A New York-i és a londoni után most a Hollandiában élő migráns magyarokat mutatnák be a Menjek/Maradjak-sorozat alkotói. A mintegy 6000 eurós költségvetést ezúttal is közösségi finanszírozással kívánják összeszedni. A holland epizód jövő tavasszal kerülhet a közönség elé.
Az alkotók a hollandiai epizódot eredetileg későbbre tervezték, de egy Hollandiában élő magyar fiatal jelentkezett náluk az ötletével. A Hágában élő média design-t tanuló Bogádi Csabát a korábbi epizódok inspirálták, hogy maga is hollandiai magyarokkal kezdjen el forgatni. Csaba a Menjek/Maradjak sorozatot jegyző SpeakEasy Projectet kérte fel producernek készülő filmjéhez. Megegyezésük szerint az új epizód 2016 tavaszára készülhet el.
„A Menjek/Maradjak projektet kezdettől fogva társadalmi vállalkozásként definiáltuk, amely nyitva áll minden lelkes alkotó előtt, aki részt szeretne venni az „új mobilitás“ generációjának dokumentációjában. Csabával gyorsan megtaláltuk a közös hangot és igyekeztünk neki megadni minden tőlünk telhető segítséget készülő filmjéhez, amelyet örömmel illesztünk a sorozatunkba“ - monda el Józsa László a sorozat producere és ötletgazdája.
Több tucatnyi lelki nyavalya, megannyi pszichoszomatikus tünet, problémás gyerek-szülő kapcsolatok, zátonyra futott házasságok, félrelépések és számonkérések, félelem az elköteleződéstől és rettegéstől a magánytól – Woody Allen agyszüleményének lenni nem lehet éppenséggel vidám dolog. Negyven akárhány filmjének többszáz szereplőjéből talán egy maroknyi, ha nevezhető boldognak, s jobbára ők is félbolondok és/vagy rettentő ellenszenvesek. A dosztojevszkiji alapszituációt poénokkal turbózó Bűnök és vétkekben (1989) például – a rendező előadásában – csetlő-botló, karrierszempontból is erősen peches hősszerelmes hiába fűzi a játékidő elejétől a végéig a lányt, az inkább hősünk felfuvalkodott, visszataszítóan sármos és kiábrándítóan sikeres sógorát választja. S ha mindez nem lenne elég, a másik történetszálon futó bérgyilkosság megrendelőjét sem kínozza lelkiismeret furdalás, vagy bármi ahhoz hasonló érzés: a szeretőjét likvidáltató orvos és a hoppon maradt amorózó csak a zárójelenetben szaladnak egymásba, s míg előbbi a bűntudat teljes hiányáról, az egyre fokozódó felszabadultságról és nyugalomról magyaráz, addig utóbbi majd’ beleszakad a bánatba. A kétezres években készült filmjeiben sem bánik kesztyűs kézzel teremtményeivel: a Férfit látok álmaidban (2010) jobb sorsra érdemes szereplői egytől egyig a szakadék szélén egyensúlyoznak, hogy aztán a meguntság és fiatalabbra cseréltség valósága elől az ezoterikus zagyválásba menekülő feleséget leszámítva mind bele is zuhanjanak a fináléban – boldogság itt csak annak jár, aki képes teljesen figyelmen kívül hagyni az ésszerűséget és erősen hajlik az idiotizmusra.
Woody Allen a huszadik század második felének Chaplinje, a kisembernek álcázott nagy mulattató méltó utódja. Ám míg Charlie bátyánk fegyvere sétapálcája és fehérre mázolt ábrázatán büszkén ülő kefebajusza volt, addig Allen kelléktára egy másfajta szellemi-szociológiai lomtalanítás eredménye: szarukeretes szemüvege mögött a félénk zsidó búvik meg, akinek nem csupán az őt körülvevő anyagi dzsungelben kell helytállnia, de a legmodernebb kor szövevényes szellemi világában is. Míg azonban Chaplin A diktátorban eljutott a század közepének nagy traumája, a világháborús diktatúra kritikájáig (miként korábban a gépiesített kapitalizmus poklát is megénekelte), addig a második világégésben érintetlen amerikai zsidó közösség szemszögéből vizsgálva nincsen törés a XX. század történetében: a nagymamáját megerőszakoló kozákok (Annie Hall) óta nem érte közvetlen külső inzultus az elbeszélő családját, a század nagy társadalmi változásait pedig vagy mellékszereplőként élte meg, vagy egy bőrkötéses Nietzsche-összes és egy intimsampon tévéreklámja közé ékelt kuriózumként nézte végig a karosszékből.
MŰVÉSZMOZI