Az Éjszaka törvénye nagy ívű gengszterportréja után Dennis Lehane egy kevesebb helyszínnel és szereplővel dolgozó, jóval sűrűbb szövésű regénnyel tér vissza a pszichothriller műfajához és a hűvös, eső áztatta Bostonhoz. Az Egymásba veszve egyszerre működik aprólékosan kidolgozott karakterdrámaként és izgalmas műfaji kalandozásként, mégis akkor a legjobb, mikor egy küzdelmes önterápia sötéten ironikus allegóriájaként működik. Mint minden igazán jól megírt műfaji darab, ez a történet sem szimplán a meghökkentő fordulatokról vagy borzongásról szól, hanem ezek segítségével képes valami jóval mélyebbet a felszínre hozni.

Az énkép törékenysége, a személyiség lehetséges sérülései és torzulásai visszatérő motívumok Lehane életművében, ám a hősnőjét ezúttal nem teszi ki olyan extrém helyzeteknek, mint a korábbi művek kíméletlenül traumatizált figuráit. Arról persze szó sincsen, hogy Rachel egy sima bostoni nő lenne, hisz az életét családi problémák (nyomasztó anya, ismeretlen apa) és az újságírói munkával járó stressz kísérik. Lehane nem véletlenül indul a hősnő gyerekkorától, hiszen így mire a könyv harmadához és a Haitit letaroló természeti katasztrófához érünk, a helyszínről tudósító nőbe visszavonhatatlanul bele van kódolva az összeomlás.

Ha máshonnan nem is, a játékfilmes élményeinkből tudhatjuk, hogy az amerikai dél és észak közt kulturális és ideológiai frontvonal húzódik, középpontban olyan ügyekkel, mint a fegyvertartás, a kisebbségek helyzete vagy az abortusz. A forrongó indulatokról a televíziós riportok az elfogultságaik függvényében tudósítanak, hol az egyik, hol a másik narratívát erősítve, miközben pro és kontra ugyanazok az érintett szereplők és szakértők szólalnak meg. A téma alaposabb feltárására se idő, se igény.

És itt lép be a dokumentumfilmes (jelen esetben Maisie Crow), aki először fél éven át követi Mississippi állam utolsó abortuszklinikájának sorsát egy rövidfilm kedvéért, majd rászán még három évet az életéből, és így készül el a Jackson. Crow ugyan nem titkolja, hogy szimpátiája az ostrom alatt álló klinika dolgozóival van, de tisztességgel bemutatja mindegyik oldal álláspontját, méghozzá úgy, hogy háttérbe húzódik, és engedi a szereplőit beszélni. A klinika részéről a hatgyerekes igazgatónőt és a főorvost ismerhetjük meg, a másik oldalról az állam által támogatott életvédő központ vezetőjét, illetve a klinika előtt a hét minden napján tüntető keresztény aktivistákat. A harmadik főszereplő a mélyszegénységben élő, négy gyerekét apa nélkül nevelő April, aki még nem döntötte el, hogy megtartsa-e vagy elvetesse a magzatát. Kapcsolatba lép a klinikával, de közben az életvédők is megpróbálják behálózni.

A közhelyet, miszerint a valóságban néha olyan dolgok történnek, amit kitalálni sem lehet, a 14. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál Ázsiáról szóló dokumentumfilmjei idén is látványosan igazolják. Többek között ezért is vallom már jó ideje, hogy az átlagos találati arányra nézve a dokumentumfilmek sokkal érdekesebbek, mint a kacifántos történetek kiagyalásától gyakran izzadságszagú játékfilmgyártásból kikerülő darabok.

