Nem csak a zenehallgatásnak, de a mozgóképfogyasztásnak is a streaming a jövője. A Netflix és az Amazon a tévés piac után a filmipart is felforgatná.
Sokszor keltették már a mozi halálhírét. Először a televízió megjelenése hirdette a végítélet kezdetét, majd sorban a VHS, a kábelcsatornák, a DVD és a Blu-Ray lett az aktuális mumus, az igazán apokaliptikus hangulatot azonban az illegális fájlcserélés elterjedése hozta el. Ki fog pénzt adni a mozijegyért, ha ingyen le is töltheti a filmet? – ezt kérdezgették egymástól és maguktól az iparágban dolgozók, míg az értelmiség a mozgóképkultúra alkonyát vizionálta.
A sokkból elsőként a hasonló cipőben járó zeneipar, pontosabban a Steve Jobs vezette Apple eszmélt fel, amikor 2003-ban elindították az iTunes Store-t, amely mára 43 milliós dalkínálatával és 800 millió felhasználójával a világ legnagyobb zeneáruházának számít. Az elérhető sávszélesség az ezredforduló óta a sokszorosára nőtt, és az okostelefonok, illetve az egyéb hordozható platformok megjelenésével párhuzamosan, az elmúlt 5 évben a zenefogyasztási szokások újra megváltoztak: a letöltés helyett a streaming szolgáltatások kerültek fókuszba. A Spotify, a Deezer, a Rhapsody és újabban a YouTube Music Key felhasználói megkötések nélkül, ingyen vagy kiemelkedően jutányos havi díjért tallózhatnak a zenék közt. Az üzleti modell hosszú távú rentabilitásával kapcsolatban még akadnak kérdőjelek bőven, de hogy a legális zenehallgatás végérvényesen háttérbe szorította az illegális letöltéseket, immár ténykérdés.
A mozgóképfogyasztás kifehérítése jóval lassabb folyamatnak bizonyul, de itt is a technológiai fejlődés indította el a forradalommal felérő változásokat. Az iTunes ugyan a zenék mintájára már idejekorán letöltésre kínált filmeket és sorozatepizódokat is, a nagy áttörést szintúgy a streaming technológia hozta el – a Netflix számára. A 1999-ben még postai DVD-kölcsönzőként induló cég 2007-ben nyitotta meg előfizetéses alapú online „videotékáját”, amely több tízezer órányi filmet és sorozatepizódot kínál megtekintésre, már havi 8 dollárért. A társaság 2010 óta a külföldi piacokon – Észak- és Dél-Amerikában, illetve Nyugat-Európában – is jelen van, és a tervek szerint pár éven belül a jelenlegi 50 helyett 200 országban vetné meg a lábát.
A jövőt egyértelműen a SVoD (streaming video on demand) szolgáltatások jelentik. Az Egyesült Államokban öt háztartásból kettőnek már most van hasonló előfizetése, és ez az arány a későbbiekben csak növekedni fog. A Netflix mellett ugyanis a FOX, az NBC és a Walt Disney által gründolt, elsősorban televíziós tartalmakat közvetítő HULU is tartja állásait – ők az ingyenes és a fizetős részlegben is értékesítenek reklámokat –, illetve az Amazon internetes áruház is beszállt a küzdelembe. Az SVoD előtörése akár a hagyományos televíziós piac dominanciáját is megrengetheti, ha sokan úgy döntenek, lemondják kábel-előfizetésüket. Ezt a trendet erősíthetik a legfrissebb fejlemények is: az HBO, az ESPN és a CNN is bejelentette, hogy önálló SVoD-szolgáltatást indít, vagyis kábeles előfizetés nélkül is lehet nézni a csatornáikat.
A bevezetőben említett kérdésre, mely szerint miért éri meg fizetni azért, ami ingyen is elérhető, úgy tűnik, a kényelem a válasz. Nem kell kliensprogramokkal bajlódni, adware-vírusokkal fertőzött keresőoldalakon kutakodni és fájlokat másolgatni egyik hordozóról a másikra – elég egyetlen kattintás. Az online tartalmakat ráadásul számítógép-monitor helyett az okostévék nagyképernyőjén, HD-ben, 3D-ben vagy akár 4K-formátumban lehet fogyasztani, utazás közben pedig táblagépeken és mobiltelefonokon is elérhető a szolgáltatás.
STREAMING VS. MOZI
Azt, hogy ez a (r)evolúció miként érintheti a filmforgalmazást, egyelőre korai lenne megjósolni, az SVoD-óriások ugyanis a kísérletezést a „televíziós” sorozatokkal kezdték. Elsőként a Netflix döntött úgy, hogy nem csak közvetíteni, de gyártani is fogja a tartalmat. A cél – a televíziós társaságoknak kifizetett forgalmazói díjak megspórolásán túl – az új előfizetők bevonzása és a saját arculat megteremtése, vagyis az imázsépítés volt. A vezetőség jól kalkulált: valóban bővült a felhasználók köre, a házon belül gyártott sorozatok (Kártyavár, Lilyhammer, Orange Is the New Black) a közönségsikeren túl ráadásul a legrangosabb szakmai díjakat is begyűjtötték. A példát az Amazon Prime is követte – első szériájuk, a Transparent rögtön két Golden Globe-díjat nyert –, sőt emelték is a tétet: rávették Woody Allent, hogy írjon és rendezzen számukra egy sorozatot.
