Ma hajnalban átadták a Golden Globe-díjakat a kaliforniai Beverly Hillsben. Íme a nyertesek listája.

You Were Never Really Here

Tudatdrámaként is bivalyerős impresszionista thriller az intézményesített és a privát szférát is érintő nemi válságról. Gyermekek verekszik ki magukat a saját poklukból Lynne Ramsay legújabb mozijában. Kitchen sink dráma (Patkányfogó), szexuális kilengésről regélő nemzedéki közérzetmű (Morvern Callar) és családi melodrámával nászra lépő személyiséghorror (Beszélnünk kell Kevinről) után a skót direktornő a Taxisofőr, az Elrabolva és a Drive formajegyeit áldozza fel a vizuálisan és hangtechnikailag szuggesztív cinéma pur oltárán, urbánus rémálmokkal kokettálva. Íme a legjobb kortárs rendezőnő újabb szárnyalása (plusz egy újabb fantasztikus Joaquin Phoenix-karakterbravúr) és besorolása Lucile Hadzihalilovic elé.

TECHNIKA ÉS MÁGIA
A spirituálisan kiüresedett, digitális eszközökben tobzódó modern fogyasztó öntudatlanul is éhes a mindennapi életéből hiányzó spirituális élményekre, ám ilyen jellegű tartalmak a hollywoodi filmekben rendre a számítástechnikai virtualitás jegyeivel felruházva és eszközeivel ábrázolva jelennek meg. 

Borbíró András: Digitális délibábok (Technokrata mágia)
Hirsch Tibor: Sejtfal kontra műszerfal (Fantasztikus tudomány)
Huber Zoltán: Zsugorfóliás csomagolás (Alexander Payne: Kicsinyítés)

FILMEMLÉKEZET

Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogság-iparos (Bánky Viktor elfeledett filmjei – 1. rész)
Jean-Luc Godard: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe (részlet)
Vajda Judit: Ocsúból a tiszta búzát (Mark Cousins: A filmművészet története)

ÚJ RAJ
Yorgos Lanthimos nem arról híres, hogy könnyen emészthető filmeket készít: egyedülálló ötleteivel hamar megragadja a nézők fantáziáját, hogy aztán alaposan próbára tegye a teherbírásukat. Napjaink egyetlen világszerte ismert görög rendezője ráadásul karrierje első koprodukciós munkájánál is megőrizte egyéni látásmódját, és bravúrosan elkerülte a csapdát, hogy europudingot készítsen.

Roboz Gábor: A hiányzó másik (Yorgos Lanthimos)
Varró Attila: Trójai faló (Yorgos Lanthimos: Egy szent szarvas meggyilkolása)

FILM/KÉPREGÉNY
Ádám Péter: Tintin én vagyok (Hergé papírmozija) 

BALKÁN EXPRESSZ
Titoszlávia – ahogy Jugoszláviát a 60-as években bizonyos értelmiségi körökben nevezték – arra a nemzeti vagy inkább állami és pártmítoszra épült, hogy az országot a partizánok minden segítség nélkül szabadították fel. Ezt a mítoszt tépázza meg a rebellis Makavejev harmadik játékfilmje, az 1968-as Védtelen ártatlanság. 

Szíjártó Imre: Szerelmi ügyek (Dušan Makavejev pályakezdése)
Balázs Attila: A magányos szervezet titka (Makavejev, a rebellis)

MAGYAR MŰHELY

Soós Tamás Dénes: Az ember, akit háromszor is meg lehet ölni (Beszélgetés Szász Jánossal)
Zalán Vince: Csataterek (Rózsa János doku-trilógiája)
Tóth Klára: „Miért ne legyek tisztességes…?” (Tóth Péter Pál: A Gulyás testvérek)
Kornis Anna: Élet-minta (Kármentő Éva: Muszter)

FESZTIVÁL
Kovács Patrik: Képekbe fojtva (Verzió)
Baski Sándor: A nő megfizet (Sitges)
Bartal Dóra: A kapitalizmus határai (Jihlava)

TELEVÍZIÓ
Huber Zoltán: Jóban, rosszban (Vince Gilligan: Better Call Saul) 

KRITIKA
Kránicz Bence: A mi fiunk (Antal Nimród: A Viszkis)
Vincze Teréz: A miniszter asszony félrelép (Sally Potter: A vendégek)
Huber Zoltán: Erre tovább (Túri Bálint Márk: Legjobb úton)
Beretvás Gábor: Légembólia (Pólik József: Életem legrosszabb napja)
Barkóczi Janka: A társalgás logikája (Claire Denis: Jöjj el napfény!)

A címlapon: Andrej Zvjagincev: Szeretet nélkül (Maryana Spivak) – Mozinet Kft.

