Franciaország Oscarra jelölt filmje, a Nyomorultak az iszonyattól súlyos, gyomorszorító mestermű.
A világ gyorsan, a mozi lassan változik. A hollywoodi filmipar olyan nehézkesen döcög, mint egy páncélozott jármű, hogy mind intézményileg, mind a filmek tartalmában meghaladja azt a százéves alapállapotot, hogy fehér, jómódú, heteroszexuális férfiak mesélnek fehér, jómódú, heteroszexuális férfiakról, és noha a feketére festett arcú fehér színészek, a „blackface” korát már réges-régen sikerült meghaladni, azért a fehér egyiptomi istenek, a fehér animeszereplők és a kulturális kisajátítás különféle formái még ma is állandó beszédtémát jelentenek.
Noha a téma összetett, a válaszok korántsem egyértelműek (biztosan probléma, ha egy nem „érintett” alkotó beszél valamilyen társadalmi csoport problémáiról?), és találkozni a ló túlfelére átesett kritikákkal is, az mindenesetre egészen biztosan jót tesz a filmművészetnek, ha megjelennek az olyan filmek, mint a Nyomorultak. Ez a film olyan távol áll a kulturális kisajátítás bármilyen formájától, amennyire az csak elképzelhető: társíró-rendezője, Ladj Ly a legsajátabb közegéről, e közeg problémáiról, társadalmi helyzetéről beszél. A mali születésű, fekete rendező maga is Montfermeilben, Párizs egyik zűrös elővárosában nőtt fel, a film kulcsjelenetét abban a lakótelepi épületben forgatta, ahol felnőtt, saját ismerőseit kérte fel a tömegjelenetekben szereplésre. És ami ennél fontosabb: amikor nem filmet készít, ugyanazokat a konfliktusokat éli ő maga is, amelyeket a film ábrázol: egyfajta önkéntes civil megfigyelőként rögzíti, majd közzéteszi a szerinte túl brutális rendőri intézkedéseket, és ha úgy diktálja az igazságérzete, össze is csap velük; például amikor egy tűzesetben meghalt egy csecsemő, olyannyira nekiment a rendőröknek, hogy azért jogerősen el is ítélték. (Éveket ült börtönben is, de nem társadalmi igazságtétel miatt: egy barátjának segített az erdőbe rángatni és összeverni egy férfit, akinek házasságon kívüli viszonya volt a barát húgával.)