Saját gyártásban vagy forgalmazásban készülő tartalmakkal betörni a filmpiacra jóval nehezebb mutatvány lesz, de a szándék már megszületett. A Netflix még tavaly ősszel bejelentette, hogy 2015. augusztus 28-án bemutatják a Tigris és sárkány folytatását – ugyanazon a napon, amikor az IMAX-mozik is műsorukra tűzik a filmet. A terv a moziláncok körében azonban nem aratott osztatlan sikert, a többség úgy döntött, nem vesz részt a kísérletben, tartva attól, hogy a mozipremier és a tévés – vagy jelen esetben: az online – bemutató közti több hónapos átfutási idő eltörlésének ők lesznek a kárvallottjai.
Egyelőre eldönthetetlen, kinek van igaza, az eddigi precedensek aligha perdöntőek. Csak tavaly decemberben fordult elő először, hogy egy jelentős hollywoodi stúdióprodukció egyszerre debütált a moziban és a VOD-platformokon. A The Interview című szatíra az első héten 15 millió dollárt termelt az online értékesítésnek köszönhetően, és csak 2.8 milliót a mozikban. A helyzetet azonban árnyalja, hogy a nagy moziláncok nem tűzték műsorukra a vígjátékot, amely így ráadásul a fájlcserélő-hálózatba is bekerült, ahonnan két nap alatt másfél millióan töltötték le – ingyen és bérmentve. Ha a 80 milliós büdzséjét is figyelembe vesszük, a The Interview kettős bemutatója valójában bukásnak minősül; nem szabad azonban elfelejteni, hogy a Sony eredeti stratégiájában nem szerepelt a VOD-premier előrehozása, ezt csak az észak-koreai hackertámadások miatt lépték meg.
Az eddigi példák közt sikertörténetek is akadnak: a Weinstein Company a Snowpiercert két héttel a hagyományos bemutató után tette elérhetővé online, és ebben a formában több bevételt termelt, mint a mozipénztáraknál. Ugyancsak szignifikánsan jobban szerepelt a VOD-platformokon a Végzetes hazugságok (2012), a 20 Feet from Stardom (2014) című Oscar-díjas dokumentumfilm, és a Lánybúcsú (2012), míg a Krízispont (2011) moziban és streamingelve nagyjából hasonló számokat produkált.
A tanulságok levonását nehezíti, hogy a forgalmazók általában csak a pozitív VOD-mérlegeket hozzák nyilvánosságra, de annyi azért megállapítható: nem lehet minden film esetében ugyanazt a disztribúciós stratégiát alkalmazni. Az olyan szuperprodukciók, amelyek eleve komoly hírveréssel kerülnek a moziba, aligha vannak rászorulva a dupla premierre, a szűkebb réteget érdeklő, marginálisabb alkotások esetében viszont a mozis bemutató ráirányíthatja a figyelmet a filmre, így az online verzióra is lesz kereslet – feltéve, hogy a „követési távolság” nem több pár hétnél. Az ultra-VOD megoldást, vagyis a mozipremiert megelőző streaming-lehetőséget már jóval nehezebb racionális érvekkel megtámogatni, mégis történnek ilyen kísérletek.
Ha egy filmet a korábbinál több platformon, és gyakorlatilag bárhol meg lehet tekinteni, az mindenképpen pozitívum, gondolhatnánk, de ezzel az artmozi-üzemeltetők nem feltétlenül értenek egyet. A látványos szuperprodukciók esetében a még oly fejlett házimozik sem képezhetnek valós konkurenciát a háztömbnyi IMAX-vásznaknak, ellenben egy intim szerzői alkotásnál az otthoni fogyasztás lehetősége komoly kísértést jelenthet a multiplexeknél fapadosabb, de hasonló árfekvésű művészmozikkal szemben. Utóbbiak elsorvadása nyilván senkinek nem érdeke, azokat viszont, akik több órányira laknak a legközelebbi art mozitól, vagyis választási lehetőség híján vannak, kár lenne megfosztani attól a lehetőségtől, hogy premierfilmeket nézhessenek.
A Netflix és az Amazon Prime mindenesetre megpróbálja a televíziós piac után az évtizedes rutinok mentén működő filmdisztribúció világát is felforgatni. Előbbi a Tigris és sárkány folytatásán kívül a következő négy Adam Sandler-film kizárólagos bemutatási jogát is megszerezte, jelezve egyszersmind, hogy nem a minőség a cég egyetlen vezérlőcsillaga. Az Amazon Original Movies divíziójának vezetője, Ted Hope független filmes producer (21 gramm, Jégvihar), ellenben úgy nyilatkozott, merész témákkal foglalkozó, friss és innovatív filmeket igyekeznek bemutatni, évente tizenkettőt, amelyek a megszokott 39-52 hetes késés helyett 4-8 héttel a mozipremiert követően már bekerülnek az Amazon kínálatába.
Mindez Magyarországról nézve maga a vegytiszta utópia, még akkor is, ha a Netflix már 2016 vége előtt szeretne megjelenni a magyar piacon. Ha sikerülne is a technikai korlátokat leküzdeniük, illetve beépíteni a szolgáltatás árába a szinkronizálás és a feliratozás várható többletköltségét, még a jelenleg virágzó „kalózkultúrán” is rést kellene ütniük. Bizton állítható: eseménydús pályafutása egyik legnehezebb és legszebb kihívása vár a cégre.
A cikk először a Filmvilág 2015. májusi számában jelent meg.
