Díjazták az év filmjeit a BAFTA-n, vagyis a Brit Filmakadémia gáláján. A legfontosabb díjat a Roma vitte el, a legtöbbet (hetet) A kedvenc.
Legjobb film
Roma
Legjobb brit film
A kedvenc
Legjobb brit elsőfilm
Beast (Michael Pearce)
Legjobb rendező
Alfonso Cuarón (Roma)
Március 7-én kerül a mozikba Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmje, a Guerilla. Az 1849-ben játszódó történet két testvér viszonyán és egy szerelmi háromszögön keresztül, közeli perspektívából mutatja meg az erdőben harcoló fiatal gerillák életét. A fim forgalmazója, a Mozinet úgy döntött, olyan dagerrotípiákat készíttet, melyeken a jelenből vetítenek vissza egy-két szereplőt a szabadságharc korába. A hiteles technikával alkotott dagerrotípiák árveréséből befolyó teljes bevételt a forgalmazó a Fortepan számára ajánlja fel.
A dagerrotípia a világ első fotóeljárása, melyet Louis Daguerre és Nicéphore Niépce fejlesztettek ki 1837-ben. Ezüstözött rézlemezt políroztak, majd tisztítottak, mely így egy tükörhöz lett hasonló. Ezután jódgőzben érzékenyítették, amihez speciális fadobozt használtak. A fényérzékeny lemezt a kamerába helyezve exponálták, majd gyertyával melegített higany gőzével hívták elő. A kész kép az ezüst lemez utolsó emléke, egy tükörbe zárt pillanat. A dagerrotípia mai értelemben nem volt sokszorosítható, ezért gyakorlatilag minden megmaradt dagerrotípia fotó egyedi műtárgy.
Cheung foh (Mission) - hongkongi, 1999. Rendezte: Johnnie To. Írta: Nai-Hoi Yau. Kép: Siu-keung Cheng. Zene: Chi Wing Chung. Szereplők: Anthony Wong Chau-Sang, Francis Ng, Jackie Chung-yin Lui, Suet Lam, Simon Yam. 84 perc.
Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
Johnnie To a hongkongi mozi John Woo utáni korszakának kulcsfigurája, a golyózáporos akcióballadák izgalmas megújítója. Ez a meghatározás persze legalább annyira leegyszerűsítő, mint egyenlőségjelet tenni a hongkongi filmgyártás és a heroic bloodshed közé, de a globális piacon kétségtelenül To izgalmas akciófilmes dekonstrukciói keltenek feltűnést. Bár a hazájában producerként is megkerülhetetlen rendező számos műfajban alkot, a nyugati közönség nyilvánvalóan az impozáns filmográfia exportképesnek gondolt töredékével találkozhat csak.
A kizárólag hivatalos csatornákon tájékozódó magyar néző a nívós fesztiválokon futó akciófilmes részhalmaz piciny szeletéből kaphatott csak ízelítőt. Egyetlen DVD-megjelenést leszámítva (Száműzöttek) To csúcsművei a Titanic programjában szerepeltek, illetve néha napján a hazai kábeltévéken is elcsíphető néhány filmje. A Mission nemzetközi címen futó, hol egy borzongatóan tékás szókapcsolattal (A misszió - Halott üzlet), hol egyszerű tükörfordítással (Küldetés) magyarított To-alapvetés eddig sajnos kikerült a honi szórásból.
A film relatív ismeretlensége nemcsak azért sajnálatos, mert a rendezői életmű és a hongkongi mozi csillogó gyöngyszeméről van szó. A Küldetés mindezektől függetlenül is rendkívül izgalmas műfaji kísérlet, tipikusan az a film, amit egyszer majd felfedez magának a Criterion Collection vagy más nívós, hiánypótlásra szakosodott forgalmazó. Aki nem várna erre, de megnézné a filmet, kantoni nyelven és angol felirattal jelenleg itt megteheti.
.
Oké, de miről is szól pontosan a film?
A Küldetés szándékoltan minimalista, visszafogott és szófukar film, így a története is nagyjából öt mondatban összefoglalható. A triád egyik főnökét megpróbálják megölni, ezért a védelmére testőröket fogad. Az öt férfi csendben végzi az alapvetően unalmas munkát, de a monoton megfigyeléseket és várakozásokat néha váratlan tűzpárbajok szakítják meg. Mikor kiderül, ki áll a merényletek hátterében, leszámolnak az ellenséggel. Mindenki menne a maga útjára, de utoljára rendezniük kell még egy kellemetlen ügyet. Egymás között.
