Moore klasszikus munkái, a Watchmen, A pokolból vagy a V mint vérbosszú alapjaiban határozzák meg a kortárs képregényt.
„Mintha az alkotókat még mindig valamiféle stigmaként bélyegezné meg, ha képregényeken dolgoznak. Túl sokan vannak közöttük, akik bukott regényíróként, filmproducerként, képzőművészként látják saját magukat. Nekem úgy tűnik, a képregény talán a legizgalmasabb és leginkább elhanyagolt médium a teljes kulturális skálán.” Alan Moore fogalmazott így 1981-ben, első megjelent interjújában, amelyet éppen későbbi szerzőtársa, David Lloyd, a V mint vérbosszú rajzolója készített vele. Az akkor 27 éves Moore már néhány éve írt képregényeket, és szép sikereket ért el a 2000AD sci-fi antológia rendszeres szerzőjeként. Lloydnak azt mondta, „elképesztően könnyű” munkának érzi a képregényírást.
Ma meggyőzően lehetne érvelni amellett, hogy Alan Moore a legnagyobb élő képregényíró, ha a „nagyságnak” volna bármi értelme önmagában vagy akár Moore számára. Ő inkább azt mondaná, következetesen ugyanazokkal a témákkal foglalkozik, ugyanabból a szerzői pozícióból, akár képregényt ír, akár modernista regénymonstrumot, vagy éppen spoken word albumot ad ki és várostörténeti kutatásokat végez. Öntörvényűsége mellett extravaganciájáról ismert: írói hivatása logikus folytatásaként mágussá képezte magát, a Glükón nevű ókori római kígyóistenség feltétlen híve. Radikális baloldali politikai aktivista, otthonában, az angliai Northamptonban gyakran keveredik összetűzésbe a hatóságokkal. Olvasóit mindez nem kell, hogy érdekelje: ők általában annyit tudnak róla, hogy a munkái nélkül ma egészen máshogy nézne ki szinte bármelyik szuperhősképregény, amit levesznek az új megjelenések polcáról. Ő maga és a képregényei egyébként 23-at nyertek el a művészeti ág legfontosabb elismerésének számító Eisner-díjból.
