A podcast epizódjai minden fontosabb podcast applikációban elérhetőek, de a Spotify-on, az Anchoron és az iTuneson is fel lehet ránk iratkozni. (Ugyanitt köszönettel várjuk a szöveges értékeléseket.) Az adás korlátozott ideig innen le is tölthető.

KISASSZONYOK

Baski Sándor: Három filmmel foglalkozunk ma, összeköti őket valami?

Varga Dénes: Mindhárom január végi premier. Az egyik nagyon férfias (Úriemberek), a másik nagyon nőies film (Kisasszonyok), a harmadik meg annyira stresszes, hogy a végére azt sem tudjuk, férfiak vagyunk-e vagy nők.

BS: Kezdjük a Kisasszonyokkal, amit esélyes volt az Oscarra a legjobb film és forgatókönyv kategóriában, és két színészét is jelölték. Elsősorban azt kell róla tudni, hogy már nagyon sok feldolgozást megért. Nekem mondjuk sikerült úgy beülnöm rá, hogy ezt nem tudtam.

VD: 1917 óta 7 film készült belőle, és még egy sorozat is. Ez egy amerikai alapregény, amelyből minden generáció megkapja a saját feldolgozását, miután tizenévesen elolvasta.

Huber Zoltán: Annyira alapregény, hogy a Jóbarátok című sorozatban van egy epizód, amikor a szereplők egymás kedvenc könyveit olvassák, és kiderül, hogy Rachel Greennek ez a kedvence. Joey-val cserélnek, Rachel az ő kedvencét, a Ragyogást olvassa, Joey pedig a Kisasszonyokat. Ez is egy jó tájékoztató pont ahhoz, hogy mik számítanak Amerikában alapregénynek.

VD: Azért is örülök, hogy mindig készül belőle újabb feldolgozás, mert ha látnék a könyvesboltban egy 19. századi regényt, ami 4 kamaszlány felnövéséről szól, akkor soha az életben nem venném le a polcról, így viszont megnéztem az adaptációt. Ez volt az első verzió, amit láttam, mondhatnám úgyis, hogy ezzel vesztettem el a Kisasszony-szüzességem. Annyira elbűvölt, hogy utána megnéztem az 1994-es feldolgozást is, amiben Winona Ryder játssza a fiatal írónőt, Jo March-ot, de az új adaptáció jobban tetszett. Nagyon szépen egyensúlyoz a négy lány között, akik teljesen mást várnak az élettől, és ezt empátiával kezeli a film, mindegyik lánynak lehet szurkolni. Szerencsére nem arról van itt szó, hogy az egyikük írónő akar lenni, vele megyünk, a másik három lány pedig csak unalmas szürkeség.

Pozsonyi Janka: És egyáltalán nem mindegy, hogy ki csinálta ezt a filmet. Az a Greta Gerwig rendezte, aki az első filmjében, a Lady Birdben a saját fiatalkorát dolgozta fel egy kicsit kiszínezve. Ott már bebizonyította, hogy mennyire jól tud hozzányúlni a hasonló női történetekhez. Ilyen a Kisasszonyok is.

HZ: Igen, és a forgatókönyvet is ő írta, sőt, jelentősen megváltoztatta a történet végét is. A karaktereken is dolgozott, kidomborított bizonyos vonásokat, ezzel lett igazán aktuális a film.

PJ: Általában Jo March-ot szokás a történet főszereplőjének tartani, itt viszont elég hamar kiderül, hogy Jo és a Florence Pugh által játszott Amy karaktere egyenrangú.

VD: Ezzel nagyon egyetértek. Az egyik fontos különbség a mostani és a 94-es verzió közt, hogy Greta Gerwig verziója igazságot szolgáltat Amy karakterének. Nem olvastam a regényt, de a 94-es filmből és az olvasmányaimból kiindulva ő mindig egy kis pukkancs volt, akivel nem nagyon lehetett azonosulni, az új verzióban ehhez képest sokkal izgalmasabb és rétegzettebb a karaktere.

BS: Aki nem ismeri a történetet, és először látja a filmet, az megért mindent? Nekem nem sikerült teljesen, talán mert megkavarták az időrendet. Gerwig verziója után megnéztem én is a 94-es adaptációt, és sokáig nem tudtam eldönteni, hogy abban ki is Pugh karaktere, ott ugyanis Amyt először még kislányként látjuk Kirsten Dunst alakításában, majd ugrunk négy évet az időben, és utána már egy másik színésznő alakítja.

VD: Nekem is fura volt a 94-es verzióban, hogy Dunst lecserélődik, miközben a másik három lányt ugyanazok alakítják. Lehet, hogy a könyvhöz viszonyítva így hitelesebb, viszont Gerwig megoldása szerencsésebb, nála elejétől a végéig Florence Pugh játssza Amyt. Az persze látszódik, hogy amikor Florence a kis csitri Amyt játssza, akkor vannak olyan gesztusai, amelyek maximum egy 13-14 éves lánytól lennének hitelesek. Mint amikor sírógörcsbe merevedve mondja, hogy elnáspángolta a tanár.

BS: Vagy amikor elégeti a nővére kéziratát.

VD: Igen. Nincs tökéletes megoldás, de Gerwig szerintem így is jobban megoldotta.

PJ: Én nem is éreztem köztük olyan nagy korkülönbséget a lányok közt.

VD: Igen, az új verzió ezt egy kicsit elhomályosítja, szinte fel is cserélhető, hogy ki kinek a nővére vagy a húga.

HZ: Az elején egy kicsit nehezen követtem én is, mert tényleg nem jelzi pontosan a film ezeket a viszonyokat, de idővel rá lehet állni, és átvenni azt a ritmust, amivel Gerwig a szálakat szövögeti.

VD: A filmet elsősorban az amerikai nézőknek készítették, akiknél adott, hogy ismerik a történetet, még ha nem is olvasták mindannyian a regényt. Azért kavarták meg az időrendet, hogy a már felnőtt March-lányok szemszögéből mutassák be a felnövésüket. Kicsit úgy, ahogy a múlja fontos eseményeire visszaemlékszik az ember.. Ha valaki nálunk újra feldolgozná a Pál utcai fiúkat, azt sem lenne érdemes már klasszikus módon megcsinálni, hanem valami csavart kellene belevinni.

BS: Dramaturgiai oka is vannak az időrend felbontásának. Jo először írói szerepben jelenik meg, megtudjuk, hogy irodalmi ambíciói vannak, és utána a személyiségére vonatkozóan mindent ebből a tudásból vezetünk le. A 94-es verzióban csak a végén derül ki, hogy összejön neki az írói karrier, vagy hogy egyáltalán komoly írói ambíciói vannak. A 49-es adaptációban háttérbe szorították ezt a szálat, még az az epizód is hiányzik, ahol Amy elégeti Jo kéziratát. Ott az a tökéletes happy end, hogy Jo megházasodik végül, Gerwignél viszont az, hogy megjelenik a regénye.

HZ: Ennyi idő telt el az 50-es évek óta.

VD: Igen, és ahogy már említettük is, nagyon érződik, hogy Gerwig ezt a filmet a mának készítette, és a saját ambícióit ültette át a főhősnőjébe. Nem nehéz belelátni Jóba a Greta Gerwig-féle független, művészi karrierről álmodó nőt, aki meg akarja csinálni a filmjeit. Ez a film legalább annyira Gerwigről szól, mint egy regény hiteles adaptációjáról.

PJ: És Louisa May Alcottról, arról, hogy hogyan akart írónő lenni.

HZ: Greta Gerwig el is mondta, hogy mindig is szerette ezt a regényt, és hogy nagyon aktuálisnak tartja. És nyilván ezt akarta kidomborítani, túl azon, hogy természetesen nyilván passzol az ő szerzői személyiségéhez.

VD: Fontos, amit Janka mond, vagyis, hogy ez nem egy szimpla regényadaptáció: a rendező utánaolvasott Alcott életének, elolvasta a naplóit, és a filmben is látszik, hogy Saoirse Ronan egyszerre játssza a regény főhősét és az írónőt. Ha megfigyelitek, kilép néha a regényadaptációból, és azt a regényt próbálja eladni, amit ő ír a filmben. Ez egy tök jó metajáték, és a film vége is az. Sokkal izgalmasabb, mint az eredeti regényben vagy a 94-es verzióban, mert homályban hagyja, hogy a főszereplő megházasodott-e végül vagy nem. Gerwig valójában éppen ezzel az újítással lett hű Alcott szellemiségéhez, mert szerinte az írónő idejében is kompromisszumokat kellett kötni az alkotóknak, és lehet, hogy azért lett az a regény vége, ami, mert így lehetett csak eladni. Ezzel kicsit igazságot is szolgáltatott az írónőnek a rendező.

BS: A mai nézőre is kikacsint azért Gerwig ezzel az átverős befejezéssel. Én eléggé csalódott is voltam, amikor még úgy tűnt, hogy megkapjuk a szokásos romkom-befejezést a könnyes egymásra találást megelőző nagy rohanással a fináléban, amit persze utána elegánsan zárójelbe tett a rendező. Engem ekkor vett meg a film végleg, itt lett egyértelmű, hogy mégis csak több sima kosztümös romantikus filmnél.

HZ: Nagyon illik a film hangulatához ez a befejezés. Erről még nem beszéltünk, de élmény nézni a filmet, elképesztően jó a tempója, jók a színészek, végigmosolyogtam az egészet. A csavar a végén egy slusszpoén, ami abszolút elemeli az egész.

PJ: Volt olyan rész, amin sírtam is. Annál a Beth halála után játszódó jelenetnél, amelyben a Chris Cooper által alakított szomszéd, aki nagyon jóban volt a lánnyal, kint áll a ház előtt, és nem tud bemenni.

VD: Amikor ez a szomszéd öreg bácsi először hívja át magához ezt a fiatal lányt zongorázni, akkor még kicsit homályban marad, hogy miért teszi. Erre én, aki megnéztem már vagy 100 sorozatgyilkosos filmet, rögtön arra gondoltam, hogy biztos pedofil, és ki akarja használni a szegény kislányt. Később aztán elszégyelltem magam, hogy már én is a legrosszabbat feltételezem egy idegenről, pedig ez a film pont az ellenkezőjéről szól. Ezek a szereplők bizalommal, szeretettel fordulnak mindenkihez, ezért is tartom fontos filmnek, túl azon, hogy fel is vidítja az embert, ahogy Zoli mondta. A Kisasszonyok olyan, mint egy nagy táncforgatag, a ritmusa is olyan, mint egy táncé, és nem csak, amikor táncolnak benne. Hebrencs, szertelen és gyors – viszi a nézőt magával.

BS: Ne felejtsük, hogy vannak a filmben fontos tanulságok is, például, hogy veszélyes hozzányúlni a szegényekhez, mert elkapod tőlük a betegséget, és meghalsz. [Ez egy mérsékelt sikerrel előadott tréfa volt – a szerk.]

VD: Ha jól értem, akkor a film fő üzenete az, hogy ha a szomszédban németül beszélő szegények laknak, akkor ne menj át hozzájuk sütivel, mert megjárod.

BS: A történetnek ez a része is jobban ki van dolgozva Gerwig verziójában, mint a 94-es adaptációban. Ott a szomszéd szála is csak jelzésértékű, nem tűnik például olyan magától értetődőnek, hogy miért adják oda a zongorát Bethnek. Dramaturgiailag is erősebb az új Kisasszonyok, jó példa erre az a jelenetsor, amelyben Jo végül elszánja magát arra, hogy szerelmet valljon Laurie-nak, akiről még nem tudja, hogy időközben megházasodott. A 94-es verzióban nincs igazi suspense, kihagyják ezt a dramaturgiai ziccert, fél perc alatt lezavarják a jelenetet: Jo kinyitja az ajtót, ott áll Laurie, és közli, hogy megházasodott… Ti is úgy gondoljátok, hogy Gerwig megérdemelt volna-e egy Oscar-jelölést rendezőként?

VD: Két-három év múlva szerintem nem lesz téma, hogy jelölték-e 2020-ban, mert ez néhány éven belül meg fog történni, ebben biztos vagyok. Fontosabb, hogy szerintem hosszú távon is téma lesz a Kisasszonyok, mint az eredeti és emlékezetes irodalmi adaptációk mintapéldánya. Ha a tippünk beválik, akkor hosszú és fényes rendezői pályája lesz Gerwignek.

HZ: Reméljük, hogy Eastwood-hosszúságú, és nyolcvan évesen is minden évben rendez egy filmet.

PJ: És Baumbach is kiad egy filmet mindent ötödik évben, és nagyon jól ellesznek. [Gerwig és Noah Baumbach, a Házassági történet rendezője élettársak. -  a szerk.]

BS: Feltéve, hogy nem válnak el. Viszont, ha elválnak, akkor legalább csinálhatnak róla egy-egy filmet. Egyet női, egyet férfi szemszögből.

VD: És akkor az lesz a Házassági történet 2?

BS: Házassági történet double feature.

ÚRIEMBEREK

BS: Ha úgy vesszük, az Úriemberek is adaptáció, sokak szerint Guy Ritchie újra saját magát, a korai gengszterfilmjeit remake-eli. Azzal nem értek egyet, hogy Ritchie egész karrierje egy nagy lejtmenet lenne, volt ugyan benne egy nagy hullámvölgy, a Hullámhegy, de a Sherlock Holmes-filmjei rendben vannak, Az U.N.C.L.E. emberét pedig egyenesen imádtam, fantasztikus hangulata van.

HZ: Szerintem az egy borzasztóan jó film.

VD: Az első két harmada szenzációs, kreatív, látványos, de aztán átmegy egy fantáziátlan, robbantgatós, leszámolós fináléba.

HZ: Egyébként én vonzódom a trashhez, és az Artúr király abból a szemszögből nézve kifejezetten jó adaptáció. Szerintem szándékosan túl van csavarva benne a férfias macsózás, és abban is Charlie Hunman szerepel, aki nekem mindig is Jax lesz a Sons of Anarchyból, és nem is nagyon tud mást.

BS: Nekem pont ő nem tetszett az Artúr királyban, nem hittem el neki a kalandhőst. Ha nem is gyengének, de középszerű színésznek tartom.

HZ: Mondjuk ki nyugodtan, nem kell finomkodni: gyenge színész. De pont ezért tetszett a film mint trash. Széttartó és túltolt.

VD: Van is benne egy pár perces hipergyors montázs, ami a régi Guy Ritchie-t idézi. Középkori környezetben játssza újra a londoni gengszterfilmet. Ebből is látszik, hogy Ritchie egy dolgot tud igazán, és mindig újra elő is veszi, ha úgy érzi, hogy nincs jobb ötlete. Az a karrierje tanulsága, hogy a két hatalmas remekműve óta keresi önmagát, de nem találja, és ezért gondolhatta azt, hogy jó ötlet lesz visszamenni oda, ahonnan jött. Felismerte korlátait, és rájött, hogy mihez ért igazán.

HZ: Azért teljesen nem fordult vissza, maximum a történet szintjén, de ahogy az Úriembereket megcsinálta, az azért egészen más, mint mondjuk az első két filmje.

PJ: Mindig visszatér a gengszterekhez, de kicsit úgy érzem, hogy az Úriembereket azért csinálta meg, mert van egy filmes kerete – Hugh Grant karaktere gyakorlatilag egy forgatókönyvet pitchel, amiben elmondja a film sztoriját –, és ezzel mintha GR meg akarná magyarázni, hogy miért tér mindig vissza ezekhez a sztorikhoz. Ez egy tök jó ötlet, még ha nem is annyira eredeti a film a filmben koncepció.

VD: Ez inkább egy önigazolás, nem?

HZ: Én is azt éreztem, hogy mintha mentegetőzni próbálna hogy oké, most megint ezt találtam ki, de akkor most úgy adom elő, hogy ez lesz a keret. Például mikor bevág egy olyan snittet, ahol éppen fűzik be a filmet, hogy jelezze, mennyire szereti a mozit.

VD: Hugh Grant konkrétan ki is mondja, szinte kikacsint a nézőtérre, hogy ez egy gyönyörű mozi. Ritchie ezt a saját történetére, ergo az Úriemberekre érti. Erről rögtön Tarantino jutott eszembe, akivel állandóan összehasonlítják. Nála a Becstelen Brigantyk végén szintén kimondják, hogy „ez az én mesterművem”, ami ott egy frappáns húzás, azt itt erőlködésnek érzem.

HZ: Guy Ritchie a szegény ember Tarantinója.

VD: Kicsit azért megvédeném őt. Most annyira egyértelműen vesz át Tarantino-filmjeiből elemeket, például a trunk shotot, mintha szándékosan el akarná ismerni, hogy igen, ő az egyik mesterem, ami szerintem szép gesztus.

HZ: Van még itt egy párhuzam Tarantinóval, de lehet, hogy csak én látom bele. Ez a film hangsúlyozottan lassabb, nincsenek benne annyira gyors vágások, stílusosabb próbál lenni külsőre is, és ez nekem abszolút a kései Tarantino stílusát idézi, mostanában QT is ráérősebb filmeket csinál, és mintha Ritchie is ebbe az irányba szeretne elmozdulni.

BS: Abszolút igazad van, sőt a műfaji szabályokat is hasonlóan teszi most zárójelbe, mint Tarantino szokta. Azzal, hogy a történet nagy részét Hugh Grant karakterének utólagos elmondásából ismerjük meg, kevesebb benne a feszültség, a karakterekért se lehet annyira izgulni, és az sem egyértelmű, kikért is kellene szorítani. Nincsenek a főszereplők valódi veszélyben, kivéve a film legvégén, de az a helyzet is villámgyorsan megoldódik. És ez valószínűleg szándékos, Ritchie ezzel azt sugallja, hogy a csavaros sztorinál fontosabb a hangulat, ne izguljunk, csak dőljünk hátra, és élvezzük azt, ahogy ezek a macsó figurák dumálnak és játszmáznak. Tarantino is ugyanezt csinálja, amikor elővesz egy műfajt, és kifordítja, vagy szándékosan a külsőségeire koncentrál csak.

PJ: McConaughey karaktere mondja a kínai nagyfőnöknek, amikor leülnek tárgyalni, hogy „te heroinnal kereskedsz, én viszont csak fűvel, ami senkinek nem árt, én csak azt akarom, hogy jól érezzék magukat az emberek”, ami pont olyan, mint Ritchie hozzáállása, aki nem akar komolyabb filmeket készíteni, csak azt, hogy jól érezzék magukat az emberek.

VD: Az Alléban néztem a filmet szombat este, majdnem telt házzal, és ott ez a hatás tényleg működött. Hatalmas kacagások voltak, egy nő mögöttem magán kívül nevetett a legdurvább részeken, mintha lett volna benne is egy kis tudatmódosító. De nem csak a fiataloknak és a középkorúaknak tetszett, a moziból kifelé egy 70 körüli bácsi sétált előttem két hasonló korú nővel, és az úr megjegyezte, hogy ez egy piszok jó film volt, amire a társasága is vadul bólogatott, csak annyit fűztek hozzá, hogy azért lehetett volna egy kicsit lassabb. Szóval azért nem mindenkinek lomha a film ritmusa. Az úr utána még annyit hozzáfűzött, hogy azért ez eléggé férfiaknak való film.

BS: Janka, egyetértesz azzal, hogy ez egy macsó film?

PJ: Abszolút. Gondolkodtam a feleség karakterén, hogy gyakorlatilag ő motiválja az egész sztorit, miatta akar „nyugdíjba menni” McConaughey drogdílere, hogy a szerelmével lehessen, ami szép gondolat, de attól még ugyanolyan felszínes gengszterfeleség marad, mint az összes többi.

HZ: Igen, hiába aktív figura a feleség - van például egy autósműhelye -, végül is mi történik vele? Megpróbálják megerőszakolni, és a férje menti meg...

BS: Előtte azért agyonlő két embert.

HZ: De mégis úgy ér véget a film hogy McConaughey elterül a kanapén, mondja, hogy én vagyok az oroszlán meg a király, és akkor belép a nő egy szál bugyiban, és ez a hepiend. Szóval ez nem egy Greta Gerwig-film, inkább egy tesztoszteron szagú valami.

VD: Több angol kritikát is elolvastam, ők érzékenyebbek a politikai korrektségre, és szinte mindenhol leírták, hogy olyan ez a film, mintha ugyanabban a korszakban született volna, mint a Ravasz... és a Blöff. Ritche gengszter- és világképe megragadt a 90-es évek végén, kétezres évek elején, és ezt tükrözi a film. Ami akkoriban nagyon menő és aktuális volt, az most már öreguras. Új dolgokat nem tanult erről a közegről. Ami természetes, mert miután hollywoodi sztárrendező lett, valószínűleg nem töltött sok időt londoni sikátorokban cockney szlenget beszélő, kisstílű gengszterekkel.

BS: Miért olyan furcsa ez? A gengsztervilágban főleg férfiak működnek, ez egy macsó közeg. Lehetne úgyis filmet csinálni róla, hogy a szereplők 50%-a nő, de úgy nem lenne hiteles.

VD: Ezt a filmet ne hívjuk realista gengsztertörténetnek. Az Úriemberek arról szól, hogy hibátlanul öltözködő, jól fésült gengszterek menő dumákat tolnak, és néha le is lövik egymást.

HZ: Azokban a kritikákban, amit én olvastam, inkább a (vélelmezett) rasszizmust kifogásolták. Például azt a jelenetet, ahol „black cunt”-nak neveznek egy fekete szereplőt, pedig ott szerintem Guy Ritchie pont kommentárt fűz ehhez a túlzott PC-hez. Arra reflektál, hogy azért nem kell félni minden egyes kifejezéstől, különösen akkor, ha helyén való az adott kontextusban.

BS: Ritchie bemutat egy macsó, harcművész közeget, amelyben az egyik kemény fickó, ahelyett, hogy leütné azt, aki „black cunt”-nak csúfolja, hirtelen túlérzékeny lesz, és inkább szalad panaszkodni az edző bácsihoz. Ilyesmi elképzelhetetlen lett volna egy 90-es évekbeli filmben, ez egy kikacsintás a mai korszellemre. És szerintem vicces is.

PJ: Szerintem is vicces, de engem azért egy ponton túl már zavartak a rasszista poénok, amik a kínai szereplők likvidálása után eltűntek, viszont Hugh Grant karaktere megállás nélkül tolta a homofób poénokat, ráadásul az ő homoszexualitása semmi pluszt nem adott a figurához. Kizárólag poénforrás volt, amit percenként használt ki Ritchie. Már az ötödik ilyen poén sem volt vicces, nemhogy a huszonötödik. De nagyon nevettek rajta az emberek a moziban.

HZ: Maximálisan egyetértek, mert itt az egész poén arra volt felhúzva, hogy ha valaki meleg, akkor ő tuti, hogy rád mászik, és ez a legrosszabb hülye sztereotípia. Egyébként itt, Kanadában ezeken nem is nagyon nevettek, viszont amikor kimondták, hogy „cunt”, akkor mindenki szakadt a röhögéstől, azt itt valamiért nagyon viccesnek tartják, pláne brit akcentussal.

VD: Nagyon sokan kifogásolták azt, amikor Hugh Grant karaktere úgy mutatja be a kínai gengsztert, hogy a „kínai James Bond”, és elsüti a poént, hogy „ryecense to kill”. Nem akarok álszent lenni, kacagtam a moziban, de ez a poén szerintem úgy védhető, hogy nem a rendező mondja, hanem egy teljesen ellenszenves karakter.

HZ: De ezek a karakterek nem léteznek a valóságban, ezeket Guy Ritchie írta. Ő adja a szájukba ezeket a mondatokat, és te ezeken a rasszista poénokon nevetsz, tehát csak azért hangzik el ez a poén, mert vicces, és azért vicces, mert egy kicsit rasszista is. De egyébként ez a „ryecense to kill” teljesen jó poén.

BS: Valahogy érzékeltetni kell, hogy rasszista a karakter. Lehetne persze úgy is érzékeltetni, hogy megvernek egy meleget, vagy azért beleznek ki egy kínait, mert kínai, de akkor az már nem egy gengsztervígjáték lenne.

VD: Egy szenzációhajhász, mindenféle erkölcsi korlát nélkül létező magánnyomozóról el tudom hinni, hogy rasszista vicceket ereget szabad idejében, úgyhogy ez ellen nincs kifogásom. Rasszizmusügyben a lóláb nekem a karakterek eloszlásánál lógott ki, mert az összes idézőjelesen pozitív karakter a filmben fehér, azok viszont, akikkel nem tudunk szimpatizálni kínaiak, melegek vagy zsidók. Ha csak annyi változtattak volna, hogy Charlie Hunman karakterét indiaivá teszik, akkor rögtön kihúzzák ennek a vádnak a méregfogát, és még jobban ráerősítenek az amúgy is létező londoni multikultira. És miért is drukkolok két angolszász karakternek? Hogy a gyilkosságok árán felépített status quót megtartsák? Ez nem egy felemelkedés-bukás történet, arról szól, hogy két ember és a sleppjük meg tudják-e tartani az egzisztenciájukat. Ennek nem tudtam drukkolni, csak annak, hogy minél több otromba viccet halljak, amin lehet kacarászni.

