Filmvilág blog

A megismerés határai - Harry Dean Stanton búcsúja

2017. december 27. - Huber Zoltán

lucky.jpg

A kamera előtt megöregedő színészek minden évvel egyre erőteljesebb jelenlétre tesznek szert, ám csak kevesen képesek a ráncaikba rögzült élettapasztalataikkal egész történeteket felvillantani. Az idén szeptemberben kilencvenegy évesen eltávozott Harry Dean Stanton összetéveszthetetlen kisugárzását épp az adta, hogy látványos színészi megoldások nélkül, a puszta megjelenésével élővé és titokzatosan összetetté varázsolta a karaktereit. Barázdált arca, megfontolt mozdulatai és súlyos csendjei valami mélyebb tudást sejtetnek, mintha az általa játszott figurák mögött ő maga tűnne fel, miközben végig megfoghatatlan és kiismerhetetlen marad. Szép búcsúfilmje, a Lucky is e kettősségtől lüktet, a magányos férfi keserédes számvetése ugyanis hemzseg az önéletrajzi áthallásoktól, a stáblista végén mégsem kerülünk egy centivel sem közelebb ahhoz a kérdéshez, hogy ki is lehetett valójában Harry Dean Stanton. Pont, ahogy ő ezt mindig is akarta.

Az öt éve készült remek portréfilmjének a címe sem véletlenül Partly Fiction, hisz ahogyan többször utal rá az interjúk során, a kamera előtt minden törvényszerűen fikcióvá válik. Hiába a dokumentumfilmes felállás, rögtön egy cigarettával indítja a beszélgetést, hiszen valahogyan „karakterbe kell kerülni”. „Mi is a szövegem?” - teszi fel a nyilvánvalóan ironikus kérdést, de az élettörténetét, érzéseit, emlékeit firtató felvetésekre csak homályos tőmondatokban reagál. Közben mégis mintha nagyon is felfedné magát, ő ugyanis akkor van igazán jelen, mikor nem beszél. Hosszú, távolba révedő hallgatásaival, átható tekintetével és különös mosolyával valójában sokkal többet árul el magáról, mintha be nem állna a szája. Amikor pedig megszólal és mond valamit, annak nemcsak súlya van, de mélysége is.

Harry Dean Stanton különös figura és talán azért tudott annyi különféle karakterré átváltozni (és egy Hollywoodhoz hasonló kegyetlen környezetben hosszú évtizedekig önazonos maradni), mert a szerepeiben egyszerre fedte fel és rejtette el magát. Ha nem lenne vészesen elkoptatva a kifejezés, azt mondhatnánk, karizmatikus alak, de az intenzív aurája ösztönös természetességgel keveredik, amire nagyon könnyű rákapcsolódni. Egyszerre érezhetjük úgy, mintha régen látott ismerősei lennénk és hogy valójában soha semmit nem tudhatunk meg róla. Nem a szavaival, sokkal inkább a jelenlétével, az arcával és szemével meséli el a figuráit, de közben azt a kibogozhatatlan rejtélyt is felvillantja, amit a másik emberrel való találkozás jelent. A különös illúziót, hogy valaki megismerhető.

Elég csak alaposan megfigyelni az első igazi főszerepében, amit relatíve nagyon későn, ötvennyolc évesen játszott el. A Párizs, Texas ikonikus alakításának a kulcsa a misztérium, amit egy barázdált arc, egy ránk szegezett tekintet jelent. Ez a különös minőség vibrál körülötte akkor is, ha a vásznon egyébként beszéltetik vagy megmagyarázzák a karaktereit, e nélkül bizonyára képtelen lett volna az apróbb mellékszerepeiben is ennyire emlékezetessé válni. Elég csak két szélsőséges példára, A nyolcadik utas: a Halál és a Straight Story eseteire gondolni, amikor néhány percnyi jelenléttel is örökre belénk vésett egy-egy markáns alakot.

lucky1.jpg

Mintha Harry Dean Stanton maga is egy karakter lenne, egy tökéletesre csiszolt, fantasztikusan izgalmas figura, akit csak ő tud hitelesen eljátszani. A Partly Fiction német rendezőnője megszállottan próbálja kifürkészni a végső titkot, becserkészi a kollégákat, barátokat, régi filmekből vág be jeleneteket, dalra fakasztja és kitartóan faggatja, de „csak” azt tudja felmutatni, hogy Harry Dean Stanton varázsa egyedi és megfoghatatlan - amit persze felemelő és csodálatos figyelni. A kör tehát bezárul, teljesen lényegtelenné válik, hol ér véget a színészet és kezdődik a valódi tapasztalat és történet. Pontosabban mégsem, mert a dokumentumfilmben hallható sztorik és kulcsmondatok végül az utolsó főszerepben, a mogorva Lucky szájából is elhangzanak.

John Carroll Lynch (aki nem mellesleg maga is kiváló karakterszínész) első rendezésében az az igazán különleges, hogy minden eszközét egy megismételhetetlen alakításnak rendeli alá. A Lucky a felszínen persze egy mogorva idős cowboy és egy vidéki amerikai kisváros törékeny szimbiózisa, jó zenékkel és poros, napszítta képekkel kibélelve, de ami ezt a korántsem hibátlan filmet egyben tartja és elemeli, az természetesen Harry Dean Stanton megfejthetetlen színészete és mítosza. Hiába írták róla, azaz kimondottan neki a szerepet, a valóság és a fikció játéka ezzel csak újabb csavart kap és ahelyett, hogy sejteni kezdenénk, milyen fickó lehetett és hogyan tudott így játszani, egyre távolodunk a megfejtésektől.

Az ő sajátos, leginkább a buddhizmussal rokonítható felfogásában ez persze így van a lehető legnagyobb rendben, hisz ez az egész valójában úgysem számít semmit. Nem érdemes görcsösen kapaszkodni az efféle rejtvényekbe, hisz előbb vagy utóbb minden elenyészik körülöttünk. Ez pedig nem holmi rettenetesen negatív vagy ijesztő felismerés, hanem egy végtelenül felszabadító gondolat, aminek nagyon kell örülni. Aki esetleg nem hiszi, figyelje csak meg Harry Dean Stanton mosolyát!

A Lucky január 4-én kerül mozikba a magyarhangya forgalmazásában.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr9613516131

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása