Az austini South by Southwest fesztivál múltat feldolgozó filmjeiben a rálátáshoz, a múlt megértéséhez szükséges idő fontos alkotóelemként jelenik meg. A fesztiválfilmek rendezői közül többen tekintettek vissza az életre, sorsra, karrierre. (Simor Eszter fesztiválbeszámolójának első része a Filmvilág júniusi számában olvasható.)
Iskolai terror
Az iskolai lövöldözések, az ártatlan tömegek ellen elkövetett erőszak sajnos aktuális téma. A fesztivál válogatásában több film is kísérletet tett ilyen típusú tragédiák megmagyarázására. 2012-ben egy húszéves fiatal besétált egy connecticuti általános iskolába és lelőtt húsz 6-7 éves gyereket, valamint hat tanárt. Az esetet teljes mértékben az áldozatok szempontjából feldolgozó Newtown nyers és szívszorító módon mutatja be a tragédiát a gyászoló szülők interjúin keresztül. Szintén egy iskolai lövöldözést tárgyal a közönségdíjas Torony (Tower), utóbbi azonban 50 év távlatából tekint vissza az eseményekre. Jól megfigyelhető, hogy a tragédiák ábrázolásánál mekkora szerepet játszik az eltelt idő. Míg egy közelmúltban történt esetet csak a gyász hangján lehet feldolgozni, a távolabbi múlt eseményeire szélesebb rálátásuk lehet az alkotóknak és merészebb eszközökkel nyúlhatnak az érzékeny témához. 1966-ban az austini egyetemen (University of Texas) egy fegyverekkel es lőszerrel felszerelkezett merénylő elbarikádozta magát az egyetem egyik épületéhez tartozó 94 méter magas toronyban és lőni kezdett a körülötte lévő járókelőkre. Ötven év elteltével Keith Maitland rendező animációs dokumentumfilmet készít az austini egyetemen történt mészárlásról.
A rotoszkópikus animáció rögtön beleveti a nézőt a tragédia napján történt eseményekbe. Az egyedülállóan filmes technika lényege, hogy az animátor képkockáról képkockára átrajzolja az élőszereplős felvétel képsorait, így az animáció rendkívül életszerű, valóban mozgó lesz. Az animáció segítségével fiatal színészek adnak arcot és testet a túlélők és szemtanúk egyes szám első személyben elbeszélt valódi monológjaihoz. A képernyő mindannyiszor pirosra vált, amikor a fehér sziluettként megjelenő alakokat eltalálja egy golyó. A gyomorösszerántó rekonstrukció hatalmas erővel érzékelteti a pánikot, a káoszt, az emberek zavartságát és az események brutalitását. Mindeközben megelevenednek a hősies cselekedetek, az emberi önfeláldozás és a rendőri hivatástudat történetei. Austin Reedy vágó kiváló érzékkel, a legdrámaibb pontokon illeszti be a valódi archív felvételeket az animációba.
Az animált alakok végül valódi arcot kapnak: a film második fele beszélőfejes dokumentumfilm. A jelenben felvett interjúknak is megvan a maguk ereje: az egyik riportalany, a merénylőt megállító rendőr lánya az események hatására választja apja hivatását. A film egy megrendítő felirattal zárul: a tragikus esemény 50. évfordulóján, 2016. augusztus 1-jén lép életbe egy törvény mely szerint nyíltan lehet fegyvert hordani az austini egyetem területén.
Hattyúdal
A britek híresek finoman visszafogott, víg kedélyükről. A film, ami képes a halállal való szembenézést méltóságteljes derűvel ábrázolni, csakis brit lehet. Amy Hardie rendezőnő Hét dal a hosszú életért (Seven Songs for a Long Life) című dokumentumfilmjében egy skóciai hospice súlyosan beteg páciensei az éneklést használjak terápiás célra. A film bár hihetetlenül megható, egyáltalán nem szentimentális, sőt néhol egészen felemelő. Őszinteséggel és méltósággal ábrázolja, ahogy a betegek szembenéznek életük végének közeledtével: van, aki sír, van, aki tagad és van, aki csendes beletörődéssel emlékdobozt készít a gyerekének. Mindegyikükről kis portrét kapunk: a betegek egy-egy dal segítségével intim betekintést engednek a világukba. Az elénekelt melódiák azonban nem gyógyító csodaszerként jelennek meg, hanem csak annak, amik: egyszerű búcsúdalokként. A film vetítése után az alkotók a meghatódott közönséget is megénekeltették.