HZ: Azért ennél kicsit bonyolultabb a helyzet, mert ő úgy építette fel ezt a status quót, hogy jóban van a lordokkal vagy a felső tízezerrel, akik egyébként tökre le vannak gatyásodva, és csak úgy tudják befedni a kastély tetejét, hogy kiadják a birtokot fűtermesztéshez. Szóval itt van azért egy pici fricska. De azzal, hogy dramaturgiailag nem annyira izgalmas a film, egyetértek. A végén nagyon is lehet érezni, hogy még próbálja csavargatni a sztorit, de ha nincs benne feszültség, akkor hiába dobsz be még egy újabb fordulatot, nem fog működni.

PJ: És ha leszeded róla ezt a forgatókönyves-filmest mázt, még annyi se marad. Ritchie is érezte, hogy ez önmagában nagyon kevés, ezért tette rá ezt a keretet, amit ha leveszünk róla, semmi nem változik.

BS: Lehetnek azért olyan rétegei is a filmnek, amit egy angol talán jobban tud értékelni. Például, hogy az arisztokrácia úgy használja ki a maradék örökségét, hogy bérbe adja a birtokait egy drogdealernek. Az angliai nézők ezt a poént talán jobban értékelik, még akár közéleti kommentárnak is jó.

HZ: Szerintem annak is szánta, de az újságíró figurája is ilyen, a britek a bulvársajtó mocsokságaira is jobban rezonálhatnak, mint mi.

VD: Angliában tényleg vannak a filmben látottakhoz hasonló lejáratókampányok, amikor az újságok rászállnak a celebekre meg a királyi család tagjaira.

PJ: Beszédes gesztus volt Ritchie-től, hogy a filmbéli bulvárlap vezetőjét hasonlóan csinálják ki, mint a miniszterelnököt a Black Mirror első részében.

BS: Egy másik réteg a filmben az irodalmi referencia, A velencei kalmárra utal az a jelenet, amelyben McConaughey karaktere kivágat 1 font húst az ellenfeléből. Lehet, hogy ennek az idézetnek nincs semmilyen mögöttes jelentése, azon túl, hogy Ritchie kikacsint a nézőre, hogy látod, Shakespeare-t is ide tudom citálni, de abból a szempontból tanulságos, hogy magát az aktust nem látjuk. A fiatal Guy Ritchie biztos premier plánban mutatta volna ezt a véres jelenetet, de mostanra kicsit megkomolyodott, már képes némi önmegtartóztatásra.

VD: Végszónak annyit mondanék, hogy sokat szapultuk ezt a filmet, de azért tökre élveztem. Ez az a film, amin menet közben jól szórakozol, de utólag, amikor végiggondolod, nem érted, hogy miért élvezted annyira.

HZ: Én nem élveztem annyira, kevés poén volt, amit nevettem, viszont mögöttem a moziban két klasszik füves haversrác (dude/bro’) ült, akik eszméletlenül röhögtek végig, és amikor mentünk ki a moziból, hallottam, ahogy megbeszélik, hogy újranézik majd, de mindenképp felirattal, mert ugye ők se értettek mindent.

BS: Arra tippelek, hogy nekem másodszorra még jobban fog tetszeni, akkor már nem lesz bennem olyan elvárás, hogy a Blöffhöz vagy a Ravasz...-hoz hasonló, pörgős gengszterfilmet akarok látni, amiben van mondjuk tét is, hanem a hangulata, a figurái és a dialógjai miatt nézem majd.

HZ: Guy Ritchie nagyon jó író, csak nem elég jó rendező, nagyon erős párbeszédeket tud írni. Lehet, hogy ha a történeteihez más nyúlna, vagy esetleg beledolgozna más is, és nem erőltetné, hogy ő vigye ezeket vászonra, hanem csak pitchelné, mint Hugh Grant karaktere a filmben, akkor komolyan szintet léphetne.

CSISZOLATLAN GYÉMÁNT

BS: Nálunk nem került mozikba a Safdie testvérek filmje, amit nagyon sajnáltam, mert arra tippelek, hogy nagyvásznon még jobban működne, nemcsak a klausztrofób élmény kimaxolása miatt, de a zseniális zenéjét is szívesen hallgattam volna teljes hangerővel.

HZ: Én moziban néztem meg, embert próbáló élmény volt. Még a torontói filmfesztiválon láttam, a második sorban ültem, kb. középen, és brutálisan letámadott a film. Ha itthon nézem, akkor biztos megállítom. Minden fronton támad ez a film, ami valakinek bejön, valakinek nem, nekem pont nem jött be, mert nem tudtam menni a karakterrel, nem éreztem, hogy miért érdekes, miért jó ez a felfokozott élmény nekem, és a moziban ez durván felhatványozódott.

VD: A szélsőséges érzelmi állapotot, az állandós stresszélményt filmnyelvileg nagyon hatásosan és érzékletesen adja vissza, alig van nyugalmi állapot benne.

