Az elmúlt hetekben a WandaVision tartotta lázban a világot, úgyhogy a hetvennyolcadik Filmvilág podcast salátás epizódjába betuszkoltuk az adás felvétele előtt egy nappal véget ért sorozatot. A Marvel friss produkciója engem nagyjából fél időben veszített el, de a profizmus parancsát követve tömbösítve pótoltam, hogy aztán másnap „élőben” jól beolvassak nekik. Bár a Marvel azóta sem keresett meg az ügyben, a szándékoltan vaskos kirohanásban akadtak szép számmal félig-meddig kifejtett érvek, totálisan mellőzött szempontok és nem a szokásos alaposságunkkkal alátámasztott ítéletek. A klasszikus salátapodcast ugyanis már csak ilyen, ilyenkor nincs idő körbejárni mindent, ezért következzen egy kis lábjegyzet az élő szóban elhangzottakhoz. A szöveg egy hallgatói hozzászólásra írt válasz szerkesztett, törvényszerűen erősen SPOILERES verziója.
A WandaVision dicsérő kritikái szinte kivétel nélkül hangsúlyozzák, mennyire bátor, újító és kísérletező sorozat került a Marvel logó alá, amivel a legkevésbé sem értek egyet. Ha megnézzük a széria dramaturgiai íveit, a főbb karakterek kezelését, az alkalmazott humort vagy a megidézett metaszinteket, ebben az univerzumban a Vasember óta nincsenek az alapreceptet érintő változások. Legfeljebb finomhangolás, jóval tudatosabb építkezés és sokkal nagyobb profizmus, aminek fontos eleme az előre átgondolt, körzővel és vonalzóval alaposan kiszámolt esztétikai váltás.
A WandaVision kapcsán narratív vagy formanyelvi kísérletezést emlegetni épp azért meglepő, mert ez a sorozat pont annyira különbözik a többi MCU-produktumtól, mint a többi egymástól. Ez a fajta „kísérlet” pontosan olyan, mint amikor mondjuk a McDonalds kihozza az aktuális „francia hetek” menüjét. Attól még, hogy trikolórt nyomtatnak a dobozra meg ipari camembert van az ipari cheddar helyett, a hamburger tökéletesen ugyanaz, csak épp az „ínyencség” aurája lengi körül, amit nyilván alapos piackutatás és tervezés előzött meg. A WandaVision ugyanez a kategória, hiába próbál úgy tenni, mintha, valójában egyáltalán nem lóg ki a Marvel univerzumából. Ha így lenne, az bizony tényleg valódi kísérlet lenne, hiszen az MCU alaplogikájának mondana ellent. Nem véletlenül nagyon érdekes akár csak elképzelni is ilyen alkotásokat.
Attól még, hogy a sorozat végigzongorázza az egyes évtizedek sitcom-esztétikáját úgy, hogy az első két epizódban csak másodpercnyi utalások vannak arra, hogy lesz majd persze „rendes” sztori is, attól a WandaVision meg egy szemernyit sem lesz újító. Már csak azért sem, mert a producerek még annyira sem bíznak a nézők szellemi képességeiben, hogy minden epizód végére odabiggyesztették a „stay tuned” figyelmeztetést. A harmadik rész „magyarázzunk meg az előző ötven percet huszonöt percben” megoldása pedig rohadt kínos, mintha nem hinnék el, hogy az univerzumépítést követő néző képes felfogni azt, hogy két szinten zajlik a sorozat cselekménye. De ezek a suta megoldások legalább kizökkentenek, a későbbi epizódokban már ennyi sem történik, a sorozat tökéletesen generikussá válik. Újabb évtized, újabb sitcomesztétika, amit a szokásos katonai sátras világmentőszervezetes izé folyamatosan meg is szakít.
A „gimmick” szó pontosan azért illik a sitcomos esztétika megidézésére, mert az egész csak eltakarni hivatott azt a nyilvánvaló célt, hogy a két főhőst el kell valahogyan juttatni a huszonxedik Marvel-filmből a huszonxpluszegyedikbe. Ez az a bizonyos trikolór a hambis zsacskón, a „most megújult recept”-címke bármilyen újradizájnolt terméken, de ennél több, mélyebb funkciója valójában nincsen. Elfogultságnak is nevezhető, de nagyjából az első Bosszúáállók óta egyre jobban zavar az MCU szerintem központi problémája, nevezetesen a dramaturgiai súly kínzó hiánya. Ez az univerzum rákfejéne, ami ironikus módón épp a legnagyobb fegyvertényéből fakad, nevezetesen hogy ez egy végtelen narratív térbe rakott mozgóképes folyam (egy univerzum, ahogy mondani szokás). Minden minden irányban nyitott, illetve bárkivel bármikor bármi megtörténet, ezért tulajdonképp nem is történik velük semmi. Mert ahol mindig a teljes világegyetem pusztulása a tét, ahol nem érvényes semmiféle narratív törvény, ott semminek nincs valódi tétje.