A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?
To filmjében valódi szupersztárok szerepelnek, igaz, a felbukkanó hongkongi színészóriások felénk kevéssé ismertek. Az egyes számú testőr (Curtis, alias Jég) szerepében Anthony Wong brillírozik, eszköztelen játékával most is hibátlanul kelti életre a látszólag passzív és egykedvű, ám valójában nagyon is ellentmondásos karaktert.
Wong elképesztően rutinos színész, a híres adatbázis szerint épp 206 (!) filmnél jár, de a hongkongi mozi akár csak felületes követői a többiket is láthatták már máshol. Francis Ng, Suet Lam és Roy Cheung szintén sokat foglalkoztatott arcok, de ennek ellenére a Küldetés egyáltalán nem az a film, amit a színészek miatt választ az ember. Itt most tényleg Johnnie To különleges rendezői megoldásai jelentik a fő attrakciót.
Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?
Johnnie To az ezredforduló környékén producerként és rendezőként is friss vért pumpált az elfáradó hongkongi akciófilmbe. A Küldetés John Woo nagyívű tragikus férfibarátságait és Ringo Lam karcosabb, földszagú naturalizmusát is továbbviszi, de a rendező közben egészen új utakat jár be. A túlhabzó, operás erőszakszekvenciák helyett izzó feszültségbe merevedő statikus párbajokat rendez, a köréjük kanyarított filmet pedig csendes, monoton és néhol szinte teljesen eseménytelen epizódokból pakolja össze.
A figurák mintha terepasztalon mozgatott merev ólomkatonák lennének, a kamera lassan mozogva vagy mozdulatlanságba dermedve pásztázza őket. To gyakran egyetlen képbe komponálja az adott jelenet összes szereplőjét, a férfiak mindig felesleges mozdulatok és szavak nélkül teszik a dolgukat. E rendezői módszer zseniális csúcspontja az irodában unatkozó testőrök papírgalacsinos focizása, illetve a film ikonikus plázás összecsapása. A rideg fényekben fürdő rezzenéstelen tűzpárbaj túlzás nélkül az egyik legjobb akciójelenet, ami valaha vászonra kerül.
A Küldetés papíron szembe megy mindazokkal az előítéletekkel, amiket az akciófilmekkel kapcsolatban szokás emlegetni. A film hosszúra nyújtott, lassú jelenetekből és pillanatnyi kitörésekben tetőző diorámákból áll össze, és a visszafogottságból kovácsol erényt. To tudatosan dekonstruálja a vérzivataros hongkongi fegyverbalettet, majd a precízen átszelektált alkotóelemekből valami ismerőset, de mégis újat épít. A Küldetés egyszerre idézi Akira Kurosawa szamurájait és Takeshi Kitano zen yakuzáit, de ezer szállal kapcsolódik a heroic bloodshed nemes hagyományaihoz.
A tizennyolc nap alatt, uzsonnapénzből készült film szenvtelen minimalizmusa kezdetben elbizonytalaníthatja a nézőt. Az olcsó szintire komponált filmzene egyszerre működik vaskos viccként és a kéretlen dallamtapadást garantáló, végtelenül hatékony aláfestésként. A film szikár formája látszólag esetleges, ám To éppen ezzel húzza be a nézőt a nagy elbeszélői csapdába. A homályban hagyott vagy sokáig visszatartott információk, a látszólagos eseménytelenség az utolsó felvonásban többszörösen kifizetődik.
Az első egy óra lezárt történetszála után az utolsó huszonöt perc új bonyodalma teljesen új fénytörésbe helyezi a finom gesztusokkal kommunikáló férfiközösséget. Az addig egyszerűnek tűnő sztori összetetté válik, a felszínesnek ítélt karakterek komoly mélységekkel gazdagodnak, a film minden addigi eleme helyre kerül. To nem von le semmiféle erkölcsi tanulságot, nem jutalmazza vagy bünteti hőseit. Duplán elvégzik a küldetést, és a film végén a főhős egy apró mosolyt is megenged magának. Ez bizony jó mulatság, férfimunka volt.
Tegyük fel, hogy megnéztem, és tetszett. Következő lépésnek mit ajánlasz?
