A német film legújabb hullámának legnépszerűbb rendezője a hollywoodi alaptörténetekre építi Németország-kritikáját.
Az „Új Berlini Iskola” („Neue Berliner Schule”) kifejezést Rainer Gansera, a Süddeutsche Zeitung filmkritikusa használta először Thomas Arslan A szép nap című filmje kapcsán (Der schöne Tag, 2001). Három rendező – Arslan, Angela Schanelec és Christian Petzold – művein fedezett fel olyan tematikai és stílusbeli hasonlóságokat, melyek alapján kirajzolódott, hogy a német film legújabb hulláma, a közelmúltat feldolgozó történelmi mozik (A bukás, A mások élete) és a Tom Tykwerhez köthető „X filmek” mellett, a művészfilmek területén is kialakulóban van. E három rendező kezdeti stílusához hűen készíti továbbra is munkáit, miközben újabb és újabb fiatal filmesek követik őket témaválasztásaikkal, redukált narratívájukkal, visszafogott, olykor egészen minimalista képi világukkal (Benjamin Heisenberg, Christoph Hochhäusler, Ulrich Köhler, Valeska Grisebach). A hétköznapi figurák kínzó mindennapjaira fókuszáló, gyakran dokumentumszerű, több esetben amatőr színészekkel dolgozó módszerek – e szempontokból – igen homogén filmhalmazát Christian Petzold életműve színesíti. A filmkritikusként kezdő filmrendező, Harun Farocki és Hartmut Bitomsky tanárok vezetésével, Reménytelenül (Pilotinnen, 1995) című tévéfilmjével diplomázott a Berlini Filmakadémián (DFFB – Deutsche Film- und Fernsehakademie Berlin), amit újabb két tévéfilm, a Cuba Libre (1996) és az Ágyrajáró tolvajok (Die Beischlafdiebin, 1998) követett. Első mozifilmje, a Belső biztonság (Die innere Sicherheit) 2000-ben készült el, és elnyerte a Német Filmkritikusok Szövetségének Díját, valamint a Német Filmdíjat. A forgatókönyvet a több filmjében is közreműködő Farockival írta. Petzold elsősorban azzal tűnik ki társai közül, hogy bár nyitott végű, de mégis klasszikus történeteket használ. Nemcsak állapotokat ábrázol, vagy bele-bele pillant élethelyzetekbe, hanem a hétköznapitól elrugaszkodottabb cselekményeket indít el kiindulóponttal, csúcsponttal és befejezéssel. Stílusa sem annyira szélsőségesen lecsupaszított, mint Schanelec munkái. Jeleneteit számos plánra bontja, sűrűn vág, gyakran mozgatja kameráját. Távolságot tart ábrázoltjaitól, de soha nem annyira, mint egy mozdulatlan nagytotál elnyújtott snittje teheti. E jegyek alapján Petzold a klasszikus hollywoodi módszerekhez közelebb kerül, mint társai, mégis, tíz év és egy második generáció felbukkanása után is ő tűnik a Berlini Iskola leghatásosabb rendezőjének.
A hazai filmgyártás a mozibarátok legnagyobb bánatára éppen kényszerszünetet tart, a magyar filmkönyvek rajongóinak azonban egyelőre nincs okuk pánikba esni. A filmes tárgyú könyvkiadás (beleértve az elemzés igényével íródott köteteket is) nem adta fel a küzdelmet, időről időre napvilágot lát egy-egy olyan kiadvány, amely méltán váltja ki bármely igazi mozista érdeklődését – adott esetben akár rajongását. Most a kortárs amerikai rendezők kerültek sorra, méghozzá egy minden ízében nívós, összességében és tanulmányonként is értékes válogatásban.