sorozatból minden bizonnyal A pogány Madonna sikerült a legjobban. Hildebrand István (nem mellesleg Az aranyfej és Az oroszlán ugrani készül mellett A pogány Madonnához nagyon hasonló balatoni világot bemutató A veréb is madár (1968) operatőre is ő volt) kamerája előtt a Balaton és vidéke idilli üdülőhelyként jelenik meg, amit tökéletesen kiegészít Aldobólyi Nagy György derűs és emlékezetes zenéje, Mészáros Gyula a finomabb poénokat és a börleszket, a verekedést és az autós üldözést egyaránt hatásosan rendezi, a színészek pedig tökéletesen hozzák a szerepüket.

Ugyan műfaji filmekről, szórakoztató célú produkciókról és archetípusokról van szó, mégis tény: a magyar Piedonét nézve sokkal inkább a fő alkotót, Bujtor Istvánt látjuk, mint amennyire az olasz Piedonében felfedezhetjük a vele azonosított Bud Spencer személyiségét. 
 

A cikk egy hosszabb tanulmány része, teljes terjedelmében a Prizma folyóirat második, októberben megjelenő számában olvasható. (A lapszám témája: a magyar műfaji film sajátosságai.)