Augusztus 23-a az ENSZ döntése értelmében a rabszolga-kereskedelem betiltásának nemzetközi napja. Ebből az alkalomból szedtem össze néhány olyan filmes alkotást, amelyek az amerikai rabszolgaság témájával foglalkoznak. A kiválasztott filmek mindegyike a kora újkori és újkori európai és amerikai rabszolga-kereskedelem és rabszolgaság témáiból meríti a tárgyát, és nem foglalkozom sem a más civilizációkban (Egyiptom, ókori Kelet, Fekete-Afrika, arab világ, muszlim világ, Távol-Kelet stb.) kialakult rabszolgasággal, sem pedig az európai rabszolgaság ókori vagy középkori formájával. Holott, ellentétben a közhiedelemmel, a rabszolgaság létezett az európai középkor első felében. Erről számos forrás tanúskodik

Az óizlandi hősi énekgyűjtemény, az Edda-énekek egyik része, a Rig-ének például beszámol arról, hogy Heimdall isten földi vándorlása során miként lép nemi kapcsolatba három földi asszonnyal, miáltal egyikük a nemesség, a másik a parasztság, a harmadik pedig a rabszolga rend ősanyja lesz. Utóbbinak ivadéka „fekete bőrű”, „napégett karú” és „feltört talpú”, egyszóval mindenben ellentéte a harcos, „szikrázó szemű” és „piros arcú” viking önképnek és korabeli szépségeszménynek. S a rabszolgaság informális formái máig fönnmaradtak Afrika egyes tájain, így korántsem tekinthető teljesen megszűntnek. Mégis, ebben a tanulmányban a sokak fejében élő, klasszikus szépirodalmi alkotások alapján formált rabszolgaságkép celluloid-lenyomataival foglalkozom.

Ennek az egyoldalúságnak az oka kettős. Egyfelől maguk az európai és észak- meg dél-amerikai filmrendezők előszeretettel nyúltak saját országuk, társadalmuk rabszolga munkaerőn alapuló monokultúrás gazdasági rendszeréhez témaként, amely ismertebb volt számukra, mint más kultúrák rabszolgasága. Másrészt pedig – részben éppen a filmek és az alapul szolgáló szépirodalmi művek hatására – az európai mozinézők fejében a filmes ábrázolások alakították ki a rabszolgaságról, s a hozzá kapcsolódó életmódról (nagy ültetvény, közepén gyarmati stílusú fehér udvarházzal, úri semmittevéssel) formálódó képet.

A Tamás bátya kunyhója feldolgozásai

Ha az észak-amerikai rabszolgaságról van szó, nem lehet elmenni Harriet Beecher Stowe könyve, a Tamás bátya kunyhója mellett. Nem volt még egy könyv, amely annyi embert nyert volna meg az abolicionizmus (rabszolga-felszabadítás) ügyének, mint a Tamás bátya kunyhója. A lelkészlány regénye olyan hatást gyakorolt az amerikai kultúrára, hogy a későbbiekben minden művet, amely valamely elnyomott társadalmi csoport érdekében emelt szót, akár a munkásokért (Upton Sinclair: A mocsár), vagy az indiánokért (Heleh Hunt Jackson: Ramona), a Tamás bátya kunyhójához hasonlítottak. A „kis asszony” – ahogyan Abraham Lincoln nevezte – 1851-es regényével egy hullámot indított el. Délen vad hajszát indítottak a regény ellen. Több mint másfél tucat anti-Tamás bátya jellegű regény született, többségében déli írónők tollából. Ezek közül a leghíresebb Caroline Lee Hentz Az ültetvényes északi menyasszonya című regénye. A déli szerző személye annál érdekesebb, mert Beecher Stowe barátnője volt, de nem minden tekintetben osztotta Beecher Stowe nézetét. A kritikának akadtak durvább formái is. Némely déli lakos gyalázkodó levelet küldött az írónőnek, sőt egyikük elpostázta részére egy rabszolga levágott fülét. 

