A tökéletes gyilkosságra senki sem emlékszik.
Christopher Nolan rendező három évvel ezelőtti debütálása újabb bizonyítéka annak a már-már közhelyszámba menő tételnek, miszerint mostanában gyakran húznak el ragyogó fényű üstökösök a brit szigetek filmipara felett: a puritán kivitelezésű, fekete-fehérben forgott, fillérekből összepartizánkodott Követés című neo-noir egy sor díjat zsebelt be rangos fesztiválokon, s direktorát az angol mozi egyik legnagyobb reménységének státuszába emelte. Nolan rászolgált erre, hogy mennyire, azt második munkája, a Követésnél már egy fokkal nagyobb költségvetéssel, de még mindig pimaszul csekély összegből tető alá hozott, alig féltucatnyi beszélő szereplőt mozgató és eszköztelenségével megejtő újabb kamaradarabja igazolta.
A Memento tartalmi szempontból egyszerre rokona olyan klasszikus krimiknek, mint a George Marshall – Raymond Chandler duó Kék dáliája és Hitchcock Bűvölete, olyan új keletű thrillereknek, mint Wolfgang Petersen Szilánkokja és Scott McGehee Varratja, s – nonlineáris, a végponttól a kezdet felé haladó narrációja okán – olyan, a filmes elbeszélésmód határait kutató daraboknak, mint Jane Campion 2 barátnője vagy Lee Chang-Dong Mentolos cukorkája. A Los Angelesben játszódó modern kori szenvedéstörténet főhőse Leonard Shelby egykori biztosítási nyomozó, aki brutális gyilkosság áldozatául esett felesége megbosszulására teszi fel életét. A merényletnél maga is jelenlévő férfi az átélt sokk (illetve a gyilkos részéről a koponyájára mért ütés) következtében memóriazavarokkal lesz terhelt: a gyilkosság előtti életének momentumaira ugyan képes pontosan visszaemlékezni, az azt követő időszak eseményeire azonban csak rövidtávon.
