Fulci giallói felvehetik a versenyt Argento horrorjaival, Az Apokalipszis négy lovasa pedig az egyik legjobb olasz western. 

Lucio Fulci kultikus alak a horror-rajongók körében, de ez nem annyira rendezői vagy forgatókönyvírói erényeinek köszönhető, hanem a filmjeiben megjelenő extrém erőszaknak. Hívei számára a csonkolt testrészek, kinyomott szemek mellett szinte csak bónusz, hogy a hatásos képeket gondosan, szélesvászonra komponálták, többnyire elsőrangú a vágás és az operatőri munka, tűrhetőek a színészek, ötletesek a vizuális megoldások. Innen származik a rendező beceneve is: „A gore keresztapja”. 

Korai musicaljeit és vígjátékait kivéve valóban meghatározó eleme Fulci életművének az extrém erőszak ábrázolása (ami távolról sem azonos a horrorral), a „horroros köztudatba” azonban ez legfeljebb néhány giallo és western említése erejéig került be. Kevesen tudják (illetve sokan hajlamosak elfelejteni), hogy a rendező pályája elején kifejezetten vígjátékgyáros volt. „A gore keresztapja” sokáig afféle olasz Vincente Minnelliként vagy Sam Woodként egyengette Adriano Celentano és a Stan és Pan-duóra hajazó Franco–Ciccio-páros karrierjét.

A vígjáték és a hangalámondás groteszk kapcsolatáról már többször esett szó e rovat hasábjain (aki nem hiszi, klikkeljen ide vagy ide). A lehetetlenre vállalkozó magányos tolmács monoton poéngyilkolása a mából visszanézve kimondottan szórakoztató élmény, de aki annak idején így fogyasztotta a filmeket, talán még emlékszik a fura érzetre, mikor tudjuk hogy vicces a szöveg, csak ezt épp sehogyan sem kapjuk vissza. A dolog különösen akkor nyilvánvaló, ha a szegény fordító egy verbálisan erős színész szózuhatagát próbálja valahogyan átfordítani. Eddie Murphy pörgő magánszámaival hősünk az esélytelenek nyugalmával indul, bónuszként ráadásul egy német szinkronos kalózkópiára kerül a szöveg, lehetetlenné téve a feladatot. Más értelmes magyarázat legalábbis nem nagyon adható a "hússzor meg tud verni egy aranybaltát" csodálatos nyelvi ortopédiájára.  

Hogy mi ez az új rovat? Katt és kiderül!

A Frédéric Strauss francia kritikusból, Dragomán György íróból és Enyedi Ildikó Arany Medve-díjas rendezőből álló háromtagú zsűri elmondta, hogy „Rövid beszélgetés után egyhangúlag a  Számi vért választottuk.  Úgy éreztük, ez a film oldotta meg a legszebben a maga elé tűzött szívszorítóan összetett feladatot. A saját számi kultúráját és nyelvét elhagyni és a többségi svéd kultúrába beolvadni próbáló Elle Marja története szépen adagolt költői figyelemmel mutatja meg, hogy milyen fájdalmas áldozatot jelent az anyanyelvtől és az otthontól való elszakadás. A filmben néha felhangzó és sokszor félbeszakadó számi dalok, a jojkák egyszerre a beszéd és a hallgatás szimbólumai, arról beszélnek, amiről a legnehezebb beszélni, a történelemmel, a múlttal és a felelősséggel való szembenézésről. Bármilyen fájdalmas is a kultúrák közötti út, oda és vissza is meg lehet és meg kell tenni, mert a film tanúsága szerint az út végére még az is megtörténhet, hogy jobban megértjük egymást és önmagunkat. A Számi vér egy olyan ballada-jojka ami azután is sokáig ott zeng bennünk, hogy kijöttünk a moziból.”

A 70. Cannes-i Filmfesztivál (május 17-28.) jubileumi programjába meghívták Mundruczó Kornél Felesleges ember munkacímen készült alkotását, melynek végleges címe Jupiter holdja lett, utalva ezzel Európára. Mundruczó Kornél ezzel a filmmel ötödik alkalommal szerepel a világelső filmfesztivál hivatalos programjában.

“A Jupiter holdja egy olyan világban játszódik, ahol elveszítettük az erkölcsi kapaszkodókat. Zuhanunk. Elfelejtettünk felfelé nézni. Korunk Európájában, olyan sorsfordító helyzetekben, mint a menekültválság, nincs iránytűnk ahhoz, hogy hogyan kell helyes döntéseket hozni. Engem a legjobban az foglalkoztat, hogy létezik-e közös hit, ami összeköthet még minket. Van-e megváltódás? Mi adhat reményt a legnehezebb időkben?” – teszi fel a kérdést Mundruczó Kornél.

A Jupiter holdja a hitről, a megváltódásról, a csoda lehetőségéről szól, egy különös barátság történetén keresztül. Egy menekülő fiút, Aryant, meglőnek a határon. Csodálatos módon levitálni kezd. A menekülttábor racionális, meghasonlott orvosa, Dr. Stern kimenekíti őt, mert üzletet lát a fiú különös képességében. Útlevelet ígér neki. A fiú rááll a kétes szövetségre. A csodával való találkozás azonban felbolygatja az orvos életét. Új válaszokat kell találnia mindenre, amiben eddig hitt.

