Nicolas Winding Refn kíméletlen filmjeivel az egyik legmarkánsabb európai szerző. Nála a karakán stíluselemek mellett mindig is az emberi dráma állt a középpontban: legyen az egy drogdíler, egy erőszakos rab vagy egy gyászoló férj drámája.
„Lehet, hogy ennyi volt? Nekem csak három film jutott?” – kérdezi a Gambler (Szerencsejátékos) című dokumentumfilmben saját magától Nicolas Winding Refn. A film készültekor három egészestés munka állt mögötte. Az Elátkozott város őrületes siker volt Dániában. A Vérveszteséget imádta a kritika, akárcsak amerikai bemutatkozását, a Fear X-et. De az utóbbi a közönséget hidegen hagyta, Refn saját produkciós cége tönkrement az interkontinentális finanszírozás fekete lyukában, a rendező többmilliós adósságban találta magát. Egyetlen kiút maradt: folytatni legnagyobb kasszasikerét, az Elátkozott várost, méghozzá rögtön két résszel. A második rész majd kiegyenlíti a felgyülemlett tartozásokat, a harmadik pedig tőkét teremt az újonnan felállított cégnek. Refn egyszerre került alkotói és pénztermelői válságba – az Elátkozott város II.-höz a legjobbját kell nyújtania, különben a háromfilmes terv kútba esik. Azonban a közönség szemét sem lehet kiszúrni egy egyszerű másolattal, mert akkor hitelét veszti és a művészi karrierjének is lőttek. Ebből az elviselhetetlen stresszben és rendezői patthelyzetben Refn állva maradt. Ha csak a három addig elkészült filmje maradt volna fenn az európai filmtörténetnek, Nicolas Winding Refnre úgy emlékeznénk, mint egy fiatal, tehetséges, ambiciózus filmrendezőre, akit az ipar teljesen tönkretett. Így viszont eddigi életmű alapján ő a kontinens legönfejűbb skandináv rendezője Lars von Trier mellett. Nem ismer kompromisszumot, lehetetlent és kíméletet. És a különböző kipróbált stílusok és zsánerek ellenére a végletekig egységes maradt.
(Az alábbi elemzés még a Drive és a Valhalla Rising bemutatója előtt íródott. - a szerk.)