HZ: Igen, és fontos, hogy a dialógusok nem különülnek el úgy, mint a hagyományos játékfilmekben, ahol általában egy ember beszél, mindig tudjuk, hogy épp kire kell figyelni. A Csiszolatlan gyémánt viszont a Robert Altman-féle káosz, mindenki állandóan beszél, folyamatos zaj van, és így nehéz követni. Én nem felirattal láttam, először eléggé meg is lepett, hogy rohadtul kell koncentrálni, hogy éppen kire érdemes figyelni. Ha felirattal nézed, akkor az kiemeli a lényeget, nem?

VD: Igen, én végig olvastam a feliratot, szerintem felirat nélkül fél óra alatt elveszített volna a film.

PJ: Engem pont ez a káosz rántott be a filmbe az első pillanattól fogva, szeretem, ha ennyire embert próbáló egy film, ha közben ennyire működik. Pár barátommal együtt néztem meg, és a film közepén hangos veszekedés tört ki, le is kellett állítani, mert összevesztünk azon, hogy mi történik. Nekem nagyon tetszik, ha ilyen konkrét hatásokat vált ki belőlem egy film. Már kétszer láttam, és lehet, hogy harmadszorra, kísérletképpen, megnézem felirat nélkül, az lehet, hogy még tovább fokozza az élményt.

HZ: Nagyon ajánlom felirat nélkül, mert úgy még még jobban elvisz ez a káosz. Maximális egyetértek azzal, hogy ez a film hatást gyakorol rád, ettől figyelemreméltó. Más kérdés, hogy számomra pont Adam Sandler a leggyengébb pontja. Lehet, hogy engem ezért vesztette el a film, téged meg azért nem, mert szerinted nagyon jó volt Sandler.

BS: Ha azért nem tudtál menni a karakterrel, mert ellenszenves, akkor Sandler végül is jó munkát végzett, nem?

HZ: Félreérted. Nekem az volt a bajom Adam Sandlerrel, hogy végig Adam Sandlert láttam, és nem az ékszerészt.

PJ: A Punch-Drunk Love-ot se szeretted?

HZ: De igen, mert abban a filmben láttam egyedül Adam Sandlert más karaktert hozni annál, ami ő maga, legalábbis az interjúi meg az egyéb megnyilvánulásai alapján. Nekem ugyanaz a bajom ezzel az alakítással, mint Jennifer Lopezével a Hustlersben, hogy persze, hogy el tudja játszani azt, ami egyébként ő, de számomra ez nem annyira izgalmas. De ha egyetlen Adam Sandler-filmet kell mondanom, amiben tényleg jó, akkor az a Punch-Drunk Love (magyarul Kótyagos szerelem).

BS: Vannak amúgy hasonlóságok a két filmben, a Kótyagos szerelem elején is van egy jelenet, a raktárban, ahol egyszerre beszél mindenki, szól valami intenzív zene, óriási a káosz, tehát ott is megvan ez a „mániákus energia”. Lehet, hogy az a film adta az ötletet a testvéreknek, hogy Sandlert kérték fel az Uncut Gems főszerepére.

PJ: Van egy idevágó triviám, amit ma olvastam: meg fog jelenni PTA-ról egy nagy összefoglaló kötet, és a Safdie-ék írták az előszavát.

VD: Én nagyon hamar egy simlis New York-i ékszerkereskedőt láttam Sandlerben, aki nem tudja, hogy hol a határ. Nagyon gyorsan elfelejtettem, hogy ő Adam Sandler, akinek most fingania kéne.

PJ: Én is elfelejtettem, nekem nem vált annyira ellenszenvessé, és nem is biztos, hogy céljuk volt, hogy azzá tegyék. Ugyanazt éreztem, mint a Safdie testvérek előző filmjénél, a Good Time-nál, hogy utálni kéne a Robert Pattinson által játszott suttyó senkiházi bankrablót, mégis drukkolok neki.

HZ: A Good Time-nál tudtam menni én is a karakterrel, valószínűleg azért, mert van egy testvére, és át tudtam érezni a helyzetük drámaiságát. Az Uncut Gemsben viszont, gondolom, az lett volna a cél, hogy érezzem azt az adrenalinlüktetést, ami a szereplőben is dolgozik. A játékfüggőség lényege pont az, hogy pumpál benned az adrenalin állandóan, és mintha ezt akarták volna visszaadni, de amikor ez fizikailag is fárasztóvá válik, akkor számomra már nem tud működni.

BS: Nem te vagy az egyetlen, aki nem érti, miért kéne menni ezzel a karakterrel, sokan panaszkodtak erre, de szerintem nem kell szimpatizálni egy figurával, csak azért, mert ő a főszereplő. Én is izgultam érte a végén, amikor feltette minden pénzét arra a meccsre, csak azt nem tudom, hogy azért, mert létrejött egy érzelmi azonosulás és megsajnáltam őt, vagy azért mert technikailag annyira zseniálisan van megcsinálva az a jelenetsor – a vágások, a zene, ahogy a feszültséget gerjesztik – hogy automatikusan a hatása alá kerültem. Lehet, hogy bárkinek drukkoltam volna ebben a helyzetben, mert úgy lett felépítve a jelenet feszültsége, hangulata.