Bár az orosz-amerikai kémjátszmák a hidegháború lecsengésével egyre inkább ódivatúnak tűnhettek, a téma mostanság újra aktuális. Az egykori KGB különféle utódszervezetei bizonyára eddig is rendíthetetlenül dolgoztak, de a különféle hírszerző akciók és dezinformációs törekvések az elmúlt időszakban egyre többször bukkantak fel a hírekben. Nem kell semmiféle nagy összeesküvésben vagy a sötét árnyékhatalmak ármánykodásában hinni, az egymásnak feszülő titkosszolgálatok növekvő aktivitása pontosan nyomon követhető. A Vörös veréb klasszikus vonalvezetésű kémthrillere akár három-négy évtizede is íródhatott volna, ám az újabb fejlemények fényében lesz kimondottan érdekes olvasmány.

Jason Matthews könyve természetesen nem tényregény, a különféle hírszerző módszerek és fedett műveletek mégis nagyon valóságosnak tűnnek. Mindez nyilván nem a véletlen műve, az író a CIA nyugalmazott tisztje, aki korábban maga is dolgozott külföldi terepen, többek között Kelet-Európában is. Matthews első kézből szerzett tapasztalatai átsütnek a szövegen és a részletesen leírt megfigyelések, elterelések és beszervezési kísérletek egyértelműen a könyv legjobb részei. A használt trükkök és módszerek mellett bepillanthatunk a különféle információs csatornákba és szervezeti struktúrákról is általános képet kaphatunk.

Április 20-tól látható a magyarországi mozikban Török Ferenc új filmje, az 1945, amely idén februárban, a Berlinalén mutatkozott be. Szinopszis:

Április 15-ig látható Szilágyi Lenke fotóművész kiállítása a Budapest Music Centerben, ahol a film forgatása alatt készült standfotókat lehet megnézni. 

Ugyanitt, április 15-én 19 óra 30 perckor különleges összművészeti program lesz 1945 – Film a hangok felől címmel. A Moment’s Notice Trió számos európai és tengerentúli koncertje után, először áll hazai színpadra. Ifj. Kurtág György, Lukács Miklós és Gőz László előadása egyfajta élő tovább gondolása, kitágítása az 1945 című film Szemző Tibor által komponált zenei világnak. Szemző a trióhoz társulva narrátorként kalauzolja a koncert közönségét e különleges időutazáson, 1945 nyarának egyetlen napjára fókuszálva. Az akusztikus élményt a film egyes főszereplőinek jelenléte emeli, Angelus Iván táncművész és Nagy Marcell operatőr rögtönzött akciói idézik meg a film, az 1945 atmoszféráját. A rendhagyó est vizuális hátterét, Ragályi Elemér fekete-fehér képsorainak filmbeli részletei és kimaradt kockái,  illetve korabeli fotográfiák erősítik.  A látványt és a színpadi jelenlétet Török Ferenc rendezi  egységes egésszé, kapcsolódva a nemzetközi hírű zenészek előadásához. 

A stand-up comedy világában csak a legnagyobbak (pl. George Carlin) tudnak több évtizeden át konzisztensen kimagasló teljesítményt nyújtani, az pedig teljességgel egyedülállónak mondható, amikor valaki ezt a humor egy végletekig leszűkített alfaján (a híres személyiségek és a hallgatóság tagjainak lesavazásán alapuló ún. insult comedy-n) keresztül képes megvalósítani. Az 1926-os születésű Don Rickles kizárólag erre a humorfajtára építette a karrierjét és több mint 60 esztendő elteltével sem vált unalmassá vagy önismétlővé. Rickles fantasztikus életerejét és apadhatatlan szellemi energiáját példázza, hogy noha idén májusban tölti be a 88. életévét, továbbra is tart egészestés előadásokat és visszatérő vendége a késő esti amerikai talk show-knak.

Don Rickles stand-upos karrierje az 50-es évek elején indult és hamar nyilvánvaló vált, hogy tehetségesebb a műsorába belekiabáló ún. hecklerek kreatív kiosztásában, mint az előre betanult poénok előadásában. Tökösségét példázza, hogy a legnagyobb magabiztossággal cukkolta a korszak legismertebb sztárjait is, köztük azt a Frank Sinatrát, aki nagyot lökött Rickles karrierjén. Előbb celebritás-ismerőseinek ajánlotta, hogy nézzék meg a humoristát, hátha őket is leégeti a maga vulgaritást messzire elkerülő, hallatlanul szellemes módján, utóbb pedig gyakorlatilag kizsarolta Ronald Reagan második elnöki beiktatási partijának szervezőbizottságánál azt, hogy Rickles is felléphessen a rendezvényen („Ha Rickles nem szerepelhet, akkor ne számítsanak rám!”). Íme ez a felvétel, amit Rickles karrierje egyik csúcspontjának tekint: