Nem kell ahhoz rendszeresen böngészni a különböző jegybevételi statisztikákat és nézettségi adatokat, hogy rájöjjünk: az eddig csodaszernek tekintett 3D körül mostanság valami nincsen egészen rendben. Nemcsak a lelkendező jóslatok halkultak el, de mintha az eddig oly látványos diadalmenet is lelassult volna egy kissé, és ezzel párhuzamosan egyre
kevesebb átütő sikerről lehet hallani, illetve az újabb bevételi rekordokban (Harry Potter,
Transformers) a térhatás már nem kimondottan fontos tényező. Ezt a megtorpanást ráadásul sajátosan árnyalja az a friss jelenség, hogy az elmúlt időszakban a nézők gyakran olyan mozikat részesítettek előnyben, amelyeket eddig leginkább a kritika emelt a pajzsára, de a nézettségi és bevételi listákon csak elvétve találkozhattunk velük.
Emblematikus mid-cult alkotások, mint a Harcos, a Közösségi háló vagy a Fekete hattyú,
a legfontosabb piacnak számító tengerentúlon sikerfilmeket megszégyenítő eredményeket
tudtak produkálni, a toplistákon pedig olyan látvány-orientált mozikat utasítottak maguk
mögé, mint például a méregdrága Zöld darázs.
Igen érdekes dolgok történnek tehát manapság: szinte fillérekből készülő filmek köröznek
le nagyköltségvetésű, látványos eposzokat, és fél-független, komoly marketinget nélkülöző mozik aratnak figyelemreméltó közönségsikereket, miközben a nagy stúdiók zászlóshajói alig hozzák vissza a befektetett tetemes összegeket. Új trendek, tendenciák születésének vagyunk talán a tanúi, vagy csak a legfrissebb (és az eddigi legnagyobb) 3D hullám csengett volna le ilyen hirtelen?
 |
