Ha valaki picit is érdeklődik a hangalámondás és úgy általában a VHS-kultúra csodálatos világa iránt, annak a kiváló Chuck Norris vs. Communism című doksit gyakorlatilag kötelező megtekintenie. Román alkotóink nem kisebb dologra vállalkoztak, minthogy visszakövették és rekonstruálták, kik és hogyan készítették a a narrált kalózkópiákat. A Ceaușescu-diktatúra levegőtlen világában a kultúrminisztérium angolul tudó alkalmazottja, nevezett Irina Nistor beszélt több száz nyugati film alá. Mivel rajta kívül elvétve csak egy-két férfi foglalkozott ilyesmivel, Romániában a hangalámondás szókapcsolat a többség számára egy kedves női hangot idéz fel.

Marx árnyéka

Marx jelentősége alig túlbecsülhető a társadalomtudományokban és a szocialista eszmerendszer történetében. Érdekes módon mégis kevés életrajzi film készült Marxról. A volt (és jelenlegi) államszocialista rendszerekben ennek oka talán az lehetett, hogy Marx személyét és gondolatait kiemelték koruk kontextusából, írásait – pontosabban írásainak hivatalos értelmezését – állami kánon rangjára emelték, és így lehetetlen volt a hús-vér Marx megidézése. Őt úgy jelenítették meg, mint az emberiség megváltóját, egy új Krisztust, akihez a mozinézők nem érhetnek fel.

Másrészt egy hús-vér Marx játékfilmes ábrázolása óhatatlanul azzal járhatott, hogy a nézők összehasonlítást tesznek a filmben elhangzott gondolatok és a valóság, az államszocialista rendszerben tapasztaltak között. Nem lett volna nehéz a sorok között rájönni, hogy Marx megvetette azt a „nyers kommunizmust”, amelynek velejárója a hiánygazdaság, fellépett minden rendőri erőszak és a szabad gondolat elnyomása ellen (hiszen éppen emiatt kellett három országon keresztül Angliába hurcolkodnia), és a cenzúra kijátszásával terjesztette eszméit. Mondhatni: egy Marx-filmből akár ihletet is lehetett volna nyerni a rendszert alulról bomlasztó konspirációhoz. És ami a legfőbb: kiderülhetett volna, hogy Marx szerint a bőség elengedhetetlen feltétele a működőképes kommunizmus megvalósulásának. E bőség alapjait pedig nyilván nem lehetséges megteremteni tőkeszegény országokban, erőltetett iparosítással és táborokba zárt kényszermunkaerővel, az egyéni kezdeményezőkészség kiiktatásával és üldözésével.

Fulci giallói felvehetik a versenyt Argento horrorjaival, Az Apokalipszis négy lovasa pedig az egyik legjobb olasz western. 

Lucio Fulci kultikus alak a horror-rajongók körében, de ez nem annyira rendezői vagy forgatókönyvírói erényeinek köszönhető, hanem a filmjeiben megjelenő extrém erőszaknak. Hívei számára a csonkolt testrészek, kinyomott szemek mellett szinte csak bónusz, hogy a hatásos képeket gondosan, szélesvászonra komponálták, többnyire elsőrangú a vágás és az operatőri munka, tűrhetőek a színészek, ötletesek a vizuális megoldások. Innen származik a rendező beceneve is: „A gore keresztapja”. 

Korai musicaljeit és vígjátékait kivéve valóban meghatározó eleme Fulci életművének az extrém erőszak ábrázolása (ami távolról sem azonos a horrorral), a „horroros köztudatba” azonban ez legfeljebb néhány giallo és western említése erejéig került be. Kevesen tudják (illetve sokan hajlamosak elfelejteni), hogy a rendező pályája elején kifejezetten vígjátékgyáros volt. „A gore keresztapja” sokáig afféle olasz Vincente Minnelliként vagy Sam Woodként egyengette Adriano Celentano és a Stan és Pan-duóra hajazó Franco–Ciccio-páros karrierjét.

A vígjáték és a hangalámondás groteszk kapcsolatáról már többször esett szó e rovat hasábjain (aki nem hiszi, klikkeljen ide vagy ide). A lehetetlenre vállalkozó magányos tolmács monoton poéngyilkolása a mából visszanézve kimondottan szórakoztató élmény, de aki annak idején így fogyasztotta a filmeket, talán még emlékszik a fura érzetre, mikor tudjuk hogy vicces a szöveg, csak ezt épp sehogyan sem kapjuk vissza. A dolog különösen akkor nyilvánvaló, ha a szegény fordító egy verbálisan erős színész szózuhatagát próbálja valahogyan átfordítani. Eddie Murphy pörgő magánszámaival hősünk az esélytelenek nyugalmával indul, bónuszként ráadásul egy német szinkronos kalózkópiára kerül a szöveg, lehetetlenné téve a feladatot. Más értelmes magyarázat legalábbis nem nagyon adható a "hússzor meg tud verni egy aranybaltát" csodálatos nyelvi ortopédiájára.  

