A Dardenne-fivérek Belgium szegényes végvidékein játszódó filmjei nem annyira a szociális problémák, mint inkább a létállapot tükrei.
A Dardenne-fivérek körül nagy a csönd, s ez illik hozzájuk. Szinte észrevétlenül építik másfél évtized alatt hatalmasra nőtt, páratlanul egységes és következetes életművüket. Az ezredforduló meghatározó jelentőségű filmművészei ők – akik nem határoznak meg semmit. Rájuk nem szokás hivatkozni, nem részesei a művészfilmes kánonnak, s bár az 1996-os Ígéret óta bérelt helyük van a Cannes-i díjkiosztókon, munkáikat nem kíséri sem kiemelt médiafigyelem, sem élénk diskurzus. Azért alighanem, mert ezekről a filmekről nincs mit beszélni – olyan természetes módon léteznek, akár a vászonra lépő szófukar szereplők. Értékük, súlyuk nem képezheti vita tárgyát, titkukat magukba zárják. Luc Dardenne figyelemreméltó naplójegyzeteiben filozófiai, irodalmi idézetek, bölcselkedések és személyes élmények sorakoznak – mintha nem is filmkészítő, hanem kultúrfilozófus vetette volna papírra őket. A leginkább Bresson Notes sur le cinematographie-jára emlékeztetnek (magyarul Jegyzetek a filmművészetről megtévesztő címmel jelent meg), Luc Dardenne bőven idézi is Bressont, s társaságában Dosztojevszkijt, Kierkegaard-t, Simone Weilt, Wittgensteint, Hegelt, a Bibliát, ám a félszáz idézett szerző között filmes neve csak elvétve bukkan fel, ami sokat elárul arról a szellemi forrásról, amelyből merítenek.