Mindenesetre számomra a tavalyi évben látott nem kevés filmből (a játékfilmeket is beleszámolva) a top háromban van a Szimpla beszéd című tajvani dokumentumfilm. Az önvallomás és privát élveboncolás nehéz műfajába tartozik a film, melyben a tajvani rendezőnő próbálja több évtizedes elhallgatások, sérelmek és fájdalmak kemény rétegei alatt megtalálni vagy azok ellenére újrateremteni az érzelmi köteléket leszbikus édesanyjával. A film drámai fordulata azonban nem a leszbikussághoz kötődik, miközben a homoszexualitás megélésének, el- vagy el nem fogadásának is izgalmas bemutatása a film. (Tajvan egyébként is a nemzetközi érdeklődés homlokterében áll ebben az ügyben, hiszen az első ázsiai ország lehet, ahol legalizálják az azonosneműek házaságát. A legfelsőbb bíróság idén ítéletet hozott, melyben alkotmányellenesnek minősítette az egynemű párok házasságának akadályozását, és utasította a törvényhozást, hogy teremtse meg a jogi feltételeket az azonos neműek házasságához.) A Szimpla beszéd erőteljes, határtalanul bátor vállalkozás, melyben az alkotó valóban a saját bőrét is vásárra viszi. [Vetítés: 11.17. péntek 17:30, Toldi; 11.18. szombat 22:00, Művész]

A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban 2017. szeptember 21. – 2018. április 8. között látható Sanghay – Shanghai. Párhuzamos eltérések Kelet és Nyugat között című kiállításhoz kapcsolódva, a Nyitott Műhely és a Hopp Múzeum havi rendszerességgel jelentkező filmklubot indított. 

„…Sanghaj sok filmest megérintett. Volt, aki álmait és vízióit vetítette a titokzatos, világok határán fekvő kikötővárosba. Volt, aki krimi, volt, aki kemény háborús történet, volt, aki kémfilm, volt, aki erotikus szerelmi románc helyszínévé tette a sokszínű és kiismerhetetlen metropoliszt. Orson Wellestől Ang Lee-ig, Steven Spielbergtől Josef von Sternbergig filmek tucatjai készültek, melyekben az egyik főszereplő maga a város – amelynek utcái és épületei sokszor egy hollywoodi vagy európai stúdióban épültek fel. A filmsorozat az egyszerre képzeletbeli és valós Sanghaj filmes képének megrajzolását tűzte ki célul – természetesen a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül…” (Muszatics Péter, író, filmtörténész, a sorozat szerkesztője) 

Egy korábbi bejegyzésben megvizsgáltuk a rajzfilmes társadalmakat. A Méltányosság Politikaelemző Központ Politika és film sorozatának keretében ezúttal a rajzfilmes állathősöket mutatjuk be abból a nézőpontból, hogyan reflektálnak az adott társadalomra.

A rajzfilmek és a társadalombírálat összefüggéseinek ábrázolása igencsak elterjedt az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, a rajzfilmek ugyanis, hasonlóan egyéb filmes műfajokhoz, az emberi kultúra és társadalom lenyomatai. Ebből fakad, hogy a filmkritikusok jelentős része a filmeket kulcsnak tekinti az adott korszak és társadalom eszméinek, konfliktusainak és dilemmáinak értelmezésében. Christopher P. Lehman amerikai történész például a vietnami háború korának rajzfilmjeit elemezte abból a nézőpontból, miként reflektálnak a rajzfilmek a kor nagy politikai, társadalmi kérdéseire (pl. a háború, a polgárjogi mozgalmak, a fogyasztói társadalom kialakulása). Nem újdonság a kultúrában, hogy bizonyos társadalmi, politikai kérdéseket „állatbőrben” ábrázolnak, gondoljunk csak Aiszóposz és La Fontaine állatmeséire. A filmtörténet állathősei is az ő köpönyegükből bújtak ki.

Nyári táborban háborúsdit játszó orosz gyerekek, szerelemről álmodozó Down-szindrómás tinédzserek, nepáli téglagyárban dolgozó kamaszok, mentőmellényből táskát varró menekültek.

A Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon szereplő alkotások idén is három kategóriában versenyeznek. A 14. Verzió nemzetközi zsűrijének tagjai Isabelle Gattiker producer, a Genfi Nemzetközi Filmfesztivál igazgatója, Papp Bojána filmrendező és Alexandru Solomon rendező, a One World Romania Filmfesztivál igazgatója, akik a ZOOM IN diákfilmes kategória legjobbját fogják díjazni. A diákzsűri a nemzetközi versenyprogramból választ győztest, a nézők kedvence pedig a Verzió közönségdíját kapja. 

