A FOMO alkotócsapata és Hartung Attila rendező leforgatta második nagyjátékfilmjét, A pokol élővilágát a ráckeresztúri Pázmándy-Brauch kastélyban. A film egy hazugságokkal és elhallgatásokkal teli családi vacsorát dolgoz fel, az események középpontjában megjelenő család tagjait Cserhalmi György, Alföldi Róbert, Mészöly Anna, Tenki Réka, Nagy Márk, Hay Anna és Lengyel Tamás alakítja.
A hivatalos szinopszis:
TRAUMA ÉS NOSZTALGIA
1920. június 4., azaz a trianoni békeszerződés, fájdalmas emlék a magyarság számára. A gyászterápia azonban csak akkor lehet hiteles és hatásos, ha nem retusáljuk a múltat, ha a trauma okait és következményeit egyaránt feltárjuk. Ahogy trianoni traumát mindmáig nem sikerült feldolgozni, a Kádár-korra való nosztalgikus emlékezéstől sem tudunk szabadulni.
Paár Ádám: Nem, nem, soha? (Trianon-filmek)
Varga Balázs: A szocialista képernyők hősei (A Kádár-korszak tévésorozatai – 2. rész)
MAGYAR MŰHELY
Soós Tamás Dénes: Szembenézni a tudatlanságunkkal (Beszélgetés Császi Ádámmal és Oláh Edmonddal)
MAI MAGYAR ANIMÁCIÓ
Pauló-Varga Ákos: Az ember helye (Gauder Áron: Kojot négy lelke)
Herczeg Zsófi: Plasztikszerelem (Bánóczki Tibor – Szabó Sarolta: Műanyag égbolt)
Mosolygó Miklós: A vágy autóbusza (Beszélgetés Erhardt Domonkossal)
Orosz Anna Ida: A mítoszokból a mába (Horváth Mária: Cigánymesék-sorozat)
Vasárnap estig ingyenesen lehet megnézni a Ragályi Elemér által fényképezett FOTOGRÁFIA, a RÉGI IDŐK FOCIJA, valamint a SZIRMOK, VIRÁGOK, KOSZORÚK című korszakos alkotásokat a Nemzeti Filmintézet streaming platformján, a FILMIO-n. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas, Érdemes és Kiváló művész címmel kitüntetett világhírű alkotó március 30-án hunyt el.
Zolnay Pál rendező és Ragályi Elemér operatőr Fotográfia (1972) című filmje a fikciós dokumentumfilmek csúcsalkotása, amely az objektív és a szubjektív valóságról, az önazonosságról beszél egy fotós és egy retusőr konfliktusán keresztül. A két férfi a vidéki Magyarországot járva azzal szembesül, hogy a retusálatlan képek nem kelendőek, mert a nyers valósággal szembesítik az embereket. Ugyanakkor míg egy-egy fénykép csak a felszínt mutatja, a beszélgetések során mozaikszerűen rajzolódnak ki a csodálatosan fényképezett arcok mögött rejtőző emberi sorsok.
83 éves korában elhunyt Ragályi Elemér. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőrrel még a Filmvilág 2019. júniusi és júliusi számában beszélgettünk egy életútinterjú keretében. Most ezt a beszélgetést közöljük újra.
A témák: gyerekkor, operatőri filozófia, hetvenes évekbeli klasszikusok, Dögkeselyű, Hollywood, Stanley Kubrick, és a búcsú.
Mi az első kép, amire emlékszik?
Az első emlékeim mind a II. világháborúhoz kapcsolódnak. Négy-ötéves voltam, de tiszta tudattal éltem át a háborút, annak minden borzalmával együtt. Amikor bombázni kezdték Budapestet, kitelepítették a családunkat Rákosligetről, mert a keleti front útjában álltunk, és egy 14. kerületi bérház pincéjében húzódtunk meg sokadmagunkkal. Napokig feküdtünk a sötétben anélkül, hogy kimehettünk volna vécére. Kitörölhetetlen élményem, hogy amikor már nem bírtam tovább, apámmal fellopakodtunk késő este a toalettre, és tűzijátékot láttunk az égen: két ellenséges repülőgép csatáját. Nem felejtem el azt sem, amikor kinyílt a pinceajtó, és – lehet, csak a későbbi, képalkotó énem emlékszik így – markáns ellenfényben ott állt egy orosz katona davajgitárral a kezében. A zsibongó pince halálos némaságba borult. Egy pisszenést se lehetett hallani, amikor felhangzott a kérdés: „Nyemcy?”