VD: Szerintem kicsit mindkettő igaz, de most magamból indulok ki. Azon kár vitatkozni, hogy ő egy végtelenül ellenszenves ember-e, ahogy a feleségével vagy a szeretőjével viselkedik, az például teljesen vállalhatatlan. Viszont, ha azt látom egy filmben, hogy a főszereplő mindennél jobban akar valamit, és azért bármit hajlandó megtenni, akkor egy idő után ez a mentalitás ragadós lesz,pláne, ha egy jó filmnyelvi technikával adják át. Lehet, hogy nem azonosulok erkölcsileg, érzelmileg a karakterrel, de ha van egy erős akarata a célja eléréséhez, akkor kíváncsi leszek, hogy sikerül-e neki, és egy idő után valahol mélyen elkezdem akarni, hogy sikerüljön neki, ha már ennyit tett érte.

BS: Ebben az azonosulásban szerintem az is benne van, hogy vonzódunk az enyhén irracionális figurákhoz, akiknek nem kiszámítható a motivációjuk. Ez az ember nem azért csinálja, amit, mert kell neki a pénz, van egy ékszerboltja, vissza tudná az adósságát is fizetni, mégis kockára tesz mindent egy sugallatra, valamilyen ösztön által vezérelve. Nyilván mind elítéljük, amit tesz, mégis izgalmas a kiszámíthatatlansága, az, hogy van valami rejtély a személyiségében.

PJ: Tíz évig írták a Safdie testvérek ezt a filmet, és ők is zsidó családban nőttek fel, és ezek a zsidó dolgok nagyon jó működnek benne. Vannak poénok, amiket szinte észre se lehet venni, ha nem ismerjük a közeget, például amikor a szerető megmutatja a tetoválását, Sandler karakterének, aki úgy reagál, hogy „de hát így már nem temethetnek mellém”, mert akin tetoválás van, azt nem lehet zsidó temetőben eltemetni. Tele van hasonló poénokkal a film.

VD: Engem arra rávett az Uncut Gems, hogy ha egyszer New Yorkban járok, akkor meglátogatom a 47. utca környékét, ahol a zsidó gyémántkereskedők üzletei vannak, és ha nem is engednek be, de az ablakon azért benézek, mert kíváncsi lettem erre a közösségre. Laurence Olivier járkált itt a Maraton életre-halálra című filmben.

HZ: Guy Ritchie Blöffjében is előkerül ez a miliő.

BS: Ha már Ritchie: ami nála rasszizmus, az a Safdie testvéreknél nem?

VD: Ha elolvasom a szinopszist, és csak annyit látok, hogy egy pénzéhes, erkölcsi korlátok nélkül létező zsidó gyémántkereskedő túllép mindenen, hogy még nagyobb vagyont szerezzen magának, akkor kábé egy náci propagandafilmet képzelek el magamnak.

HZ: Ráadásul egy feketét használ ki ehhez, mint egy igáslovat.

VD: De fordítsuk komolyra, szerintetek lehet antiszemitának tekinteni a filmet, azért mert van benne egy teljesen ellenszenves zsidó kereskedő?

PJ: Nem, mert a zsidósága nem negatív dologként van feltüntetve. Nem azért simlis, sunyi szerencsejáték-függő figura, mert zsidó.

BS: Az antiszemita produkciók lényege, hogy felszínesek, nem ismerik azt a közeget, amelyet bemutatnak. A Safdie testvérek viszont képben vannak, 10 évet áldoztak erre a filmre, kutatták a témát, szakértőket vontak be, ebből a szempontból hiteles a történet.

VD: A testvérek az egész közeget bemutatják, amelyben természetesen vannak ellenszenves kereskedők, de a film megmutatja azokat a zsidókat is, akik nem így viselkednek. Szóval az Uncut Gems nemcsak a technikai megoldásai, hanem a közegábrázolása miatt is izgalmas, a 47. utcáról és az egész manhattani zsidó közösségről is ad egy érdekes képet.

HZ: Akartam is mondani, hogy ez az egyik legjobb New York-film. Ha csinálnánk egy gyűjtést a legjobb ott játszódó filmekből, akkor mindenképp rajta lenne a toplistán.

BS: Kiemelném még a mellékszereplőket és az epizodistákat is, zseniális mind. Külön tetszett az a csavar, hogy a főszereplőt fenyegető figura a sógora, aki kénytelen külsős rosszarcúakat felbérelni, hogy behajtsák az adósságot. De a szeretőt alakító Julia Fox ex-Playboy-model is tökéletes, pláne úgy, hogy ez az első szerepe.

PJ: Az NBA-s kosárlabdázó, Kevin Garnett játéka is nagyon tetszett.

HZ: Egyetértek veletek, de ez inkább a castingot dicséri, hogy megtalálták a megfelelő arcokat, akik magukat adták.

BS: Olyannyira, hogy Julia Fox elmesélte az egyik interjújában, hogy a filmbéli jelenethez hasonlóan ő is rátetováltatta egyszer egy barátja nevét a testére, azzal a reménnyel, hogy így megmentheti a kapcsolatot.

HZ: El is hangzik valamelyik interjújában, hogy ismerte a rendezőket korábbról, tehát lehet, hogy ez a tetoválásos sztori pont azért került be a filmbe, mert elmesélte nekik.

Folytatás: a podcastben.