Tegnap kezdődött és november 17-ig tart a 16. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál. A fesztivál alatt a következő napi vetítésekből ajánlunk 1-1 figyelemre érdemes filmet. 

Föld (Erde)

Az antropocén egyelőre még csak javasolt megnevezése a legújabb földtörténeti korszaknak, ahol a természet helyett már az emberiség gyakorolja a legjelentősebb hatást a bolygó arculatára. A tudományos szakkifejezés nem véletlenül került be a közbeszédbe, a klímakatasztrófa egyre durvább következményei ugyanis elég nyilvánvalóvá teszik az emberi beavatkozás sokáig vészesen alábecsült valódi mértékét. Az osztrák Nikolaus Geyrhalter dokumentumfilmje az antropocén látványos fizikai nyomait feltérképezve azzal szembesít, hogy jelenleg igen kitartóan és ügyesen zabáljuk fel a bolygónkat. Nemcsak átvitt értelemben, de szó szerint is.

Geyrhalter a legnagyobb építkezési területekre és külszíni bányákba látogatott el, Kaliforniától Gyöngyösig. A szabályosan strukturált film egymás után sorakozó epizódjai következetesen mindig ugyanazt a formát követik. Egy lélegzetelállító drónfelvétel után a hatalmas munkagépeket látjuk, ahogyan tonnaszám mozgatják a földet, fáradhatatlanul. A bármiféle narrációt nélkülöző jelenetek már-már a kísérleti filmek világát idézik. Az apokaliptikus tájakon vagy hegyek belsejében dolgozó fémszörnyek ritmikus zakatolása meditatív élmény, az absztrakttá válók képek azonban ijesztőek is egyben.

A bolygót kíméletlen precizitiással formáló gépek mellé Geyrhalter rendre odaállítja a velük dolgozó embereket is. Az August Sander híres fotósorozatát idéző beállítás itt is mindig ugyanaz. A rendező szemből, teljes alakban, mozdulatban képkivágatban mutatja őket. Rövid kérdéseket intéz hozzájuk, és hagyja beszélni őket. Az alanyai pedig néhány mondat után megnyílnak, nem hallgatva el, hogy amennyire büszkék a munkájukra, legalább annyira szeretik azt a természetet, amit mohón kanalaznak az ormótlan gépeikkel. A Föld egy nagyon fontos és kínzóan aktuális téma különleges dokumentumfilmes feldolgozása.

Vetítések: 11.14., 21:00 (Toldi) és 11.16., 17:45 (Kino)

Csúszópálya (Minding the gap)

Nyilvánvalóan Bing Liu sem gondolta anno, hogy a haverokkal forgatott deszkás videóiból egy évtizeddel később Sundance-díjnyertes dokumentumfilm sarjad. A Csúszópálya (Minding the gap) pontosan azért lenyűgöző, mert az egyik főhőse maga a rendező, akit így rideg kívülállással biztosan nem lehet vádolni. Liu maga is osztozik a többi szereplő sorsában, sőt, mikor végül kiderül, miért épp ezt a két haverját követi évekig, az torokszorító fordulat.

Az amerikai vidék szívében, egy álmos kisvárosban felnövő srácok kamaszként nagyjából jobb híján kezdenek deszkázni. Liu maga is a haveri kör tagja, és mikor szétszéled a társaság, ő időről-időre újra felkeresi őket. A szereplők ezért folyamatosan reagálnak is a helyzetre, azaz kommentálják a rendező és a kamera jelenlétét, ám bármennyire is komfortosan érzik magukat az őket filmező barátjukkal, a viselt álarcok és pózok csak nagyon nehezen hullanak le. De amikor végre igen, akkor a nézőnek is katartikus pillanatokban van része.

A filmben első körben nyilvánvalóan a felnőtté válás komplex kérdései domborodnak ki, ám végül rengeteg minden más is felbukkan. Liu mintha a Sráckor fésületlenebb és zűrösebb párdarabját forgatta volna le, de itt inkább az apákról van szó, akik nincsenek is jelen. Vagy egy generációról, illetve kettőről, akik nem találják egymást. De ez a film legalább annyira önterápia is, illetve az elfogadás, a barátság és az elszakadás keserédes látlelete. Egy empatikus pillantás Amerika szívébe. A Csúszópálya nem azért kérdez ennyi mindenre és nem azért ilyen rétegzett, mert Liu telepakolta. Ő csak az életét filmezte, az pedig egy nagyon komplex valami, amiben semmi sem létezhet önállóan.

Vetítések: 11.14., 21:15 (Toldi), 11.16., 21:00 (Művész), 11.17., 18:30 (Művész)