Tulajdonképpen manapság nehezen érthető az indulat Délen, mert – s ez érdekes – Beecher Stowe két ellenszenves figurája északi születésű (mint Simon Legree vagy Haley, a rabszolga-kereskedő), akik a nekik aranybányát jelentő Délre költöztek. Ugyanakkor az író két emberséges déli földbirtokost (Shelby, St. Clare) léptet föl a kiegyensúlyozás jegyében, igaz, mindketten erélytelenek, de becsületesek. Megkapja a magáét a vaskalapos „jenki” (északi) is (Miss Ophelia) a regényben, aki csak szörnyülködik, beszél, de – sokáig – nem cselekszik. S a negatív meg pozitív szereplők élesen ellentétes két tábora között ott vannak azok, akik simán lavíroznak: a belenyugvó meg a lázadó rabszolgák mellett egy harmadik típus, a látszólag megalkuvó rafkós, meg a nem kevésbé rafkós „fehér szegény”, s sok színes figura. Nem igaz tehát a gyakran máig hangoztatott kritika, hogy az írónő északiként nem látta volna a déli társadalom árnyaltságát. De persze az árnyalatok nem változtattak a konklúzión: a rabszolgaság erkölcstelen, bárki húz belőle hasznot. 

A rabszolgák más-más módszerrel reagálnak helyzetükre és az elembertelenítésre, amelyet a regényben leginkább Simon Legree képvisel: Tamás bátya megadóan, Istenbe vetett lélekkel, lojálisan tűri sorsát, míg George Harris föllázad, és igyekszik megmenteni feleségét, Elizát meg gyermekét. Legree két felügyelője, akik maguk is „feketék”, mindenben kiszolgálják gazdájuk kegyetlenségét, ám Tamás szavai Istenről és a keresztény hitről megváltoztatják őket, ahogyan a rabszolgavadász Tom Loker is megjavul. Manapság a „Tamás bátya” sok afroamerikai számára a legmegvetendőbb kifejezés, amely a túlzottan lojális, meghunyászkodó „feketék” gúnyneve körükben. Tamás ugyanis, a kegyetlenségek ellenére, amelyet elkövetnek vele szemben, hűséges marad mindenkori gazdáihoz. A rabszolgatartók is sokfélék jellemzésük alapján: a rabszolgáit szadista hajlamból verő, iszákos, anyagi és egészségi tönkremenés felé araszoló földbirtokos, akinek birtokát már csak a rabszolgái tartják életben, a rabszolgáival barátként bánó földbirtokos, a jóindulatú, de gyenge jellemű, passzív földbirtokos, az ideggyenge, hisztérikus földbirtokos-feleség egyaránt jelen vannak a könyvben. 

A regényt hamar színpadra adaptálták. Az ún. Tom show-k, amelyek sokszor lazán kötődtek az eredeti regényhez, nagyon népszerűek voltak. Mint sokan emlékezhetnek rá, a New York bandáiban Hentes Bill ifjú pártfogoltja, Amsterdam Vallon megnéz egy Tom show-t, s közben a közönségből harsány, rasszista, gyűlölködő szitkok özöne zúdul a haldokló Tamás karakterére. A jelenet érzékeltette, hogy még Észak sem volt mentes a rasszizmustól, Beecher Stowe és számos jóérzésű ember szándéka és agitációja ellenére. Mindazonáltal a Tom show műfaja sikeres volt, noha sokan csak olcsó szórakozásként jártak ide, nem a társadalmi mondanivaló miatt. Ám az 1890-es években a mozi váratlan riválist jelentett a színházzal szemben. A Tamás bátya kunyhója a némafilm korszakában többször megfilmesítésre került. 1903-ban Edwin S. Porter, a kor híres rendezője forgatott filmet a történetből. Ekkoriban elképzelhetetlen volt a „fehér” közönség számára, hogy eredeti afroamerikai színészek játsszanak a filmvásznon. Ezért a „fekete” szereplőket feketére mázolt „fehér” színészek játszották, ami később szintén kritikákra adott alapot az afroamerikai nézők és a polgárjogi mozgalmak részéről. Manapság a blackface (a feketére mázolt „fehér” arc, a „fekete”-imitálás) a rasszizmus jele, ezért ezek a korai filmek nem férnek bele művészileg a politikai korrektség kánonjába.

