Alice a felkelő nap országában. Kísértet-anime Miyazakitól.

A kereskedelmi televíziók jól álcázott hiánygazdálkodása nyomán a japán rajzfilm a negéd vagy a brutalitás szinonimája nálunk is, épérzékű felnőttnek, s még nem pokémonizált gyereknek eszébe sem jut beülni egy japán mozgóképregényre. Nem tudja miről marad le, mert magyar képernyőn Miyazaki filmet még soha nem láthatott, a mozikba ugyan eljutott kettő e mesterművekből, A szél harcosai (1984) és A vadon hercegnője (1998), de reklám és kritikák híján nyomtalanul eltűntek a hollywoodi kommersz-özönben.

Pedig Miyazaki – zseni. Miből lehet tudni? Ától cettig ismeri a szakmát, azon nagy mesterek közé tartozik, akik még minden fázisrajzot maguk ellenőriznek; a Chihiro szellemországbanhoz 40%-kal több cell készült, mint egy átlagos, mai Disney-produkcióhoz, vagyis minden rajz egyedi, a figyelmünkre számítanak, nem a renyheségünkre. Ez nem használat után, vagy inkább már használat közben eldobható rajzfilm-bóvli, hanem újra és újra elővehető, és előveendő kirakós játék, amelyben gyerek és felnőtt egyaránt boldogan téved el. A mesterségbeli tudás persze csak alapja a teremtő géniusznak, Miyazaki mindenekelőtt demiurgoszi képességének köszönheti népszerűségét (a 20 millió dollárból forgatott Chihiro 230 millió dolláros hazai bevételével minden japán rekordot megdöntött, s ebből tényleg nem a profit az érdekes, hanem a közönség lelkesedése), minden filmjében fantasztikus univerzumokat teremt. Ha nem is a semmiből, mert a japán manga és a francia képregény, a honi folklór és a viktoriánus mesevilág (mindenekelőtt az Alice Csodaországban) mind nyomot hagyott a Miyazaki rajzfilmeken, az eklektikából azonban összetéveszthetetlen Miyazaki-stílus kerekedik ki, amelyet nem kevésbé átgondolt világkép animál.

Szembesítés

Az úgy nevezett nyugatiak többsége valószínűleg tudja, de legalábbis sejti, hogy nem csak a cipőjét, a pólóját, de a mobiltelefonját is Kínában gyártják, a konkrét számok ezzel együtt is mellbevágóak. Az elektronikai eszközök 90%-a az ázsiai országban készül, ezen belül a kamerák 50, a mobiltelefonok 70, és a számítógépek 90%-át szerelik össze ott. Lehet a munkakörülményekről is sejtésünk, néha egy-egy hír átüti a nyugati média ingerküszöbét is – például, amikor a Foxconn gyárban biztonsági hálókat szereltek fel az öngyilkossági hullám miatt –, de az csak a jéghegy csúcsa. A többek közt az Apple-nek is szállító gyárakban a gépsorok mellett, ablaktalan, szellőzés nélküli helységekben ülő humán robotok sokszor szabadnap nélkül dolgoznak 12 órákat. A munka része az okoseszközök tesztelése és a kijelzők megtisztítása, amihez olyan vegyszereket használnak, amelyeket nyugaton már legalább 40 éve betiltottak. A Foxconn vezetősége tagadja a vádakat, de tény, hogy a dolgozók közül rengetegen szenvednek a mérgezéshez kapcsolható leukémiás vagy rákos megbetegedésben.

Intimitás és kreativitás, dráma és terápia egészen eredeti kombinációja születik meg Zurbó Dorottya önálló rendezésében, a Filmalap Inkubátor programjában készült Könnyű leckékben, amely egy teljes tanéven át kíséri a tizenöt évesen Szomáliából egyedül elmenekülő, és végül Magyarországon maradó Kafiya sorsát. A magyart már érthetően törő karcsú, fekete lány egy budapesti gyerekotthonban lakik, és a nyelvtanulás mellett az érettségire készül bámulatos kitartással, olyan tantárgyakból, melyek némelyikébe a magyar diákok bicskája is gyakran beletörik. A másságát külsejében is megtestesítő Kafiya egyszerre közvetlen és megközelíthetetlen, éteri jelenség; Zurbó filmje arra vállalkozik, hogy a magas, kecses, szupermodell külső, a problémákhoz való pozitív hozzáállás és látszólagos kiegyensúlyozottság mögötti mély, kibeszéletlen traumák és koravén komolyság nyomába ered. Azért lesz kiemelkedően jó munka, mert tisztában van vele, hogy dokumentumfilmesként nem elég a szereplőt és a történetet megtalálni, ha nem sikerül az ehhez leginkább illő hangütést, attitűdöt és dramaturgiát hozzáilleszteni.