Ha valaki bővebben is érdeklődik a filmcézár eklektikus és izgalmas munkássága iránt, az kezdésnek mindenképpen lapozza fel a Filmvilágban Varró Attila hiánypótló To-portréját. Johnnie To burjánzó életműve számos gyöngyszemet tartogat, az akciófilmes vonalon maradva érdemes rögtön egy 2012-es darabot elővenni. A Drogháború elegáns műfaji gyöngyszem, amit az ingerelárasztásos hollywoodi akciófilmeken szocializálódott, a hongkongi vonallal még ismerkedő kezdők is élvezettel fogyaszthatnak.
A film összetettebb, realisztikusabb története remekül passzol To takarékos rendezői stílusához. A különös hangulatú leszámolások méregerős képekbe sűrűsödnek, a feszes bűndráma valósággal átrobog a nézőn. A szembenálló felek a felesleges fecsegés helyett itt is a végzetük ellen hadakoznak, de az ólomba áztatott végkifejletet természetesen ezúttal sem kerülhetik el.
A Quentin Tarantino által is méltatott Election inkább a szövevényes politikai thrillerekhez áll közelebb. A Keresztapa és a Kártyavár rajongói dörzsölhetik a tenyerüket, a szinte teljesen akciómentes karakterdráma az új maffiafőnök felemelkedését követi nyomon. A film a hatalomért vívott harc allegóriájaként is nézhető, a sötét játszmák az erkölcsi kódok és hagyományok eltűnéséről mesélnek.
Némileg hasonló húrokat pendít meg a jelképes áron még mindig beszerezhető, már említett Száműzöttek is. A kényszerű együttlétben egymásnak feszülő gengszterek csendes leszámolása a régi férfibarátság vérbe és könnybe mártott költői állapotrajza. Aki pedig a fentieknél valami harsányabb és morbidabb filmre kíváncsi, az Őrült nyomozó bizarr akcióthrillerével próbálkozhat. Az itt sorolt filmek egytől-egyig pompás kapudrogok, akár To életművébe, akár a hongkongi akciófilmek fantasztikus világába szeretnénk alámerülni.
57. alkalommal adták át a Magyar Filmkritikusok Díját az előző év legjobbnak ítélt teljesítményeiért.
Az elismerésekről a Magyar Újságírók Országos Szövetsége film- és tévékritikus szakosztálya és a Magyar Filmművészek Szövetsége filmkritikus szakosztálya döntött.
MAGYAR MŰHELY
Hiába ígéri a film a festménnyel szemben a testiség tökéletes illúzióját, ennek az illúziónak komoly véráldozata van, az optikai rendszer radikálisan anyagtalanítja a testképet, „kiszívja” és élőhalottként termeli újra. A filmművészet időnként mégis szembesít azzal, hogy túlságosan higiénikus képet alkotunk saját magunkról.
Vincze Teréz: „Tízezer nap fényében” (Kósa Ferenc 1937-2018)
Szekfü András: A mécsestől a filmkameráig (Beszélgetés Kósa Ferenccel)
Kovács Ilona: A magyar Casanova (Magyar Pantheon: Deésy Alfréd)
Szíjártó Imre: Húsz év háború (Kovács István: Ostrom; Csuja László: Kilenc hónap háború)
TESTKÉPEINK
Nemes Z. Márió: A kép vérre szomjazik (Testkép a filmvásznon)
Zalán Márk: Testek és lelkek (Új raj: Małgorzata Szumowska)
Varga Zoltán: A vágy rebellisei (Jan Švankmajer-portré – 3. rész)
A HELY SZELLEME
A magyar film minden korszakából megtaláljuk azokat a látványban, miliőrajzban erős alkotásokat, amelyek megtestesítik a kor szellemét. A fiatal magyar filmeseknek is nagy erőssége az alapos helyszínelés képessége. Filmjeik jól tükrözik mai közérzetünket: fogy a szabadidőnk, szűkül a privát szféránk, személyes terünket mindinkább bekebelezi a külvilág.
Czirják Pál: Van térerő? (Színterek a kortárs magyar filmben)
Andorka György: Akció-redukció (Zárt helyszínek dramaturgiája)
Varró Attila: Gép a szellemben (Gyilkos házak)
MENNYEI ÜDVÖZLET
A kereszténységre reflektáló kortárs szerzői filmek legtöbbje égetően hétköznapi problémák mélyére hatol. A Magdolna nővérek (Peter Mullan, 2002), a Requiem egy lányért (Hans-Christian Schmid, 2006), a Dombokon túl (Cristian Mungiu, 2012) és a Keresztút (2014) objektív realista stílusban elbeszélt, ítélkezést mellőző passiótörténetek.