1910-ben, majd 1927-ben is megfilmesítették a Tamás bátya kunyhóját. Az 1927-es alkotás érdekessége, hogy Tamás bátya bosszuló szellemként megjelenik Simon Legree előtt. Néhány megrázó jelenetet kivágtak a filmből, például amikor a rabszolga-árverésen egy gyermeket kiszakítanak az anyja karjai közül. Az 1920-as években a második Ku-Klux-Klan virágkorát élte, és a nativizmus, sovinizmus meg rasszizmus hullámai elborították az országot. Ebben a helyzetben, valamint a cenzúrától való félelem miatt a filmesek kettős szorításban érezhették magukat, ha Tamás bátya történetéhez nyúltak. Ugyanakkor a másik oldalon, az afroamerikai polgárjogi mozgalmak oldalán is időről időre a kritikus hangok fölerősödtek. Az öntudatosodás útjára lépett afroamerikai írók, polgárjogi aktivisták egyre kevésbé szerették, hogy a „fehérek” mondják meg, a „feketéknek” milyennek kell lenniük. A polgárjogi mozgalom tiltakozására a Metro-Goldwyn-Mayer filmvállalat el is állt a megfilmesítéstől.

A leghíresebb Tamás bátya kunyhója-feldolgozás alighanem a Samuel L. Jackson főszereplésével készült 1987-es tévéfilm. Érdekesség, hogy az afroamerikai színésznek a két évvel korábbi Ragtime után ez volt a második jelentős szerepe. Ekkoriban azonban még nem keltett feltűnést. A narrátor utolsó mondata – „ma, 120 éve még mindig folyik a küzdelem az igazi szabadságért” – óvatos kritikája az akkori jelennek, az 1980-as évek Amerikájának, amely az 1964-es polgárjogi törvénnyel, valamint a számos szociális, oktatási intézkedéssel megoldottnak látta az afroamerikaiak helyzetét. Holott valójában az afroamerikai polgárjogi küzdelem az esélyegyenlőségért és a saját történelmi emlékezetért nem fejeződött be.

Rabszolgasors

A rabszolgaság-ellenes tollforgatók közé tartozik a 195 éve, 1825. augusztus 15-én született brazil Bernardo Guimarães. Neve valószínűleg nem mond sokat a magyar olvasóközönség számára. Ám ha kimondjuk azt a nevet, hogy „Isaura”, mindenki összekötheti a nagy sikerrel játszott brazil teleregényt Guimarães nevével. Az Isaura, a rabszolgalány című regényből forgatott sorozat volt az első telenovella vagy – magyarosabban – teleregény, amelyet az európai televíziók is sugároztak (egy rövid fogalmi kitérő: hibásan sokszor szappanoperának nevezik, holott zárt cselekménnyel rendelkezik, van befejezése, ellentétben a végtelenségbe nyúló szappanoperával, tehát teleregény a helyes műfaji besorolása). Magyarországon Rabszolgasors címen vetítették a sorozatot 1986-87-ben, amelynek jogait Horvát János, a Filmfőszerkesztőség vezetője vásárolta meg a Magyar Televízió számára. Ez volt az első latin-amerikai sorozat, amelyet a magyar nézők láthattak. Isaura ihletett paródiát, kabarét és egy mai televíziós csatorna nevét is.

Portugál hajós a hivatalos dokumentumok szerint először 1500-ban szállt partra a dél-amerikai szubkontinensen. A portugálok által gyarmatosított terület a börzsönyfáról a Brazília nevet kapta. Évszázadok során a kalandorok, rabszolgavadászok, aranyásók, az ún. bandeirantes-ek vonulását követve a portugál állam egyre beljebb és beljebb terjesztette ki hatalmát a kontinensen. Ahogyan a szomszédos spanyol gyarmatokon, Brazíliában is a társadalmi állás mellett a bőrszín jelölte ki az egyén helyét a társadalomban. A társadalmi szerkezet legalján az Afrikából behurcolt, rabszolgamunkára vetett „feketék” álltak, akik magukkal hozták ősi vallásaikat, zenéjüket, dalaikat, s azokat a kereszténységgel meg a portugál, s részben még indián szokásokkal keverve egy sajátos kultúrát alakítottak ki.