Nő a felvevőgéppel
Korábbi kész filmek felvételeinek ügyes összeállításából valami teljesen új is létrehozható. 2012-ben Pálfi György Final Cut című filmjében új történetet kreált kizárólag a vágás segítségével. Hozzá hasonlóan Kirsten Johnson operatőr egy önéletrajzkollázst készített Kamerás (Cameraperson) címmel már meglévő dokumentumfilmjeihez felvett anyagok kreatív – saját személyiségére koncentráló – egymáshoz illesztésével. Az operatőrnő kéréssel fordul a nézőhöz a film elején: annak ellenére, hogy a filmben megjelenő képsorok korábbi munkákhoz készültek, az itt látott filmet tekintsük az ő személyes visszaemlékezésének.
Johnson többek között olyan filmeknek volt az operatőre, mint a Citizenfour, a Fahrenheit 9/11, Az eskü (The Oath) és a Láthatatlan háború (Invisible War). Korábbi munkáiból itt nem feltétlenül a legmeghatározóbb jeleneteket látjuk, hanem olyan képsorokat, amik valamiért személyesek, emlékezetesek voltak az operatőr számára.
Egy megmosolyogtató jelenetben a film elején Johnson egy távolban látható vihar képét próbálja keretbe foglalni. Amikor majdnem tökéletes a fókusz, véletlenül eltüsszenti magát és így újra kibillenti a képet. Ezzel a kis apró poénnal a film lényege tárul fel: folytonos megfigyelőként hogyan lesz részese az eseményeknek, és hogyan próbál meg visszaadni mindent amit lát, miközben a látottak mégis átszűrődnek a személyiségén.
Képsor követ képsort, a nézőnek pedig izgalmas kihívás megfejteni, hogy milyen elv alapján illeszti Johnson össze a dokumentumfilmes kollázs darabjait. A felvételeket nem a filmek címe szerint feliratozza, az azonosítás helyszínek szerint történik: egy nigériai kórház, az Al Qaida tagok börtöne Afganisztánban, egy maroknyi muszlim túlélő által lakott boszniai tanya, egy alabamai abortuszklinika. A poétikus filmesszé helyszínein keresztül – melyek mind valamilyen történelmi vagy politikai eseményre reflektálnak – maga az operatőr személyisége tárul fel. A kamera mögött, a világ szemügyre vételével eltöltött 25 évnyi karrierje során körbeutazta a világot és most felfedi az őt megható helyszíneket és személyeket.
Az egyik legemlékezetesebb jelenetben egy boszniai tanyán egy járni alig tudó kisfiú egy fejszével szeretne játszani. Mikor a kisgyerek vészes közelségbe kerül a veszélyes szerszámmal, hallatszik, hogy Johnson a kamera másik végén „Ó Jézusomot” rebeg, de mégsem lép közbe. Ez a jelenet magáról a dokumentarista filmkészítésről árul el sokat: a filmesek „csak” visszaadják valaki történetét, vagy bele is avatkoznak?
A filmben a Dziga Vertov-i eszme elevenedik meg: nincs klasszikus értelemben vett történet, nincsenek színészek, nincs narráció, csak azt látjuk, amit Johnson maga körül megfigyel. Őt magát csak pár apró jelenetben pillantjuk meg, de a jelenléte végig érezhető. A Jacques Derridáról készített dokumentumfilmhez rögzített anyag filmezése közben a francia filozófus ránéz az úttesten éppen átkelő, de a kamerát akkor is folyamatosan a szeme előtt tartó Johnsonra és azt mondja: „Ő mindent lát. Mi vakok vagyunk."
Simor Eszter
Az özvegy és a százados
