Martin Scorsese véleménycikket közölt a The New York Timesban. Ezt fordítottuk le (majdnem) szó szerint. Kapcsolódó podcastunk: Scorsese vs Marvel
Az Empire magazin kikérte a véleményem a Marvel-filmekről. Válaszoltam. Azt feleltem, hogy megpróbáltam végignézni néhányat, de nem nekem valóak, és számomra úgy tűnik, hogy közelebb állnak a vidámparki szórakoztatáshoz, mint azokhoz a filmekhez, amelyeket ismerek és szeretek, és végső soron nem tartom őket mozinak. [Az angolban nem csak a „film” vagy a „movie” jelenthet filmet mint mozgóképet, de a „cinema”, azaz a mozi is. Ahol a fordításban mozi szerepel, ott az eredetiben cinemát használt Scorsese.]
A franchise-filmek nagy részét kiemelkedően tehetséges emberek készítik. Látszik a végeredményen. Hogy maguk a filmek nem izgatnak engem, az személyes ízlés és habitus kérdése. Tudom, hogy ha fiatalabb lennék, ha később nőttem volna fel, akkor talán érdekelnének, és akár még én is rendezhettem volna egyet. De akkor nőttem fel, amikor, és kialakult bennem egy elképzelés a filmekről – hogy milyenek, és milyenek lehetnének -, ez pedig olyan távol áll a Marvel-univerzumtól, mint a Föld az Alfa Centauritól.
Számomra, az általam tisztelt és szeretett filmes alkotók és a barátaim számára, akikkel egy időben kezdtünk filmeket készíteni, a mozi a felfedezésről, az esztétikai, érzelmi és spirituális felfedezésről szólt. Karakterekről – az összetett, ellentmondásos és sokszor paradox emberi természetről; arról, hogyan tudják bántani és szeretni egymást, és hirtelen szembesülni önmagukkal.
MAGYAR MŰHELY
A rendezővé válás, ha van ilyen, szerintem egy élethosszig tartó folyamat. Általános orvosként végeztem 2011-ben. Már orvostanhallgató koromban kezdtem érezni, valami „hív” a filmkészítés irányába. De akkor még nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi ez az érzés, fogalmam sem volt arról, hogy ez azt jelenti, hogy filmeket szeretnék csinálni. Aztán ez az érzés egyre inkább körvonalazódott, egészen annyira, hogy teljesen kimondhatóvá vált: filmeket szeretnék csinálni! Pályaelhagyó, vagyis pályaváltó vagyok. Másfél év pszichiátrián töltött általános orvosi munka után döntöttem úgy, váltok, nem dolgozom tovább a klinikumban. Aztán szépen, lépésről lépésre alakultak a dolgok. A tényt, hogy nem orvos leszek, hanem inkább filmrendező, a szüleim torkán volt a legnehezebb lenyomni, de végül sikerült. Ahhoz, hogy most ott legyek, ahol, nemcsak rám volt szükség, hanem két osztályfőnökömre, Szász Jánosra és Janisch Attilára, akik tudtak kapcsolódni hozzám, és akik előtt úgy éreztem, semmit sem kell takargatnom, vagy szégyellnem, így a pályaváltásomat sem.