Brazíliában, ellentétben a fölszabadult volt spanyol gyarmatokkal, a rabszolgaság formálisan is fönnmaradt. A fő exportcikk, a kávé, valamint a cukor termelése rabszolga-munkaerővel dolgoztató ültetvényeken történt. A rabszolgaság-ellenesség politikai mozgalommá vált, hasonlóan az észak-amerikai Egyesült Államokhoz. Híveit brazil földön is abolicionistáknak nevezték. Lassan a rabszolgaság-ellenes reformok utat törtek maguknak. 1871-ben a rabszolgák gyermekeit fölszabadították. 1884-ben a 60 évnél idősebb rabszolgák fölszabadultak, majd 1888-ban végleg eltörölték a rabszolgaságot, utolsónak az amerikai kontinensen.

Ennek a harcnak volt részese Bernardo Guimarães. Jogi egyetemet végzett. Fiatalon bekapcsolódott a brazil irodalmi életbe, amely az 1840-es években bontogatta a szárnyait. Megalakult a fiatal költőket, irodalmárokat összefogó úgynevezett Epikureus Társaság, amelyben három költő, Guimarães, Álvares de Azevedo és Aureliano Lessa (a brazil irodalom triásza) játszott jelentős szerepet. A kör tagjai önálló, egyedi hangú brazil irodalmat szerettek volna, amely kilép az anyaország irodalmi hagyományaiból.

Guimarães már az irodalmi élet rangos szereplője, amikor 1875-ben belefogott az Isaura, a rabszolgalány megírásába. Ekkor már túl van legtöbb irodalmi sikerén, például A szeminarista című regénye megírásán. Úgy vélte, hogy bíróként szerzett tapasztalatait regénnyé kell formálnia. Ebből született az Isaura, amely valóságos fegyverré vált az abolicionista mozgalomban, hasonlóan Harriet Beecher Stowe Tamás bátya kunyhója című huszonöt évvel korábbi művéhez, amely bemutatta az észak-amerikai rabszolgaságot.

Hősnője egy negyedvér, „fehér” és mulatt (félvér) szülőktől származó lány. Észak-Amerika angoljaitól eltérően a portugál és spanyol hódítók nem zárkóztak el az indiánokkal és afrikaiakkal való keveredés elől. Bár kezdetben jogilag akadályozták a vegyes házasságot, bizonyos okok – az európai nők hiánya, a szerelem, az erőszak, és mindezek együttesen – áttörték a jogi korlátokat. Egy idő után nagyon színes társadalom alakult ki, ahol még az is előfordulhatott ritkaságként, hogy valakinek bevándorolt német apa és mulatt anya fia volt az apja, és bevándorolt kínai meg indián-holland keverék az anyja. Isaura a „fehér” és „fekete” társadalomban állt, két világ határán. Peremhelyzete tükrözte a brazil társadalom alapvető megosztottságát.

A Magyarországon is látott teleregény miatt sokan alábecsülik Guimarães művét. Nem szabad azonban az 1970-es évek szirupos, túljátszott latin-amerikai filmművészetére jellemző művészi megvalósítást összekeverni a tartalommal. Brazília ekkor katonai diktatúrában élt az 1964-es puccs óta, és ez a diktatúra gúzsba kötötte a filmeseket. Megpróbálták rózsaszínű szerelmi történetté cenzúrázni az Isaurát, hogy külföldön ne keltse – úgymond – a brazil történelem rossz hírét, és odahaza ne vonjanak le belőle aktuális mondanivalót. Ám az eredeti Isaura a maga korában olyan műnek számított társadalmi érzékenységét és harcosságát tekintve, mint Victor Hugo Nyomorultakja vagy Petőfi Sándor Az apostolja. De természetesen a főhős élete és a társadalmi háttér elsősorban a Tamás bátya kunyhójával rokonítja.