Reisz Gábor, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan nem csak rendezője, de főszereplője is új filmjének. alkotójának új rendezéséből. A harmincas évei elején járó Merthner Tamás, miután párizsi ösztöndíját töltő barátnője elhagyja, rádöbben, hogy lekésett valamiről, amire egész életében várt: fiatalon egészen másként képzelte az életét. – Nem ez volt a terv – fogalmaz Tamás, és hogy megértse, hol rontotta el, alámerül a múltjában, így sorra tűnnek fel fiatalkori énjei: gyermekként, kiskamaszként, és már majdnem felnőttként is látjuk, a megoldásra azonban egyelőre így sem derül fény. Az előzetesben a személyes történeten, Tamás szerelmén, családján és barátain túl a környezet, az elmúlt harminc év Magyarországa is megjelenik.

A Rossz versek december 27-én kerül a hazai mozikba a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával, a Cirko Film forgalmazásában, az RTL Magyarország koprodukciójában.

Különleges moziélményben lehet részük a kísérletezőbb dokumentumfilmek, a meditatív utazások és az izgalmas történelmi relikviák rajongóinak. A Klondike-i aranyláz révén elhíresült Dawson City örökké fagyos talajából 1978-ban több száz örökre elveszettnek hitt némafilm került elő, melyekből az innovatív munkáiról ismert Bill Morrison készített hipnotikus hatású dokumentumfilmet. A talált tekercsekből, korabeli fényképekből és újságkivágásokból összeállított mű a fekete-fehér képek erőteljes aurájából építkezik és szinte teljesen nélkülözi az emberi beszédet. Morrison a leletek és a hozzájuk illesztett magyarázó feliratok felhasználásával a távoli városka történetét rekonstruálja, de a választott módszer révén a film mibenlétét is vizsgálja. A celluloidon rabul ejtett mozgókép időkapszulaként és a közösségi élet, a kollektív emlékezet fontos sarokpontjaként is megjelenik, de a sérülések, szakadások és karcok folyamatos játéka önálló vizuálius minőséget teremt.

A WHS egy finn színházi csoport, produkcióik a vizuális színház és az újcirkusz mezsgyéjén helyezkednek el. A 2002-ben Kalle Nio – az egyik legismertebb finn illuzionista és képzőművész - által alapított csapat legkülönbözőbb bűvésztrükkjei ötvözik a historikus elemeket és kortárs videóművészetet. Darabjaikban az újcirkusz modern, független és folyamatosan változó kifejezésmód, amely jól keveredik más művészeti formákkal. A csapat több mint harminc országban lépett színpadra, és szerepelt nagy sikerrel, köztük a Trafó színpadán is, ahol Ville Walo és Kalle Hakkarainen közös produkcióját, a Katoamispiste / Vanishing Point című előadást tekinthették meg az érdeklődők.

Farkasok szabadon

Nem kell hipertájékozottnak, elfogultnak vagy pesszimistának lennünk a felismeréshez, hogy a demokrácia intézménye egyre mélyülő válságban szenved. A végtelenül komplex és szerteágazó jelenségkör körbetapogatásához a politikatudomány felől érkezett Rupert Russell öt ország politikai változásait követi, amivel fontos problémákra irányítja a figyelmet. Bár a fókusz látszólag széles (a hongkongi diáktüntetésektől az arab tavaszon át egészen Trump felemelkedéséig nyúlik), az epizódok mindegyike a szabadság fogalmát boncolgatja, mindig más nézőpontból. Felülírhatja a többség akarata a kisebbségek jogait? Valódi szabadság a választás széles, ám alapvetően korlátos lehetősége? Lehet egy valódi demokrácia illiberális vagy mindez csak időleges látszat? Russell az ellentétes politikai oldalak véleményét egyetemi professzorok erkölcs- és politikafilozófiai megfigyeléseivel egészíti ki, majd felmutatja az egyes politikai döntések hírekben is felbukkanó súlyos következményeit. Nekünk itt Magyarországon rendkívül tanulságosak a filmben felvetett szempontok, különösen a címben is szereplő hangzatos idézet. A farkasok szabadsága gyakran a birkák életébe kerül, de vajon tehetünk valamit a ránk szabaduló erőszakos politikai ragadozók ellen? A film szerencsére nem akar közhelyes megoldásokat javasolni, de a megfelelő kérdéseket sorra felteszi. (Huber Zoltán)