Tuza-Ritter Bernadett Magyar Filmdíjas dokumentumfilmje az eltagadott modern rabszolgaság mellett buborékkultúránkat is megmutatja. 

Buborékban élni a közösségi médiában, a lakás–munkahely–bolt háromszögben, tévénézőként vagy más médiát fogyasztóként, fővárosban vagy vidéken, szegényként vagy gazdagként, értelmiségiként vagy szakmunkásként – igen, ez a szűkösség lehet otthonosan megnyugtató. Friss, 21. század eleji trauma, hogy mennyire fals és félrevezető a kellemes izoláció; akiket zavar, gyakran firtatják, hogyan és meddig lehet kilátni, netán kitörni belőle. Az Egy nő fogságban ilyen kilátásokkal kecsegtető, legtöbbünk buborékjából kimutató, egy másik, zárt világot megnyitó film, amitől újrakeretezhetjük mindazt, amit munkáról, kizsákmányolásról, szabadságról, emberi viszonyokról képzelünk vagy tudni vélünk. Az Egy nő fogságban története ezen túl négy nagyon különböző ember életéről és döntéseiről is tudósít: egy filmrendező, a rabszolgatartó Eta, a szolga Maris és kamaszlánya, Vivi mind ma, itt, Budapesten közöttünk élő nők. 

A ma kezdődő Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál programjából minden nap ajánlunk egy-egy megtekintésre méltó filmet.

Ha az iraki volt az első háború, amit élőben közvetített a tévé, akkor valószínűleg a szíriai polgárháború az, amelyről még a lezárulta előtt a legtöbb dokumentumfilm készül. (A jelenidő sajnos indokolt, sehol nem látszik még a hét éve tartó „konfliktus” vége.) A fotósok, riporterek, filmesek kis túlzással egymásnak adják a kamerát a szó szerint rommá bombázott Aleppóban a saját életüket is kockáztatva. A legutóbbi említésre érdemes film, amely a magyar közönséghez eljutott, a tavalyi Verzión (is) vetített Aleppó, a végsőkig volt, amelyben a rendező-riporter egy civil mentőalakulat tagjait követte. A Watani, a hazám, ha lehet, még megrázóbb, hiszen egy négygyerekes család sorsát követi három éven át.

HOLLYWOOD CENZORAI
1934 fordulópontot jelent a hollywoodi film történetében. Ez év júniusában jött létre a Joseph Breen által vezetett Production Code Administration, amely július 1-től kezdve kíméletlenül betartatta az amerikai Mozgóképgyártók és Forgalmazók Szövetsége (MPPDA) által létrehozott (ön)cenzurális szabályrendszert, a konzervatív Gyártási kódexet (vagy ismertebb nevén – szülőatyja, Will Hays után – a Hays-kódexet), több mint három évtizedre meghatározva ezzel az amerikai mozi arculatát.

Pápai Zsolt: Bűn és büntetlenség (Óhollywood–Budapest)
Hegedüs Márk Sebestyén: Amerikai lázadó (Preston Sturges és a Hays-kódex)
Varró Attila: Doktor Dorothy és Ms. Arzner (Dorothy Arzner)

Vincze Teréz: A csillagszületés mítosza (A Csillag születik remake-jei)

MAGYAR MŰHELY
A Cannes-ban FIPRESCI-díjat elnyert Egy nap, túl azon, hogy egzisztencialista dráma, az úgynevezett láthatatlan munkáról is szól: a nők által végzett, sem anyagilag, sem máshogyan meg nem becsült teendők elvégzéséről, amely nélkül a legtöbb család egyszerűen összeomlana, és amit valamiféle természetes, önmagától jelen lévő adottságnak tartanak azok, akik maguk nem csinálják.

Hirsch Tibor: Apák a fiúkról (Kádár-kori álmok – 2. rész)
Szalkai Réka: Egy nehéz nap (Beszélgetés Szilágyi Zsófiával)
Kovács Bálint: A nő huszonnégyszer (Szilágyi Zsófia: Egy nap)
Pető Szabolcs: Curtiz Kanadában (Beszélgetés Topolánszky Tamás Yvannal)
Kovács Gellért: „Picassót sem lehet átdolgozni” (Beszélgetés Milorad Krstić-csel)
Benke Attila: Festményrablós terápia (Milorad Krstić: Ruben Brandt, a gyűjtő)
Klacsán Csaba: Jó lenne, ha lennének hősök (Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal)

EURÓPAI RÉMMESÉK
Immár a német expresszionizmus óta az európai szerzői rendezők tekintélyes része erőteljes vonzalmat tanúsít a rémtörténetek iránt: a sajátos vizuális stílus és az egyéni értelmezéseket kívánó nyitott szüzsék előszeretettel társulnak olyan nyomasztó, fenyegető vagy akár borzalmas világokkal, amelyek megtagadják nézőiktől a műfaji kódok biztos talaját kínáló álomgyári örömöket.