Sőt, egy tekintetben Guimarães előnyben volt észak-amerikai pályatársával szemben: míg Beecher Stowe asszony északiként, vagyis kívülállóként tekintett a déli államok rabszolgatartó gazdasági rendszerére, Guimarães maga benne élt két lábbal egy rabszolgatartó társadalomban, ha akart volna, akkor sem menekülhetett volna a rabszolgaság látványától és az emberi nyomorúság mindennapos tapasztalatától. Ebben az értelemben a brazil író még hitelesebben volt képes ábrázolni az adott térre és helyzetre vonatkozó társadalmi viszonyokat. A brazil írón érződik a jogász: elkerülte ügyesen a túlzó, dagályos szentimentalizmust, amely annyira érződik Beecher Stowe művén.

Mindazon figurák szerepelnek a Rabszolgasorsban, amelyek jellemzőek a rabszolgaságot ábrázoló regényekre. Van itt sokat szenvedett, ura által üldözött szolgálólány, a rabszolga-cselédjét nővérként szerető, de fölötte gyámkodó „fehér” úrnő, a kegyetlen, aljas rabszolgatartó földesúr, a „Mammy”, azaz a testes, jóindulatú, hűséges, néha zsémbeskedő és fontoskodó, de csupaszív „fekete” szolgáló, a rabszolgaságot elvből ellenző demokrata földbirtokos.

Az 1976-os Rabszolgasors ráébresztette a brazil népet arra, hogy történelmében a rabszolgaság éppolyan jelentős volt, mint Észak-Amerikában. Ebben a filmben is élesen szembeállították a rabszolgaság-párti és a rabszolgaság-ellenes „fehér” urakat. Leoncio, a dúsgazdag világfi, a brazil nábob elvárja rabszolgájától, Isaurától, hogy kielégítse kéjvágyát, s szenvedélyével üldözi a lányt. Nem érti, hogy gazdája ugyan Isaurának, de nem birtokolhatja a szerelmét. Amikor a lány elszökik előle, rabszolgavadászokkal keresteti, majd válogatott módon kínozza: kikötteti, megkorbácsoltatja, és kihajtja a cukornád-ültetvényre. Vele szemben Tobias képviseli a felvilágosult, emberbarát földbirtokost, aki a rabszolga-felszabadítás híve. Kettejük összecsapása a filmben jól megvilágítja a kétféle fölfogás különbségét. Tobias meg akarja szöktetni szerelmét Leoncio ültetvényéről, ám elfogják. Leoncio közli vele, hogy „rabszolgát ellopni olyan, mintha egy értékes ékszert lopnának.” Végül, hasonlóan Simon Legree-hez, a pénzügyi felelőtlenség és gazdasági csőd okozza a kegyetlen, kéjvágyó rabszolgatartó vesztét. Tobias fölvásárolja Leoncio adósságleveleit, minek következtében a birtok – a rajta élőkkel együtt – Tobias humanista kezelésébe kerül, s a gonosz Leoncio öngyilkos lesz.

Ha a Tamás bátya kunyhójával hasonlítjuk össze, feltűnő, hogy a szereplők jellemzését és csoportosítását tekintve bőven vannak párhuzamosságok a két történet között. Ilyen közös pont a sorsüldözött félvér cselédlány – Cassy, majd Emmeline, illetve Isaura – személye. Mindkettőt egy-egy rabszolgatartó üldözi szerelmével. Legree és Leoncio egyaránt szexuális tárgyuknak tekintik őket. A két történet nőtörténeti olvasattal is rendelkezik: a kegyetlen rabszolgatartók, vagy csupán a rabszolgatartást nem ellenzők jellegzetesen macsó mentalitással rendelkeznek, míg az ellenoldal férfijai nemcsak a szolgaság eltörlését követelik, hanem kiállnak a szív választási joga és a női önrendelkezés mellett.