Az idei év kedvenceiről és nagy slágerekről már beszélgettünk szóban, úgyhogy afféle kiegészítőnek, szigorúan sorrend nélkül következzék tíz olyan cím, melyekbe nem nagyon, vagy csak igen elvétve lehetett belefutni a különféle évösszegzőkben. Az alábbiak nem feltétlenül hibátlan filmek, ilyen-olyan okokból mégis érdemes megemlékezni róluk, mert mindenképpen érdekes pótolnivalók. 

A kairói eset (The Nile Hilton Incident)

A Cirko szeptember végén mutatta be itthon ezt az ínyenc krimit, ami ugyan skandináv finanszírozásban készült, de végig Egyiptomban, arab nyelven játszódik. A nagy dobás mégsem ez, hanem a rendező azon döntése, hogy a kairói környezetben klasszikus amerikai noirként képzelte el a sztorit. A poros nagyvárosi dzsungeltől, a végzet asszonyán és a szörnyű hatalmasokon át a szomorú szemű, sodródó hősig (Fares Fares remek a főszerepben) minden kötelező elem adott, ahogy az egzisztencialista sodródás és a kilátástalanság is. A műfaj rajongóinak kötelező, a többieknek csak erősen ajánlott.

Végképp belezuhantunk a fehér nyúl üregébe. Természetfelettivel csak lépésről lépésre kokettáló kisvárosi krimiből az első perctől totális metafizikai rémálommá vált a nagy hatású sorozat idei revivalje. Lynch kiengedte a kezéből a gyeplőt, miután a Showtime a korlátlan auteurködés carte blanche-át garantálva biztosított neki büdzsét és 18 epizódot.

Amíg az 1990 és 1991 között futó nyitó évadok főként a Kék bársony leszármazottai, jelezve a megfoghatóból az ismeretlenbe csúszó karakterek vesszőfutását, addig az új felvonás rögtön az első perctől rizikós, experimentális, avantgárd, így a Lost Highway, a Mulholland Drive, valamint az Inland Empire – és természetesen a pokolian nyugtalanító prequel, a Tűz, jöjj velem! – kínálkoznak tetszetős párhuzamként. Sutba hajítják a nézői elvárásokat: a 2017-es Twin Peaks cselekményorientált narratívát, ok-okozatiságot nagy ívben lesajnáló lázálom. Pszichedelikus-szürreális atmoszférája történetrétegek garmadával kecsegtet, rengeteg interpretációt enged, miközben az úgy-ahogy összetákolható meseszövés továbbra is az ember örök pszichózisait, halálos ösztöneit helyezi centrumba. Itt már az egész mikrouniverzum egy hatalmas Vörös Szoba, nem is kell alábukni az alvilágba. A Radírfejre is kacsintó fekete-fehér 8. rész onirikus tripje genezissel, aranygömbbel, favágókkal, szétpasszírozott koponyával, szájba kúszó rovarral, atomdetonációval, a „This is the water…” kezdetű szabadverssel maga a konformizmus pofájába bökött középső ujj, Monica Bellucci rév-cameója láttán Luis Bunuel örömmel ugrana a levegőbe.

A kamera előtt megöregedő színészek minden évvel egyre erőteljesebb jelenlétre tesznek szert, ám csak kevesen képesek a ráncaikba rögzült élettapasztalataikkal egész történeteket felvillantani. Az idén szeptemberben kilencvenegy évesen eltávozott Harry Dean Stanton összetéveszthetetlen kisugárzását épp az adta, hogy látványos színészi megoldások nélkül, a puszta megjelenésével élővé és titokzatosan összetetté varázsolta a karaktereit. Barázdált arca, megfontolt mozdulatai és súlyos csendjei valami mélyebb tudást sejtetnek, mintha az általa játszott figurák mögött ő maga tűnne fel, miközben végig megfoghatatlan és kiismerhetetlen marad. Szép búcsúfilmje, a Lucky is e kettősségtől lüktet, a magányos férfi keserédes számvetése ugyanis hemzseg az önéletrajzi áthallásoktól, a stáblista végén mégsem kerülünk egy centivel sem közelebb ahhoz a kérdéshez, hogy ki is lehetett valójában Harry Dean Stanton. Pont, ahogy ő ezt mindig is akarta.

Keresetlen szavak borzongatócsodákról és válogatott gyötrelmekről, zseniális függetlenekről és a hollywoodi produkciós rendszert brandépítéssé silányító nagystúdiókról, valamint a filmkultúra főlényegéről és érdemi kilátásairól.

Nem venném hozzá a bátorságot, hogy forgalomirányító közrendőr módjára mutogassam a jövőbe vezető utat a szívemhez legközelebb álló zsáner számára, de afelől teljesen biztos vagyok, hogy a

FEMINISTA HORROR