Varga Zoltán: A gyötrelem összeesküvői (Alex van Warmerdam enigmái)
Dunai Tamás: Intertextuális olvasztótégely (Neil Gaiman: Sandman)
Varró Attila: Haláltáncok (Luca Guadagnino: Sóhajok)

FESZTIVÁL
Baski Sándor: Kísérletből intézmény (Miskolc – CineFest)

ÚJ RAJ
Soós Tamás Dénes: A határátlépő (Ziad Doueiri)

KRITIKA
Huber Zoltán: A betöltendő űr (Damien Chazelle: Az első ember)
Vágvölgyi B. András: Az igazság kiüresítéséről (Szergej Loznyica: Donyeci történetek)
Kovács Patrik: Mint űzött vad (Alice Rohrwacher: A szent és a farkas)
Teszár Dávid: Gangnam ballada (Lee Chang-dong: Gyújtogatók)
Kolozsi László: Ledarált Paradicsom (Kasvinszky Attila: Paraziták a Paradicsomban)

A címlapon: Alice Rohrwacher: A szent és a farkas (Adriano Tardiolo) – A Cirko Film novemberi bemutatója

David Lynch és kedvenc zeneszerzője, Angelo Badalamenti még a 90-es évek elején készítettek egy közös albumot Thought Gang címmel, amelyből két szám a Twin Peaks – Tűz, jöjj velem! soundtrackjére is felkerült. A teljes, 12 trackből álló anyagot azonban nem adták ki – egészen mostanáig. A november 2-i albumpremier előtt került fel a netre az a klip is, amelyet Lynch rendezett még 92-ben Badalamenti főszereplésével az „A Real Indication” című számhoz.

A BBC felkérésére 209 kritikus 43 országból összeállította minden idők 100 legjobb idegennyelvű (vagyis nem angol) filmjét. Magyar kritikus nem vett részt a projektben, és magyar film nem került fel a listára. (Az egyéni listák itt böngészhetők.)

100. Táj a ködben (Theo Angelopoulos, 1988)
99. Hamu és gyémánt (Andrzej Wajda, 1958)
98. In the Heat of the Sun (Jiang Wen, 1994)
97. A cseresznye íze (Abbas Kiarostami, 1997)
96. Shoah (Claude Lanzmann, 1985)
95. Floating Clouds (Mikio Naruse, 1955)
94. Hol a barátom háza? (Abbas Kiarostami, 1987)
93. A vörös lámpások (Zhang Yimou, 1991)
92. Jelenetek egy házasságból (Ingmar Bergman, 1973)
91. Rififi (Jules Dassin, 1955)
90. Szerelmem Hiroshima (Alain Resnais, 1959)

A legfrissebbet is beleszámítva két film választ csak el minket attól, hogy elkészíthessük a Köbli Norbert forgatókönyveiből készült tévéfilmek top tízes listáját. A nyolcadik Trezor zökkenőmentesen folytatja a történelemórába ágyazott műfaji kalandozást, és biztos kézzel hozza a szerencsére már joggal várható színvonalat. Köbli most is remek érzékkel talált rá a témára, miközben az új thriller picit vissza is kanyarodik a talán legtöbbet emlegetett első film, A vizsga világához.

A sztori ezúttal is az ötvenes években, egész pontosan a forradalom leverése utáni napokban játszódik, és nagyrészt most is zárt térben vagyunk. A vizsgát és a Trezort a technikai stáb számos tagja mellett a rendező, Bergendy Péter személye is összeköti, ahogyan a színészek közül Scherer Péter, Hámori Gabriella és Elek Ferenc is újráznak. A Trezor leglátványosabb újdonságait a heistfilmes elemek használata, a vaskosabb humor és Anger Zsolt jelenléte adják.

A chilei Pablo Larraín meglepő nézőpontokból vizsgálja a történelmi közelmúlt traumáit, és az események megértésének korlátait kutatja. 

A Larraín-életmű egyik legmegkapóbb képsorában, a No végén a győztes médiakampányt levezénylő René a kisfiát magához szorítva, szótlanul sétál az önfeledten ünneplő tömegben. Az utcákon végtelen sokaság örül a Pinochet-diktatúra bukásának, a makacsul kitartott közelképen mégis a reklámszakember rezzenéstelen arcát figyeljük, amit egyenetlenül világítanak meg a becsillanó fények, és néhol eltakar egy-egy lehulló konfetti. Majd René egy rövid átkötés után már a korábbi politikai ellenlábas oldalán vezeti fel soron következő munkáját: egy szappanopera beharangozó kisfilmjét. Harmadszor is magabiztosan adja elő üres frázisait a társadalmi kontextusról és az ország jövőjéről. Ha a referendumot sikerre vitte, a Gazdagok és szépekkel is jó esélye lehet.

A fenti példa magába sűríti a chilei rendezőt foglalkoztató legfontosabb problémákat, melyek a személyes kívülállás élményére és a történelmi körülmények megértésére vonatkoznak. René ugyan sorsfordító napokban áll helyt, de számára a zsarnok leszavazása csak egy újabb marketing-kihívás, a diadal pedig az önéletrajzba illő referenciamunka. A „Nem”-kampány győzelme új fejezetet nyitott Chile történelmében, ugyanakkor Pinochet tábornok játékszabályai szerint zajlott, és a leköszönő rendszer számos elemét átörökítette az újonnan születő demokráciába (például az 1980-as alkotmányt és a René által is képviselt neoliberális gazdaságpolitikát). Larraín filmjeinek tétje tehát kettős – egyéni és társadalmi – helyzetértelmezés, és ezt a rendező visszatérő elbeszélői megoldásai illetve képi leleményei is kihangsúlyozzák.