Jellemző, hogy amikor az Isaurában az egyik földbirtokos lánya, Malvina apjától hall a rabszolgavásárról, és fölháborodva kel ki az emberkereskedelem ellen, apja ijedten megkérdezi: „csak nem olvasol újságot?” Persze, mulatságos, hogy a kisasszony ilyen tájékozatlan abban a témában, hogyan kerülnek a „fekete” szolgák a házukba (pedig az élete első húsz évét nem egy szobába zárva töltötte). Ugyancsak fontos elem a rabszolgatartás morális és pszichológiai torzulásának bemutatása. Legree és Leoncio teljesen képtelenné válnak a birtok felelős irányítására, ami szépen lassan kicsúszik a lábuk alól. Persze, kettejük között van eltérések: mindketten a macsóvilágot jelenítik meg, ám Leoncio rafinált kegyetlenségét előkelő hidegséggel palástolja, s fokozatosan válik gonosszá, míg Legree nemcsak kegyetlen, hanem szadista hajlamú is.

Az Isaura mindenütt megismertette az embereket a brazil rabszolgaság történetével. Bár odahaza szerették, kapott kritikát az afrobrazil polgárjogi mozgalom részéről, amely megtalálta a kákán azt a bizonyos csomót. Ugyanis Isaura szerepét egy „fehér” színésznő, Lucelia Santos játszotta, akinek egyébként ez volt első filmszerepe. Az afrobrazil kritika szerint a színésznő kiválasztása nem volt korrekt a „feketékkel” szemben. A bírálat azért érdekes, mert az író hangsúlyozza – s a filmben el is hangzik –, hogy Isaura arca csak halványan utalt az afrikai eredetre. Az 1980-as évek végén a magyar nézőket mindenesetre ez a szempont aligha foglalkoztatta.

Gyökerek és 12 év rabszolgaság

Az amerikai filmművészetben a dokumentum- vagy féldoku-filmek és –regények nagy népszerűségnek örvendtek. A „fehér” szerzők életrajzai, visszaemlékezései mellett az afroamerikaiak egyre hangosabban követelték, hogy az ő történelmi emlékezetük is a nemzet nagy közös emlékezetének részévé váljon. Az afroamerikai történelmi emlékezet tekintetében Alex Haley Gyökerek című családtörténete mérföldkő-jellegűnek tekinthető. Az 1976-ban írott regényből, amely egy Kunta Kinte nevű 18. században elhurcolt afrikai férfi leszármazottjainak sorsát követi nyomon, a következő évben televíziós sorozat készült. Nem csoda az ABC televízió érdeklődése, hiszen Haley regénye ötven héten keresztül vezette a bestseller-listát. A filmsorozatot hamarosan követte a folytatás, amely a rabszolgaság utáni időkről szólt a Gyökerek: A következő generáció (1979) címmel. Ez utóbbi sorozatot a Warner Bros filmstúdióvállalat készítette, s a kosztümös dráma illeszkedett a stúdió tulajdonosa, Steve Ross filozófiájához. A korábbi temetkezési vállalkozónak jó érzéke volt a filmes üzlethez: három eltérő, s saját műfajában egyaránt úttörő alkotással (Ördögűző, Cápa, Gyökerek) tetemes bevételt termelt a stúdiónak, visszahozva a Warner Bros régi fényét.

Haley regénye, s a film a 18. századi Afrikában kezdődik, amikor rabszolga-kereskedők elhurcolják Kunta Kintét a mai Gambia területéről. Ezt követően hosszú átnevelődési folyamat zajlik, ahogyan Kunta Kinte lassan kénytelen alkalmazkodni az új életéhez, az amerikai rabszolgaléthez. Ő még érzi ereiben Afrika lüktetését, de lánya már angol nevet visel, s a keresztény hitben nevelkedik.

A későbbi generációk tudatában pedig lassan elmosódik az afrikai származás tudata. A sorozat ráébresztette az amerikaiakat, hogy él közöttük több millió ember, akinek őseit erőszakkal szakították el szülőföldjétől, természetes közegéből, s az Újvilágban alávetették őket egy nyelvi, vallási, tudati erőszakos átnevelésnek, amerikai „feketét” formáltak belőlük, de anélkül, hogy igazán a nemzeti közösség részesének tekintették volna őket. Nem voltak már afrikaiak, de igazán amerikaiak sem tudtak lenni. A „nagy” történelem, a nemzet története Kunta Kinte leszármazottjainak feje fölött zajlik. A rabszolgabarakkokban beszélgetnek azokról a hírekről, amelyek eljutnak hozzájuk (a függetlenségi háború, az indiánok elleni harc, a nyugati irányú terjeszkedés, a rabszolgafelkelés Haitin, az ír éhínség és bevándorlás, a polgárháború), de ezekből alig érinti valami őket, leszámítva a polgárháborút, amely során megszabadulnak a rabszolgaságtól. Haley-t sokan kritizálták, mondván, hogy állításával szemben nem a saját családja történetét írta meg. Ám ezek a kritikák nem vették figyelembe a szerző művészi igazságát: Kunta Kinte leszármazottjainak története minden afrikai ember története lehetne. S ebből a szempontból mellékes, hogy valóban abban a faluban éltek-e Haley ősei, ahogyan maga állítja.