ZOOM IN DIÁKFILM VERSENYPROGRAM

A Nemzetközi Zsűri a legjobb bemutatkozó filmet vagy diákfilmet díjazza. A ZOOM IN Diákfilm-verseny programjában 12 film szerepel.

MAKK KÁROLY (1925-2017)
Az első Makk-trilógia, a Megszállottak, az Elveszett Paradicsom és az Utolsó előtti ember azonos stílusban megfogalmazott közös gondolata a modern ember válsága. A változást, az elmozdulást a filmekben e gondolat egyre tisztább, egzisztencialista színezetű kifejtése jelenti, amely együtt jár a modern stíluseszközök mind fokozottabb alkalmazásával. 

Gelencsér Gábor: Keretjáték (Makk modernizmusa)
Szekfű András: „Nem éreztem cinizmust” (Beszélgetés Makk Károllyal – 1. rész)

A JÖVŐ ÁRNYÉKÁBAN
2019 disztópiájához képest a 2049-es Blade Runner jövőképe még komorabb, még sivárabb. Kietlen pusztulat ily lélegzetállító soha nem volt még a vásznon (felderengnek John Ford klasszikus westernjei), a Budapesten forgatott belsők klasszicista hangulata harmonikusan ellenpontozza a kopár külsőket – ez a nyomasztó, méltóságteljesen lepusztult világ ízig-vérig Philip K. Dick világa.

Parragh Ádám: Diszkrét zendülés (Az elnyomás allegóriái)
Géczi Zoltán: Rekonstruált csoda (Denis Villeneuve: Szárnyas fejvadász 2049)
Zalán Márk: Gyógyító határátlépések (Denis Villeneuve)     

A KÉP MESTEREI
Benke Attila: Egy rousseau-i fényíró (Néstor Almendros)

MICHAEL HANEKE
Szabó Ádám: Kamera által láthatatlanul (Haneke és a thriller)
Baski Sándor: A burzsoázia fantomja (Michael Haneke: Happy end)

JEANNE MOREAU
A legszebb, legvonzóbb, legprofibb francia filmszínésznő? Ki volt Jeanne Moreau? Csak egy biztos, a legtalányosabb, aki körül mindig vibrál a filmvászon. Kiemelkedő alakítása Catherine a Jules és Jim-ből. A fiús csábító, akinek semmi köze Moreau „gonosz nő” szerepeihez, a hagyományos, „veszedelmes viszonyos” hideg szívtiprókhoz. 

Bikácsy Gergely: Tükröm, tükröm (Jeanne Moreau 1928-2017)    

MAGYAR MŰHELY
Erdélyi Z. Ágnes: „A titkoktól szabadulni kell” (Beszélgetés Mészáros Mártával)
Kolozsi László: Budapest Confidental (Beszélgetés Gárdos Évával)
Bilsiczky Balázs: Amíg világ a világ (Beszélgetés Buvári Tamással)
Bokor Ágnes: A legjobb játék (Beszélgetés Deák Kristóffal)

KÖNYV
Varga Zoltán: Hegeltől a texasi láncfűrészesig (Király Jenő: A mai film szimbolikája)

PANORÁMA
Lénárt András: Autonóm kamerával Hispániában (A mai katalán film)

FESZTIVÁL
Baski Sándor: A megoldás: empátia (CineFest – Miskolc)

FILM/REGÉNY
Kolozsi László: Fagypont alatt (Jo Nesbø: Hóember)
Sepsi László: Hidegítés (Tomas Alfredson: Hóember)

KRITIKA
Jankovics Márton: A történelem fekete doboza (Mészáros Márta: Aurora Borealis – Északi fény)
Bilsiczky Balázs: Az újrakezdés lehetőségei (Buvári Tamás: Szeretföld)
Nevelős Zoltán: A pokol kapuja (Martin Koolhoven: Megtorlás)
Ádám Péter: A zseni árnyékában (Jacques Doillon: Rodin)

A címlapon: Michael Haneke: Happy end – A Cirko Film bemutatója