Az a fura helyzet áll fent az MCU esetében, hogy egy szabadon választott tinifilmek sokkal nagyobb tétje, mert mondjuk a szüzesség elvesztése valóban átírja az adott karakterek sorsát, míg mondjuk Thanosz csettintése semmit nem ír át, mert vissza lehet utazni az időben és mindent visszacsinálni. Mert itt úgysem hal meg senki, hiába áll az ensemble cast gyászos képpel a tóparton, Vasembert is bármikor vissza lehet majd hozni, mert itt mindenki túl értékes brand ahhoz, hogy végleg kiírják. A Marvel esetében az egyetlen tét az, hogy merre megy tovább ez a nagy sorozat. Ezt pedig folyamatosan csepegtetik nekünk, gyakorlatilag nincs is szó másról, mindig minden máshol, máskor történik, az aktuális történet önmagában már-már nem értelmezhető. A néző azt kutatja, azért izgul, hogy az írók milyen metapoénokat eszeltek ki és merre dugják el az easter eggeket. De hogy a hősökkel éppen mi történik, kikkel csapnak össze és miért, az gyakorlatilag szabadon felcserélhető a különböző részekben, ezért van szükség a finom esztétikai hangolásokra, mert ezzel szépen ki lehet dekorálni mindezt. Ezért kell a sitcom-körítés, nem másért. Nem kísérlet, nem újítás, sima gimmick.
Attól például, hogy az egyik végtelen kő képessé tette Wandát arra, hogy alternatív valóságot hozzon létre, ami átírja a határán áthaladók molekuláit, ez a dolog semmiben sem különbözik egy sima hallucinációtól. Nevezhetjük bárhogyan, kreálhatunk neki szép, csavaros pszeudomagyarázatokat, amiket egy szexinek és viccesnek szánt szemüveges nerd szájába adunk, attól a dolog ugyanaz marad. A WandaVision szereplőivel tökéletesen ugyanaz történik, mint ami mondjuk a Pleasantville hőseivel, akiket beszippantott a tévéjük. Ne feledjük, egy olyan sorozatról beszélünk, amiben egy salemi boszorkány rúnákat ír fel a pincefalra, ezért nem tud a másik varázsolni (bocsánat, „nem tudja használni a szuperképességét”).
Igen, a Marvel-filmek rohadt sokba kerülnek és nagyon látványosak, kiváló színészekkel és vérprofi stábbal, de semmivel sem okosabbak vagy mélyebbek, mint mondjuk a Dallas volt annak idején. Ott is volt gyászmunka (amikor Bobby meghalt), Wandánál is van gyászmunka, meg A régi városban is van gyászmunka, de a WandaVision bizony Bobby zuhanyós visszatérésével egyenlő súlyú, hiszen a végén Wandának át kell változni Skarlát boszorkánnyá úgy, hogy Vízió is visszatért. Nem azért, mert a súlyos gyászmunka vége ez, hanem azért, mert a következő filmekbe kell ez a két szereplő. Ahogyan Bobby is kellett Jockey mellé, hogy ne csökkenjen a nézőszám.
A WandaVision a kötelező tartalomgenerálás minősített esete, szépen csomagolva, nagyon ügyesen kereszthivatkozva, hogy minél több idődet invesztáltd bele, hogy fizess elő a Disney+ra, mert le kell nyomni a Netflixet. A „Skarlát-hetek” limitált szériás hamburgere a MCU menüjében, ahol ketchup helyett fekete-fehér szósz van. De ennél nem több. Persze félreértés ne essék, baromi ügyes termékértékesítési módszer ez, amit egyébként a saját műsoraikat és arcaikat nonstop kereszthivatkozó kereskedelmi tévék mellett pont a képregények járattak a csúcsra, élükön pontosan a Marvel füzeteivel. Jómagam épp azért nem követtem soha az évtizedek óta futó képregényes szuperhős sztorikat (és éppen azért részesítem előnyben az önálló történeteket, szpesöl füzeteket), mert ha most a kezünkbe kapunk mondjuk egy Marvel-füzetet (vagy felütjük a Wikipédiát) és átolvassuk a „hőseinkkel eddig ez történt” összefoglalót, az általában pont olyan abszurd zanza szokott lenni, mintha valami önparódiról lenne szó. A WandaVision pontosan ilyen hatást keltett, hiszen egy önmagában életképtelen, igen gyakran az akaratlan önparódia határát súroló ortopéd sztorit kaptunk, ahol a nézőként annak kellene örülni, miként sikerült az íróknak megoldani azt a feladatot, hogy huszonöt percbe negyven metapoén kerüljön.
Igen, erre szokás mondani, hogy az MCU a korábbiaknál jóval többet követel a közönségtől, képben kell lenni az előzményekkel, meg kell nézni minden végőcímbe rejtett jelenetet, végig kell böngészni az idézeteket és még ekkor is hasznosak a nálunk beavatottabbak magyarázó videói és bejegyzéseit. Olyan ez, mint valami MLM-termék, ahol a különféle szintek egymást etetik, a csúcson az MCU-val. Generálódik a tartalom, szép szimbiózisban (ez a szöveg is pontosan efféle parazita), mindez pedig arra invitál, hogy invesztálj még több időt ebbe az egészbe. Az MCU kapcsán szokás ezt ünnepelni, holott ez pont nem valami bátor újítás, hanem kifejezetten lusta, olcsó módszer. Az egész mókafaktort ugyanis az működteti, hogy mennyire merülsz bele, mennyire ágyazódsz, ami minden, csak nem valami nagy újítás. Pontosan így működik minden szappanopera, erről a nagymamám is tudna mesélni.