A féldoku alkotások mai napig népszerűek. Ezek közé tartozik a 12 év rabszolgaság című 2013-as film. A történet Solomon Northup New York-i afroamerikai hegedűművész visszaemlékezésén alapul. Abban az időben, amikor már a Kongresszus megtiltotta a rabszolga-importot az Egyesült Államokba, a csempészhajók ellen pedig a brit flottát vetették be, előfordult, hogy a rabszolga-kereskedők az északi államokból, sőt Kanadából raboltak el szabad „fekete” polgárokat, így pótolandó a munkaerőhiányt. A naiv Northup egy ilyen emberrablás áldozata lett, s tizenkét évet töltött egy déli ültetvényen. Emlékirata 1853-ban jelent meg, szinte egy időben a Tamás bátya kunyhójával.  A film brutális, szinte naturalista eszközzel ábrázolja a déli életet, s annak elemét, a rabszolgaságot. Minden rabszolgaság tematikájú film kötelező jelenete, a véresre korbácsolás itt sem marad el. Edwin Epps, a kegyetlen birtokos karaktere igen hasonló Legree karakteréhez: ugyanúgy iszákos és öncélúan kegyetlen. Hogy megtörje Solomont, kényszeríteni akarja, hogy korbácsolja meg egy társát. Ám nem minden „fehér” fogadja el a kegyetlen módszereket. Feltűnik a filmben egy abolicionista meggyőződésű kanadai ács, aki segít Solomonnak a szökésben.

Lehetne még bőven említeni filmeket, amelyek a rabszolgaságot az afroamerikaiak nézőpontjából mutatják be (Amistad, a 2016-os Egy nemzet születése) vagy amelyek az afroamerikai és déli „fehér” narratívát egyaránt fölvillantják (Jones szabad állam). Ám ezek a fenti alkotások példázzák, hogy az amerikai filmművészetben az 1970-es évek óta tart az elmozdulás: míg korábban az afroamerikaiak (és persze más kisebbségek) emlékezete periférikus volt a filmen, a polgárjogi mozgalmak és a revizionista történetírói iskola hatására megváltozott a folyamat.

Az amerikai filmesek elkezdtek bátran érdeklődni a korábban hátrányos helyzetű vagy elnyomott rétegek sorsa iránt, sőt, ennél tovább mentek: elkezdték a történelmet az ő nézőpontjukból láttatni. Mindez párhuzamosan halad a rabszolgaság, a polgárháború és általában a Dél történelmi szerepe körül folytatott emlékezeti vitákkal: ha egy idővonalon ábrázolnánk a filmek bemutatását, akkor a 2010-es évek elején és közepén sűrűsödnek azok a filmek, amelyek újszerű módon, az afroamerikai narratívából érzékeltették a történelmet (Egy nemzet születése, 12 év rabszolgaság, Jones szabad állam). Vagyis az afroamerikai témát a korábbinál hangsúlyosabban bemutató filmek Barack Obama második ciklusára és Donald Trump elnökségére estek, reflektálva az amerikai identitásról, történelemről, a Konföderáció emlékezetéről, valamint a konföderációs zászló használatáról folytatott vitákra. Az amerikai film, amely mindig pozitív szerepet játszott az amerikai állampolgárok szocializációjában, ma már nem kezeli tabuként a rabszolgaság történetének bemutatását az egykori rabszolgák leszármazottjainak nézőpontjából.         

Paár Ádám