Mint számtalan produkcióé, úgy az HBO Maxre (az HBO új streamingplatformjára) tervezett sorozat, a Tokió Vice munkálatai is állnak. A stáb csupán 6 napot forgatott Japánban március első felében, mielőtt a COVID-19 térdre kényszerítette a világot, ezért a kényszerszünetet ildomos a forrásanyag elemzésére használni. A pilotot dirigáló Michael Mann-nél - még ha már ő sem a régi - jó kezekben van az anyag, a 10 részes bűndrámaszéria további epizódjait Destin Daniel Cretton (Átmeneti állomás) kapja, Jake Adelstein 2009-es true crime-könyvét J.T. Rogers színműíró alkalmazza képernyőre, a főszerepet a Baby Driverből ismert Ansel Elgort játssza. Szebb névsor a 2014-esnél, amikor a Rihanna-klipeket rendező Anthony Mandler dédelgette volna az anyagot az Adelsteint játszó Daniel Radcliffe-fel.
De ki ez a már kétszer is emlegetett Adelstein? Az úriember 1993 és 2005 között bűnügyi riporterként (plusz az egyetlen amerikaiként) dolgozott a legnagyobb példányszámban eladott konzervatív japán napilap, a Yomiuri Shinbun szerkesztőségében, ahol rendőrségi kapcsolatokra tett szert, voltak örömei és bánatai, angoltanárként, masszőrként és hostként (a hostess férfi megfelelője) vágott zsebre némi mellékest, a Miami Vice és a Ridley Scott-féle Fekete eső modorában szippantotta be a japán kultúra többnyire bűzös levegőjét, hogy aztán a fejére kitűzött vérdíjjal csapjon le a helyi szervezett bűnözésre. Jakuzatablójának legnagyobb erénye, hogy Adelstein nemcsak zseniális oknyomozó újságíró, hanem príma mesélő is, így a newspaper noir (A nagy karnevál, A siker édes illata) címkéjű Tokió Vice egyensúlyra lel a higgadt tudósítóhangnem és az olvasmányos, a tényeket fordulatos police procedurallé alakító elbeszélői stílus között.
Néhányan ugyan Adelstein szemére vetik, hogy biztosan hazudik, de egyfelől képes bevallani a gyengeségeit (esendő pillanataiban házas emberként sem veti meg a hostesseket; amikor rommá verik, eszébe jut, hiába tanult három harcművészeti stílust, csak gégére mért ütéssel tud védekezni), másfelől a könyvet átható szomorúság, embert próbáló kétely és nem utolsó sorban hihetetlen tudásanyag egyértelműsítik, a benne dúló viharokat lehetetlen bagatellizálni. Mintha a John E. Douglas, Mark Olshaker-féle Sorozatgyilkosok randevúzna a Julian Rubinstein írta A Viszkissel: előbbiből az objektív ismerteretterjesztés, valamint a fejezetenként taglalt bűnesetek, utóbbiból az ügyeket ironikusan (mint az ejakuláció angol - "coming" - és japán - "going" - jelentéseit összekutyuló nyelvjáték) kommentáló stiláris megoldások tűnnek ismerősnek.
Rubinsteintől a személyes érintettség választja el Adelsteint, Douglasszel pedig ugyanez köti össze. Percepcióról, új környezetünk részletes feltárásáról szól a Tokió Vice, vagyis a szerző az idegen, japánul gaijin szemszögét választva ragadja karon az érdeklődőket és kísér a tokiói alvilágba. Kulturális összeférhetetlenségről (culture clash) ugyancsak regél a könyv, sőt, idővel azt vesszük észre, Adelsteinnek tényleg a véráramába jutottak a helyi tradíciók, missouri zsidó létére ázsiaiabb az ázsiainál, így újabb, szakajtónyi téma kivesézésére nyílik lehetősége, és itt hősünk nemcsak tutiba vagy darázsfészekbe nyúl, de mintha előre látta volna a jövőt. Beszél például a migránsválságról, ami Tokióban már a '90-es évek elején is problémát okozott. Izraeli utcai árusok nehéz sorsáról rántja le a leplet, az egyik fejezetben egy ölőtudományát az iraki-iráni háborúban elsajátító férfi végez egy hostess-bár veterán tulajdonosnőjével (az ún. snack mamákról így ír a jenki lazaságot teljesen magáévá tevő Adelstein: "Ha olyan a hangja, mint Scatman Crothersé, akkor régi motoros."), de azt is megtudják az érdeklődők, hogy a koreai népet kényszermunkára bíró, az ottaniakat rabszolgasorsra vagy biológiai kísérletek elszenvedésére ítélő kolonialista japánok utódjai számára mi sem természetesebb, mint a történelem tagadása, tehát ha az iskolában e gyászos időszakról hallana a nebuló, a tankönyvek hiányzó tételeivel ütközik, mert a hivatalos álláspont szerint Japán sosem ragadtatta magát ilyen gaztettre.
