A tavalyi esztendőben méltatlanul kevés best of listán szerepelt a norvég Thelma [nálunk igen - a szerk.], noha bőséggel kiszolgálta mind a látványközpontú, izgalmas műfajkevercsek (pszicho-thrillerbe oltott leszbikus románc) iránt lelkesedő nézőket, mind pedig a kínzó belső vívódásra épülő, gazdag szimbólumkészlettel megtámogatott karakterdrámákra fogékony artsy-fartsy közönséget. A figyelemreméltóan magas színvonalon dolgozó Joachim Trier (Oslo, augusztus; Hétköznapi titkaink) új munkája január 18-tól látható a magyar mozikban. További laudáció helyett egy masszívan spoileres elemzés következik a Thelmáról, amelynek elolvasását a filmélmény intaktsága érdekében kizárólag e remekbe szabott alkotás megtekintése után ajánljuk. 

74 éves korában elhunyt az író-rendező, akinek a magyar (tévé)nézők is köszönhetik egyik nagy kedvencüket, a Rendőrakadémia-sorozatot. Hugh Wilson ugyan az első (egyben legjobb és legsikeresebb) epizód után más vizekre evezett, a vígjáték műfajához szinte végig ragaszkodott (fontos kivételt csak John Milius mini-sorozata, a díjnyertes Önkéntes lovasság jelent).

A főleg paródiákból és szatírákból álló életműnek része többek között Az éneklő cowboy (kultstátuszba került westernparódia), a Betörő (Lawrence Block-adaptáció Whoopi Goldberggel), Az öreg hölgy és a testőr (a címszereplőket Shirley MacLaine és Nicolas Cage alakítja), a Tűz a víz alá! (David S. Ward rendezése kb. féltucatnyi jeles komikussal), a Csapás a múltból (okos szatíra többek között Christopher Walkennel), és természetesen a zajos sikert aratott Elvált nők klubja (Bette Midler, Goldie Hawn és Diane Keaton jutalomjátéka).

Wilson karrierje nem volt mentes a bukásoktól, egységesnek sem mondható, hatása viszont jelentős, ahogy tehetségét sem érdemes vitatni (bár elismeréseket csak a mozis pályájával legalább egy szinten álló televíziós munkássásért kapott).

Béke poraira.

Soldivision néven új filmforgalmazó lép be a magyar filmes piacra.

A Soldivision – mely mögött a hagyományos és az alternatív filmterjesztésben egyaránt jártas szakemberek állnak – célja, hogy az eddig bevett módszerekkel kissé szembe menve, projektalapú működéssel egy izgalmas, újító szellemű forgalmazást honosítson meg Magyarországon.

Carpenter munkásságát nem lehet a horror vagy a fantasztikum zsánerére leszűkíteni. Filmjeit a látással és az észleléssel kapcsolatos kérdések kötik össze. 

Vékony, bajuszos férfi, cigarettával – megjelenésében John Carpenter nem is különbözhetne jobban attól a rendezőtől, akinek legismertebb filmjével (Psycho) az ő leghíresebb munkáját (Halloween) szokták összefüggésbe hozni. A Carpenter és Hitchcock közötti távolság azonban a legkevésbé sem csak a külsőre vonatkozik; annak ellenére, hogy némely filmjük valóban mutat rokonságot, nem az angol mester szolgált példaképként Carpenter számára, hanem egy nála sokkal nehezebben megragadható, ám nem kevésbé szerzői alkotó: Howard Hawks. Carpenter valójában Hawks egyetlen igazi örököse: a „láthatatlan stílus” és a műfaji változatosság eminens követőjeként nincs olyan filmje, amelyben előtérbe tolakodna bármiféle személyesség, miközben a professzionalizmus és a zsánerhagyományokból való – hol rendhagyó, hol tradicionális – építkezés az összetéveszthetetlen rendezői univerzum lehetőségét sem zárja ki. A legkorábbi rövidfilmeket leszámítva mintegy négy és fél évtizeden ível át Carpenter eddigi munkássága, bár az alkotó mostanság inkább egyes műveinek érdektelen remake-jei révén került reflektorfénybe, mintsem saját teljesítményével. Carpenterről gyakran hallani, hogy „a horror nagymestere”, alapvetően fantasztikus műfajokban érzi otthon magát, s tevékenysége a nyolcvanas évek dereka óta már nem az igazi: a rendező tehetsége megfakult, filmjeinek színvonala drasztikusan csökkent, s kezdeti sikerei óta csak halmozza az egymásra licitáló csalódásokat. Ha van is igazság ezekben a kritikai megjegyzésekben, mindenképpen korrigálásra szorulnak.

Az Európa Filmdíjat nyert Anna Zamecka dokumentumfilmje, a Communion (Az én vérem) is látható lesz a január 23-tól 28-ig tartó Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, a Cinema City Aréna moziban.

Az idei legjobb európai dokumentumfilm a Communion (Az én vérem), és két Oscar-jelölt, I am not your negro (Nem vagyok a rabszolgád), Watani, my Homeland (Hazám, Watani), valamint 7 Európa Filmdíjra jelölt film is szerepel a fesztivál programjában.

A világ közel 30 országából érkező 50 különleges, fesztiváldíjas, Magyarországon először vetített alkotás közül válogathat az emberi sorsok, problémák és a társadalmi kérdések iránt érzékeny néző.

TOP 5 alulértékelt FILM 2017-ből

5. The Lost City of Z (James Gray)

A hazájában kevéssé megbecsült, de Franciaországban korunk nagy művészeként tisztelt James Gray a túlfinomult drámák után egy megnyerően régivágású kalandfilmet rendezett, amelyből hiányzik az előzmények különös intenzitása – viszont van benne egy baromi nagy őserdő és egy jóképű konkvisztádor! Ez a mívesen kimunkált és szolidan szépelgő eposz méltósággal eleveníti újra Hollywood hőskorának egyik legnemesebb hagyományát.

2017 egyik magyar kasszasikerének az Ambrus Attila életét feldolgozó A Viszkis bizonyult, amelyre már a második hétvégén több mint 145 ezren voltak kíváncsiak. A Viszkis népszerűsége kapcsán nem árt elgondolkodni azon, miért is van mindnyájunkban, vagy legalábbis majdnem mindnyájunkban bizonyos fokú megértés a törvényen kívüliek iránt. Miért történhetett meg, hogy annak idején egy fél ország szurkolt a Viszkis rablónak? És miért szeretik a rendezők filmvászonra vinni a törvényen kívülieket?

A filmművészet, éppúgy, mint az irodalom, vonzódik a törvényen kívüliekhez. Az igazságtevő „nemeslelkű bandita” alakját, bizonyos népi előzményekből merítve, a romantika teremtette meg. A történettudomány pedig megalkotta a „társadalmi bandita” fogalmát, akinek tevékenysége a magukat elnyomottnak érző társadalmi csoportok ellenérzéseit fejezi ki a fennálló renddel szemben. A mozi buzgón merített mindkét hagyományból. Emellett voltak olyan időszakok és területek, amikor és ahol a banditák akár politikai szerepet is játszhattak.