Garth Ennis és Steve Dillon Prédikátora van annyira jó képregény, hogy jelentősen átformált adaptációja is működik.
A kilencvenes évek egyik leghangosabb képregényes sikerét egy öntörvényű pap, egy makacs szőke és egy piás ír vámpír úti kalandjai aratták. A Prédikátor (Preacher) gyorsan a nagypályás DC leányvállalataként alapított, belemenősebb és sötétebb kiadványokban utazó Vertigo egyik zászlóshajója lett és komoly hullámokat keltett. A pozitív fogadtatás és az elragadtatott kritikák nemcsak megerősítették az idősebbeket célzó, provokatívabb füzetek fősodorbeli létjogosultságát, de a gyűjteményes kiadások kövér értékesítési adatai a képregények evolúciójában is fontos mérföldkőnek számítottak. A 100 Bullets, az Y, az utolsó férfi vagy a Scalped az így kitaposott úton mentek tovább, hogy csak a Vertigo legjobb, legismertebb címeit említsük.
Garth Ennis és Steve Dillon öt éven keresztül futó, hatvanhat füzetet és kilenc extra epizódot megért sorozatát nem ok nélkül emlegetik a valaha kiadott legjobb képregények között. A Prédikátor bizarr szuperhős-történetként, morbid szatíraként és kortárs moralitásjátékként is olvasható, ahol a hatvanas-hetvenes évek exploitation szellemisége a keresztény misztérium évezredes hagyományaival keveredik. Az ír származású Ennis vagány beszólásokkal, vérbő erőszakkal és a legkülönfélébb szexuális aktusokkal telepakolt története a fantasy, a horror, az akció és a komédia izgalmas határvidékein kalandozik. A „menekülő szerelmesek” alapmotívumára felhúzott utazás az amerikai popkultúra mélyére vezeti az olvasót, miközben pimaszul felforgatja a vonatkozó ikonográfiákat. A southern gothic súlyos párája a bűnös betondzsungelt és a klasszikus westernt öleli körbe, az eszkatikus bibliai látomásokat gyakran a legprofánabb altesti humor ellenpontozza. Hősünk, a kiábrándult texasi prédikátor az őt megszálló túlvilági lénytől arról értesül, a Mindenható otthagyta a kormányrudat és valahol a Földön múlatja az időt. A Genezis névre hallgató entitás szimbiózisba lép Jesse Custer tudatával és különleges hatalommal ruházza fel. A pap Isten Szavát birtokolva bárkit rá tud venni bármire, ami néha vicces következménnyel jár. Jesse egy álmos déli porfészekben véletlenül az egykori barátnőjébe és egy hozzá csapódott vámpírba botlik. A hármas útnak indul, hogy a maga fizikai valóságában keressék Istent és közben keresztül-kasul bejárják Amerikát.
Ennis kiváló író, az utazás főszála tálcán kínálja a legkülönfélébb ötletek egybeforrasztását. A központi küldetés mögött ráadásul ott a szerelem és a barátság, illetve a karakterek fokozatosan felfedett előtörténetei, melyek a cselekménybe ékelődve könnyedén biztosítják a történetfolyam állandó frissességét. A kiszámíthatatlanul bonyolódó cselekményt Steve Dillon összetéveszthetetlen vizuális világa teszi teljessé. A határozott rajzok, a kontrasztos színvilág, az apró részletek gazdagsága hibátlanul passzolnak az éjfekete sztorihoz. A provokatív vallási tematika annak idején megosztotta a közönséget, holott Ennis nem magával a hittel, hanem az azt kisajátító képmutatással tiszteletlen. Ahogyan többek között a vámpír-mitológiával, az ír szabadságharccal, a messiásokkal vagy a texasi lokálpatriotizmussal is. A képregény megalkuvásmentes, imponálóan pimasz tónusa elsősorban azokat háborítja fel, akik hajlamosak túlzottan komolyan venni a dolgokat.
Az angyalok és démonok, a varázserő vagy a vámpír ne tántorítson el senkit, a Prédikátor jóval mélyebb és tartalmasabb, mint első hallásra tűnhet. A hierarchikus, szigorú előírásokkal hatalmat gyakorló egyház és a valódi hit között feszülő ellentmondások mellett Ennis az amerikaiak kollektív tudatalattiját is alaposan megpiszkálja. A trió istenkereső küldetése során számos ikonikus helyszínre eljut és rengeteg izgalmas karakterbe botlik. New York, New Orleans, Alamo vagy épp Vietnam ugyanúgy fontos szerepet kapnak a sztoriban, mint a bevándorlás, John Wayne, a KKK vagy az atombomba. Ennis és Dillon zsenialitását az érzékelteti a legpontosabban, hogy bő kétezer oldalon keresztül képesek meghökkenteni a sokat tapasztalt olvasókat is. Az ügyesen csepegtetett információk, az előzmények újabb szeletei és a hajmeresztő fordulatok folyamatos mozgásban tartják a cselekményt. A Prédikátor egyszerre komplex és szilaj, kellemes anarchizmusa tudatos építkezés és gondos szerkesztés eredménye.
Az 1995-ben induló szériára a Tarantino-láz csúcsán sokan gyorsan rá is ütötték a tarantinoesque címkét, de a Prédikátor csak részben hasonlít a rendező világához. Igaz, Ennis valóban emlékezetes karaktereket teremt és fantasztikus párbeszédeket ír, ami egy időben törvényszerűen vonzotta a heves tarantinózást. Ez a fajta összehasonlítás már csak azért sem igazán szerencsés, mert a képregény jóval sötétebb, szertelenebb és vadabb, mint QT korabeli filmjei. Ha mindenképp párhuzamot akarunk húzni, érdemes Robert Rodríguez és az Alkonyattól pirkadatig táján keresgélnünk, de a Prédikátor itt is inkább hangulati egyezéseket mutat. Ahogyan mondjuk Sam Peckinpah, Jesús Franco vagy John Waters munkásságával is.