Hogy az aktualitások számát gyarapítsuk, a Tokió Vice még inkább élen jár a szexuálpolitika ábrázolásában. Ilyen rangban is érinti a bevándorlókérdést, orosz, lengyel, amerikai prostituáltak kerülnek említésre, az összkép viszont jóval riasztóbb. "Csináld, de ne nézd!" - hangzik a japánok erotikáról vallott filozófiája. Náluk természetes, hogy egy sportújságban több oldalt foglalnak el a pucércsajos képek és a gyilkosságokról szóló anyagok, mint az, amiről a lapnak be kellene számolnia. Egy helyi celeb szeméremszőrzetét címoldalra helyező popómagazin botrányszámba megy, ellenben Kabukicho, a tokiói piroslámpás negyed a legvadabb perverziókban tobzódik, és a japánok használati útmutatókat dobnak piacra öltözködéstől öngyilkosságon át a maszturbációig. "Olyan, mint Disneyland, csak itt nem rajzfilmfigurákat, hanem dugást reklámoznak neonnal" - jegyzi meg Adelstein Kabukichóról.
Részletezi azt is, hogy az aberrációk miképp épülnek be az átlagemberek hétköznapjaiba: az ottaniak pszichológus helyett szexmunkásoknak öntik ki a szívüket, ugyanis a lélekbúvárok felkeresése többek szemében az elmebetegség beismerésével egyenlő. A Tokió Vice-ban egy tény sem reflektál jobban a civilizált viselkedés és a felszín alatti mocsok összefonódására, mint ez. Áttetsző, egy szexmunkás ürítkezését kuncsaftok számára láthatóvá tevő WC ide, bőrszerkóban ringatózó lány oda, rögtön az arcunkra fagy a mosoly, amikor az igazi tényállással szembesülünk. A japán hatóság áldozathibáztató, vagyis a testüket áruba bocsátó lányokat szexre éhes romlottaknak bélyegzi (a striciket felelősségre vonja a hatóság, a legbizsergetőbb aktusokat viszont engedi, magát a behatolást ellenben megint elutasítja), így ha valaki nemi erőszakot követ el például egy hostess ellen, a maximálisan kiszabható büntetési tétel 2 év, és a rendőrség kommunikációja szerint a táncosok, utcalányok megérdemlik, amit kapnak. Adelstein azonban elcsukló hangon utasítja vissza az embertelenséget, empátiát hirdet, tiltakozásán keresztül pedig végképp átérezhető a kabukichói örömlányok nehéz helyzete, kivált, amikor egy, a kislányát és a hazáját a jól fizető tokiói munka reményében hátrahagyó lengyel nőről olvasunk, akit ijesztően alacsony bérért aláznak meg a nőiségében, és aki nem fordulhat a rendőrséghez, mert rögtön kiutasítanák az országból illegális munkavégzésért.
Különösen megrázó a Lucie Blackman nevű 22 éves stewardess haláláról szóló fejezet, amelyből kiderül, a tettes, Joji Obara legalább 10 évig zavartalanul gyakorolhatta cseppet sem áldásos, feldarabolással is végződő, a hatóságnak ismert okokból cseppet sem szemet szúró tevékenységét - a Tokió Vice amerikai szemmel mutatja be azt, ami már a pink filmek (lásd Koji Wakamatsu munkásságát) óta köztudott, és amit azóta pl. Ryu Murakami (Majdnem átlátszó kék, Piercing, Nyakig a miszóban) is megosztott a világgal. Mégis, az író képes arcot illeszteni a statisztikákhoz: a #MeToo-panaszokat jócskán megelőző szexipari tudósítások végképp könnyet csalnak a szemünkbe, amikor Jake-san az utolsó oldalakon nyitva hagyja kabukichói night club-informátora és plátói szerelme, Helena sorsát, és arról elmélkedik, hogy Sunao, a felesége, illetve két gyerekük nemcsak a munka, a rendőrséggel való kapcsolattartás és az adatgyűjtés miatt nem látják őt, hanem azért sem, mert épp az ölébe huppant egy egzotikus táncosnő vagy mert a lélekőrlő munka fáradalmait Helena otthonában vagy több pohár szaké elfogyasztásával piheni ki.