Szabó Ádám: Itt, a Földön (Kortárs európai vallásdrámák)
Gelencsér Gábor: Graphic Noir (Will Eisner: Szerződés Istennel)
Benke Attila: Atya, fiú, világűr (Pálfi György: Az Úr hangja)
FESZTIVÁL
Barkóczi Janka: Kairosz gyermekei (Amszterdam)
KRITIKA
Pályi András: Az álmok tűzfészke (Paweł Pawlikowski: Hidegháború)
Vágvölgyi B. András: Odessa Blue (Radu Jude: „Bánom is én, ha elítél az utókor”)
Takács Ferenc: Háttér – előtér (Jorgosz Lanthimosz: A kedvenc)
Varró Attila: Kiszínezve (Raúl de la Fuente – Damian Nenow: Még egy nap élet)
STREAMLINE MOZI
Árva Márton: Történelem a cselédszobából (Alfonso Cuarón: Roma)
Roboz Gábor: Farkas, ember (Jeremy Saulnier: Hold the Dark)
A címlapon: Paweł Pawlikowski: Hidegháború (Tomasz Kot és Joanna Kulig) – A Mozinet februári bemutatója
Február 3-án és 4-én este a Bem moziban Jia Zhangke A Touch of Sin (Egy kis bűn) című filmjével folytatódik a Cinema Niche vetítéssorozata. A kortárs kínai film egyik legfontosabb alkotójának társadalomkritikus, markánsan egyedi hangvételű műve 2013-ban elnyerte Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját.
Jia Zhangke filmjében a kínai társadalom keresztmetszetét szövi egybe az ország négy sarkából (és négy bűnügyi hírből) kiindulva. Filmje egy hátborzongató nyomozás a kínai gazdasági csoda sötét oldaláról és annak brutális hatásáról a hierarchia alján élőkre. Egy olyan világról szól, ahol a kisemmizetteknek nincs más választása, mint erővel ellenszegülni az elnyomásnak.
A film magyar felirattal látható, és minden jegy mellé jár egy filmhez kapcsolódó meglepetéskiadvány.
A filmes gondolkodást forradalmasító Dušan Makavejev szerb rendező 87 éves korában elhunyt. A Filmvilágban még 1990 augusztusában megjelent portréval emlékezünk meg róla.
A holt és eleven test a Makavejev-filmek kitüntetett tárgya. Felfedezésre váró terep, amit birtokba kell venni: ízlelni, harapni, simogatni, ütni vagy csókolni kell. Ahogy tetszik!
Málló, oszló holttestek, formátlan koponyák, egymásra dobált hullák. Valaki finnyásán megfog egy szörnyűséges testroncsot, másvalaki a halottakon épen maradt egyenruha zsebeiben kutat. Német tisztek és civilruhás férfiak a felnyitott katýni tömegsír szélén bóklásznak, exhumált tetemeket vizsgálnak – közönyös, rutinos mozdulatokkal. Kétszer látjuk ezt a jelenetet Dušan Makavejev filmjében, a Sweet Movie-ban. Két képfoszlány abból a német híradóból, amely először mutatta be – még a második világháború idején – a katýni tömegsírt. Manapság, amikor a szovjet államfő elismerte, hogy a lengyel tisztek legyilkolása az NKVD kétes hírnevét öregbíti (bár felelősségről és erkölcsi teherről valamilyen oknál fogva nem beszélt), szóval most, amikor hivatalosan is tudjuk, hogy az a bizonyos 1943-as német propagandafilm nem hazudott, s valóban szovjetek lőtték tarkón a lengyel tiszteket, talán kevésbé döbbenünk meg Makavejev azon gesztusán (a)hogy, felhasználja ezeket a képsorokat? Borzongatóak a felvételek, s azok is lesznek mindaddig, amíg kiszolgáltatottságunkat és tehetetlenségünket kínzó élményként éljük meg. Amíg teher a sors, és nehéz a súlytalanság. Mert mivé lesz az ember? – orvul lelőtt tetemmé, bomló húscafattá, amit titokban elkaparnak, majd, ismét titokban kikaparnak és undorodva lökdösnek. A szétszórt koponyák, a rendetlen csonthalmok, a katonaköpenyekből előkerült családi fotók és használati tárgyak úgy vetülnek egymásra, mintha egy zavarodott elme kollázsai lennének. A „porból lettünk, s porrá leszünk” költői képe a Sweet Movie-ban vad realitássá, valós képpé válik. Különösen kegyetlen képpé, ami – éppen az exhumálás bemutatásával – a halál utáni mély sötétséget is felszakítja.