A fentiek fényében törvényszerű, hogy a Prédikátor megfilmesítése nagyjából két évtizede terítéken volt, de az sem meglepő, hogy a tervet sokáig kézről kézre adogatták. Ennis több forgatókönyvet is készített, az ezredforduló táján Kevin Smith és a Miramax került képbe, de a kényes vallási témák és a költségvetés körüli viták miatt semmi nem lett a filmből. Később az HBO foglalkozott a projekttel, a sorozat megírására felkért Mark Steven Johnson képről képre adaptálta volna a képregényt, de a döntéshozók ezúttal is túl sötétnek és ellentmondásosnak találták az anyagot. A jogok végül az AMC birtokába kerültek, melynek egyik legnagyobb aktuális sikersorozata szintén egy erőszakos és sötét képregényen alapszik.
A The Walking Dead egyre kínosabb unalomba fulladó, mégis változatlanul tisztes nézettséget produkáló szériájával ellentétben a Prédikátor alkotói nem követik szorosan a forrásművet. Az adaptációt levezénylő trió, az Apatow-istállóból indult Seth Rogen és Evan Goldberg, illetve a Breaking Bad íróstábjában nevet szerző Sam Catlin a képregényt alaposan ismerő keményvonalasoknak és a mezei nézőknek is kedvezni próbálnak. Miközben akkurátusan átemelik a fontosabb szereplőket, helyszíneket és eseményeket, teljesen átvariálják az időrendet és a karakterek közötti viszonyokat. Egyszerre kezelik nagyvonalú szabadsággal és szolgai tisztelettel az alapanyagot, ami becsülendő vállalás, de olyan kötéltánc is, amelynek magasságából rendre lepotyognak. Az adaptáció ennek ellenére sikeresnek mondható, a csökkenő nézőszám ellenére a sorozat megért három évadot és egyre több megfilmesíthetetlennek tartott figurát keltett életre.
Rogenék a Prédikátor ide-oda száguldó cselekményét vélhetően költségvetési okok miatt az első évad egészében a képregény kiinduló helyszínén tartják. Szereplőink az utazós narratíva helyett egy texasi porfészekben keverednek mindenféle földi és túlvilági kalandokba, a sorozat gyakran ezért egy bizarr kisvárosi szappanoperára emlékeztet. Nem véletlen, hogy az évad fináljában egy markáns húzással útnak indítják a hősöket, de a New Orleans-i mozgalmasabb második után a harmadik felvonás ismét egy szűkebb térben, a hírhedt családi birtokon játszódik.
A gondosan felépített időrend megbontásával az írók sokszor következetlennek tűnnek és számos problémát kreálnak maguknak. Az epizódról epizódra változó motivációk és attitűdök miatt a karakterek gyakran ellentmondanak önmaguknak és a viszonyaik is hirtelen változnak. Jesse Cutler gondosan felépített múltja a sorozatban kissé esetlegesen tárul fel, ami sokat elvesz a figura drámaiságából. Hasonló a helyzet a szerelmi szállal, az izzó szenvedély helyett Jesse és Tulip a képernyőn mintha kifejezetten rühellnék egymást. A románc érzelmi hőfokát az is hűti, hogy bár önmagában mind Dominic Cooper, mind Ruth Negga remek választásnak bizonyul, a két színész között nem szikrázik a kémia. A trió harmadik tagjára ellenben tényleg nem lehet panasz. Az iszákos, nagydumás és aranyszívű ír vámpír a mozgóképen is ugyanolyan vagány és szórakoztató, mint eredetileg.
Az írók új elemekkel és mellékszálakkal is dúsítani próbálják a történetet, de ezek az ötletek túlnyomó részt úgy hatnak, mint Ennis és Dillon megoldásainak olcsóbb utánzatai. A szado-mazo kutyajelmezbe öltöztetett Mindenható vagy Hitler szerepeltetése papíron talán viccesnek tűnhetett, de nem igazán működik. A pofás és vérgőzös akciók ellenére a sorozat vizuális világa is vérszegényre sikeredett, a kortárs mezőnyben ennél ma már jóval magasabban van a léc. Kiváló viszont az antagonisták, különösen a titkos világösszesküvő szervezet és Herr Star megjelenítése. A kibővített szerepkörnek hála az apatikus német katona gyakran ellopja a showt. Bár a Prédikátor a képernyőn messze nem az a vad, mocskos és pokolian szórakoztató műfaji hullámvasutazás, az adaptáció végeredményben célt ér. Hiába kaotikus a forgatókönyv, a forrás van annyira gazdag, hogy még sokáig lehet dézsmálni. A sorozat az írói zűrzavar és a kissé fantáziátlan megvalósítás ellenére is visszaad valamit az alapanyagból. Hogy ez sok vagy kevés, az persze nagyban függ attól, mennyire szeretjük a képregényeket.
PRÉDIKÁTOR (Preacher) – amerikai, 2015-2018. Készítők: Sam Catlin, Seth Rogen és Evan Goldberg. Kép: Bill Pope, John Grillo. Zene: Dave Porter. Szereplők: Dominic Cooper (Jesse), Ruth Negga (Tulip), Joseph Gilgun (Cassidy), Lucy Griffith (Emily), W. Earl Brown (Root), Graham McTavish. Gyártó: AMC / Point Grey / Original ilms. 3 évad. 50 perc.