Adelstein története profán nevelődéssztoriként is definiálható. Végigjárja a ranglétrát, temetői öltözetben felvételizik a Yomiurinál, részről részre újabb bűnözőket ad a zsaruk kezére, miközben hibákat vét, szóba hozza a médiát manipuláló rendőrséget, ahogy azt is, hogy ha kell, átverések révén, de a sokat érő füles megszerzése a lényeg. Ügyeskedik, rendőrökkel parolázik, zsiványokat környékez meg, végül pedig kiégett újságíróként néz farkasszemet Tadamasa Gotóval, a legnagyobb japán bűnszövetkezet ojabunjával. A szerzőt ilyenkor sem hagyják cserben a képességei: nemcsak arról számol be, hogy Japánt a mű írásakor 80 ezer jakuza uralta, akik közül a legnagyobb a Yamaguchi-gumi 40 ezer fővel, annak legveszélyesebb csoportosulása pedig a Goto-gumi közel 1000 végrehajtóval. ('92-ben ezek a Minbo című jakuzabírálaton felháborodott gyalogos katonák vagdosták össze a Tampopót is rendező Juzo Itami arcát az otthona előtt, '97 karácsonyán ugyanők kényszerítették öngyilkosságra a direktort egy irodaház tetejéről, fejhez nyomott pisztollyal, hamis szerelmi vallomással.) Újfent képen törli a japán társadalmat, a rendőrséget vagy épp az újságírószakmát (egy fejezet Adelstein a Yomiuritól kiebrudalt, öngyilkosságba menekült kolléganőjéről szól).
A jakuzákról tárgyilagosan közli, Kabukichóban rengeteg host és hostess bárt, mozit, fanzine-t, bűnözőket dicsőítő tehetségkutató-ügynökséget, szado-mazo-klubot, plázát, éttermet, masszázs-szalont, játéktermet, sztriptíz- és melegbárt üzemeltetnek, plusz a tőzsdepiacra, az építőiparra és az ingatlanfejlesztésre is rátették a kezüket, saját irodákba költöztek, mi több, Las Vegasból szereznek pénzt az üzelmeikhez, és Goto is az FBI-jal paktálva veti alá magát egy májátültetésnek az UCLA-n, uszkve 180 várakozó kaliforniait ítélve halálra. A rendőrség és a kormány pedig alig tesznek lépéseket. Bürokráciájukban nincs tanúvédelmi program, nem hallgatják le a gyanús elemeket, beépített nyomozókat sem küldenek a bűnözők soraiba, gyilkosságig fajuló, intézményesített szexizmusukról pedig már hallottunk. Az előbbiek miatt törvényileg sosem szabályozott, névjegykártyát lobogtató, fényes nappal, legálisan tevékenyedő, sőt, magukat büszkén a roninok örököseinek és az "igaz ösvénynek" tituláló szindikátusfők érinthetetlenek, így Adelstein-san egyedül marad. Noha akadnak segítőtársai, Helenát vagy a mentoraként funkcionáló Sekiguchit nemcsak a jakuza, de az idő vasfoga is kikezdi. Magánéleti válságán túl mentorát elviszi a rák, ám előtte ő ad tanácsot a családja kiirtásával fenyegetett, rettegő, de lelkiismeretes zsurnalisztának: "Most vonulj vissza. Aztán tudd meg, mi a gyengéjük és ne kíméld őket."
E harc eredményeként Jake Adelstein amerikai Roberto Savianóként vált hírhedtté: ugyan megfutamította Tadamasa Gotót, ám hadjárata végén bujkálni kényszerült, szókimondó memoárját csak az Államokban publikálták 2009-ben, a japán kiadásra 2016-ig kellett várni. A Tokió Vice egy igazságkereső, az áldozatok jogaiért, illetve családjáért és önbecsüléséért foggal-körömmel küzdő férfi öndokumentációja és terápiája, melynek epilógja a töménytelen igazságtalanság és perverzió után egy jót, rosszat pedzgető etikai fejtegetéssel zárul: az utolsó lapokon a lemeztelenített, démonaival csendes ütközetet folytató Adelsteint szemléljük.
