Polanski új kamaradrámájában is rögeszméjéhez tér vissza: a kifinomult polgári rend igencsak sebezhető.
Carnage – amerikai, 2011. Rendezte: Roman Polanski. Írta: Yasmina Reza. Kép: Pawel Edelman. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Jodie Foster (Penelope), John C. Reilly (Michael), Kate Winslet (Nancy), Christoph Waltz (Allan). 76 perc.
Vetítik: Story4 - 21:30
Noha művészi fénykorában az emigráns Roman Polanski minden újabb állomáshelyét jelentő nyugati nagyvárost megtisztelt egy erősen önreflektív, izolációs tébolyfilmmel (Iszonyat, Rosemary gyermeke, Lakó), a bezárt terek használata elsősorban nem az alkotói magány, az „idegenként egy idegen világban” életérzés kifejezésére kapott markáns helyet az életműben. Miként ezt a debütáló nagyjátékfilm alapsztorija is bizonyítja, a rendezőt már permanens vakációja előtt is erősen vonzották a párnégyzetméteres mozgásterek – a Kés a vízben jachtjának vitorlájára azonban nem egyetlen főhős szubjektív portréja vetítődik, hanem feszes háromtagú kamaradráma, ahol a belső démonok helyett társadalmi/generációs ellentétek feszítik pattanásig a kereteket. Ez az alaphelyzet kerül elő jóformán minden évtizedben (Zsákutca, Keserű méz, A halál és a lányka, valamint a modell paródiájaként tekinthető Micsoda?), minimális variációkkal: kiüresedett párkapcsolatban élő polgári házaspár tengeri otthonában (sziget, parti ház, hajóút) feltűnő harmadik fél jelenlétével megzavarja a status quo-t, előtörnek a régi indulatok és eredendő ellentétek, majd a folyamatosan átrendeződő erőviszonyok végül erőszakba torkollnak, ami vagy elpusztítja (Zsákutca) vagy új alapokra helyezi a házasságot (A halál és a lányka), esetleg egyszerre mindkettőt (Keserű méz). Polanski behatárolt szerelmi háromszögeiben minden esetben társadalomkritikai célzattal ereszti egymásnak a feleket, ahol a két vetélkedő férfialak harca nem is annyira a nőért, a nő miatt folyik, mint inkább azokért a kényelmes illúziókért, amiket a nyugati társadalom kínál privilegizáltjainak. Nem véletlen, hogy házaspár-hőseit a rendező saját törzsközönségének köréből, a fogyasztói jólét többnyire önámító, felszínes kultúrpolgárai közül válogatja, akik üres pótcselekvésekbe menekülnek az értelmiségi lét díszletei között, mígnem agresszor vendégeik egy-két fős invázióként bezúzzák középkori festett üvegablakukat, nemi erőszakhoz használják kedvenc Schubert-darabjukat vagy épp vastag sugárban leokádják a kávéasztalon hivalkodó ritka Kokoschka-albumot.