Ezzel szemben a filmes emlékeim satnyák, érdektelenek. A kamaszkorom az ötvenes évek elejére esett, amikor tévé nem volt, rádiót pedig csak akkor hallgattunk, ha Szepesi meccset közvetített. Moziba hébe-hóba jártam. Emlékszem, A kétéltű ember című szocreál sci-fi tetszett nagyon, amelyben egy kopoltyús szovjet nagy hőstetteket hajtott végre. Egyébként motiválatlan gyerekkorom volt. Ami szinte kizárólagosan érdekelt, az a foci volt. A Ferencváros ikonikus kapusa volt Henni Géza, és amikor a falhoz rugdostam a labdát, azt kiabáltam, „Henni véd!”, és vetődtem a visszapattanóra. Nekem is kapusi ambícióim voltak. A piactér mellett volt a házunk, oda jártunk focizni, ha éppen volt labda. Kivételezett helyzetűeknek volt csak bőrfocijuk, például az egyik osztálytársamnak, Barabás Ferkónak, akinél mindig kuncsorogtunk, hogy jöjjön játszani. Ha nem volt kedve, azt mondta, most alszik a labda, és akkor rászorultunk a saját rongylabdánkra.
Tarantino prózai debütálása Hollywood másod- és harmadvonalbeli, a mozinézők többsége számára névtelen hősei előtt tiszteleg.
A történelem titánjairól, a kultúra gigászairól általában nem feledkeznek meg a krónikák. De mi a helyzet mindenki mással? A „futottak még”, a „lehetett volna belőle bármi”, az „ott volt minden kilométerkőnél, de két szót sem szólt” és a „hátsó kertjében teremtő fantáziával alkotott egész dolgos élete során, a faluhatáron túl azonban sosem merészkedett” kategóriák héroszaival? A derékhaddal, a gyalogsággal, amelynek sok-sokezer tagja – humanista hitünk szerint – mind megérdemelne legalább egy nagyregényt? Azzal az igazságtalansággal, hogy az ő emléküket, egyedi és egyszeri alakjukat nem őrzi meg senki és semmi sem, együtt lehet élni ugyan, de csak ha el tudunk viselni a szánkban valami eltüntethetetlen, áthatóan kesernyés aromát. Quentin Tarantinónak még az ellenségei is a javára könyvelhetik el, hogy ő bizony a leghatározottabban elutasítja ezt a fajta létezési gyakorlatot. Teszi hát, ami tőle telik: levitézlett filmcsillagoknak kínál műveiben új esélyt, celluloidtekercseket gyűjt és Los Angelesben filmmúzeumot vezet, podcastokban zengi a múlt méltatlanul vagy okkal, de vitán felül árnyékba borult vitézeinek himnuszát, Volt egyszer egy Hollywood című filmjével pedig két évvel ezelőtt komplett emlékművet avatott, amely a (filmipari) másod- és harmadvonalak a többség számára névtelen hősei előtt tiszteleg. De ahol emlékmű van, ott lennie kell a művet láthatóvá faragó kéznek és a mű tárgyát, a gyöngyöt a mélyben, a létezés végtelen óceánjaiban megpillantó szemnek is. A Volt egyszer egy Hollywood regényváltozata, Tarantino prózai debütálása mindenekfelett erről a kézről és szemről beszél – ami döntő különbség a filmváltozathoz képest.
Új adásunkban folytatjuk a Scorsese-sorozatot (Alice már nem lakik itt), és elkezdünk egy újat. 90 éves lett Michael Caine, az ő legjobb filmjei közül nézünk újra ötöt, elsőként az 1975-ös Aki király akart lennit. Foglalkozunk még két friss bemutatóval is, a Sikoly-sorozat 6. részével, és a Keresés alkotóinak új “screenlife-filmjével”, az Eltűnttel.
Az adásból többek közt kiderül,
Menetrend:
A Nyócker! rendezőjének második egész estés animációja, a Kojot négy lelke az indián mondakör egyik őstörténetét meséli el.
Régóta érdeklődsz az indián kultúra iránt, viszont csak 2015-ben, a Kojot és a sziklával közelítettél hozzá először alkotóként.
Igen, gyerekkoromtól kezdve érdekel ez a világ. Édesanyám ismerte Cseh Tamást, ugyanazon a lakótelepen laktak, tudtuk, hogy ő szervezi az indiántábort minden évben. A szalagavatónkon az osztállyal indiántáncot találtunk ki műsorszámnak, akkor léptem kapcsolatba Tamással, ő pedig segített találni valakit, aki megtanította nekünk a táncot. Közben sokat meséltek a kultúráról és a táborozásról, így a következő nyáron már mi is a táborban voltunk. Ez pedig azóta, tehát nagyjából harminc éve az életem fontos része, de valamiért sosem kapcsolódott a filmezéshez. Tamás halála után a felesége, Éva említette, hogy sok felvétel maradt meg, amiken Tamás indián meséket mond. Felvetődött, hogy a hanganyagokat fel lehetne használni egy animációs sorozathoz. Így született meg a Kojot és a szikla című rövidfilm, amiben Tamás lett a narrátor.