Hogy mi ez az új rovat? Katt és kiderül!

A Frédéric Strauss francia kritikusból, Dragomán György íróból és Enyedi Ildikó Arany Medve-díjas rendezőből álló háromtagú zsűri elmondta, hogy „Rövid beszélgetés után egyhangúlag a  Számi vért választottuk.  Úgy éreztük, ez a film oldotta meg a legszebben a maga elé tűzött szívszorítóan összetett feladatot. A saját számi kultúráját és nyelvét elhagyni és a többségi svéd kultúrába beolvadni próbáló Elle Marja története szépen adagolt költői figyelemmel mutatja meg, hogy milyen fájdalmas áldozatot jelent az anyanyelvtől és az otthontól való elszakadás. A filmben néha felhangzó és sokszor félbeszakadó számi dalok, a jojkák egyszerre a beszéd és a hallgatás szimbólumai, arról beszélnek, amiről a legnehezebb beszélni, a történelemmel, a múlttal és a felelősséggel való szembenézésről. Bármilyen fájdalmas is a kultúrák közötti út, oda és vissza is meg lehet és meg kell tenni, mert a film tanúsága szerint az út végére még az is megtörténhet, hogy jobban megértjük egymást és önmagunkat. A Számi vér egy olyan ballada-jojka ami azután is sokáig ott zeng bennünk, hogy kijöttünk a moziból.”

A 70. Cannes-i Filmfesztivál (május 17-28.) jubileumi programjába meghívták Mundruczó Kornél Felesleges ember munkacímen készült alkotását, melynek végleges címe Jupiter holdja lett, utalva ezzel Európára. Mundruczó Kornél ezzel a filmmel ötödik alkalommal szerepel a világelső filmfesztivál hivatalos programjában.

“A Jupiter holdja egy olyan világban játszódik, ahol elveszítettük az erkölcsi kapaszkodókat. Zuhanunk. Elfelejtettünk felfelé nézni. Korunk Európájában, olyan sorsfordító helyzetekben, mint a menekültválság, nincs iránytűnk ahhoz, hogy hogyan kell helyes döntéseket hozni. Engem a legjobban az foglalkoztat, hogy létezik-e közös hit, ami összeköthet még minket. Van-e megváltódás? Mi adhat reményt a legnehezebb időkben?” – teszi fel a kérdést Mundruczó Kornél.

A Jupiter holdja a hitről, a megváltódásról, a csoda lehetőségéről szól, egy különös barátság történetén keresztül. Egy menekülő fiút, Aryant, meglőnek a határon. Csodálatos módon levitálni kezd. A menekülttábor racionális, meghasonlott orvosa, Dr. Stern kimenekíti őt, mert üzletet lát a fiú különös képességében. Útlevelet ígér neki. A fiú rááll a kétes szövetségre. A csodával való találkozás azonban felbolygatja az orvos életét. Új válaszokat kell találnia mindenre, amiben eddig hitt.

Bár az orosz-amerikai kémjátszmák a hidegháború lecsengésével egyre inkább ódivatúnak tűnhettek, a téma mostanság újra aktuális. Az egykori KGB különféle utódszervezetei bizonyára eddig is rendíthetetlenül dolgoztak, de a különféle hírszerző akciók és dezinformációs törekvések az elmúlt időszakban egyre többször bukkantak fel a hírekben. Nem kell semmiféle nagy összeesküvésben vagy a sötét árnyékhatalmak ármánykodásában hinni, az egymásnak feszülő titkosszolgálatok növekvő aktivitása pontosan nyomon követhető. A Vörös veréb klasszikus vonalvezetésű kémthrillere akár három-négy évtizede is íródhatott volna, ám az újabb fejlemények fényében lesz kimondottan érdekes olvasmány.

Jason Matthews könyve természetesen nem tényregény, a különféle hírszerző módszerek és fedett műveletek mégis nagyon valóságosnak tűnnek. Mindez nyilván nem a véletlen műve, az író a CIA nyugalmazott tisztje, aki korábban maga is dolgozott külföldi terepen, többek között Kelet-Európában is. Matthews első kézből szerzett tapasztalatai átsütnek a szövegen és a részletesen leírt megfigyelések, elterelések és beszervezési kísérletek egyértelműen a könyv legjobb részei. A használt trükkök és módszerek mellett bepillanthatunk a különféle információs csatornákba és szervezeti struktúrákról is általános képet kaphatunk.