Mindez persze egyáltalán nem baj, az MCU csak a mainstream közepébe katapultálta és a maximumra pörgette. Kortünet igen, pontosan illik a figyelemgazdaság logikájába, amibe én örömmel megyek bele, ha cserébe megkapom a megfelelő ellenértéket. A WandaVision esetében épp azért szálltam ki, mert már az első pillanatoktól határozottan éreztem, nekem itt most egyszerűen nem éri meg a belefektetett energia. A kilenc epizód nem ígér annyi szórakozást és mókát, hogy megérje beleinvesztálni. Túlságosan tervezett, modoros és kiszámított, pontosan úgy akar vezetni, ahogy Wanda a szerencsétlen kisvárosi áldozatait. Ebben persze az is benne van, hogy ez egy tévésorozat, nem mozi, szóval nincs meg az audiovizuális ingerelárasztás, nincs meg a látványfilmes effekt, ami nagyon kell, hogy működjön ez az egész gépezet. Amit a terem sötétjében elvisz/elfed a basszus meg a hatalmas vászon, az a nappalim kis képernyőjén csúnyán kibukik.
Az, hogy többek között a Modern Family formanyelvét átemelték és köréírtak egy egész epizódot csak és kizárólag azért, mert így két kikacsintással több, kifejezetten fájdalmas. Óriási különbség van ugyanis aközött, hogy az alkotó egy dédelgetett témához talál formanyelvet, ami segít úgy elmesélni a sztorit, ahogyan az a sztorinak legjobb, vagy hogy van egy kész formanyelv, amihez kanyarítani kell egy sztorit. A WandaVision esetében az a bizarr helyzet áll elő, hogy akaratlanul is a létrehozásában részt vevő művészek helyzetét mutatja fel, akiket a fiktív Wanda a valóságban tényleg engedelmes húsbábokká változtat, hiszen kénytelenek az előre kijelölt poénok, hivatkozások, ívek mentén dolgozni ebben a nagy kirakatuniverzumban. Pontosan úgy, mint Wanda kisvárosi áldozatai, ennyiben tehát pontos a széria.
Pontosan ezért nem tudok egyébként lelkesedni azért sem, amikor a színészek végre játszhatnak egy kicsit, mert a mozifilmekkel összevetve több játékidejük van arra, hogy a karaktereket megmutassák. A WandaVision esetében azért kéne lelkesednem, mert Elizabeth Olsen nagyjából úgy formálthat szerepet, ami egyébként bármelyik nem Marvel-filmjében kvázi alap? Akkor már nem inkább a szegény Bettanyt kéne kiemelni, aki végig kénytelen volt Fantomas-maszkban játszani?
Bármennyire is úgy tűnhet, mindezeket egyébként nem egy véres szájú Marvel-gyűlölőként írom, hiszen magam is rendszeresen fogyasztom és fogyasztani fogom az univerzum darabjait. A Marvel továbbra is egy izgalmas (és fontos) kortünet és tényleg nem várhatóak bergmani mélységek és experiemtális meglepetések. A fősodorban szerencsére van azért Better Call Saul, Killing Eve vagy Barry is, sőt, ha már Marvel-szuperhősök, rögtön ott a Pókember: Irány a Pókverzum!, ami tényleg remekül játszik a narratívával és formával. De ilyenkor mégiscsak felmerül az a központi kritikai dilemma, vajon szabad-e legyintve kettős mércét alkalmazni, mondván a Marvel úgyis csak junk food, szóval ne horkanjunk már fel azon, hogy ezeket a történeteket nem azért mesélik el nekünk, mert az írók-rendezők-színészek úgy érzték, el akarnak nekünk mesélni valamit, hanem azért, mert a gépsornak menni kell tovább.
A gépsorral persze semmi gond, a Marvel talán annyiban különbözik a korábbi sorozatgyártástól, hogy már egyértelműen a figyelem alapú gazdaság terméke. A WandaVision esetében mégis egyértelműen úgy éreztem, a szokásosnál rosszabb minőség esett le a gépsorról, miközben annak próbálta eladni magát, ami valójában nincs meg benne. Míg mondjuk a Vasember első és harmadik része szépen reflektált a technikai kütyükhöz való egyre furább viszonyunkra, az Amerikai kapitány 2 vagy a Polgárháború ügyesen pedzegették a megfigyelés és az erőfölénnyel járó etikai felelősség kérdéseit. A Galaxis őrzői meg a Pókemberek pedig viccesek és lazák voltak, addig a WandaVision pont az a kínosan felesleges, fárasztóan jópofáskodó katyvasz kategória, amire érdemes egy salátapodcastben alaposan ráförmedni.
