Az amerikai középiskola kasztrendszere komoly traumát jelent az örök kívülállóknak, legalábbis a témával akár csak érintőlegesen foglalkozó könyvek és filmek ezt a képet sugározzák felénk. A mikroközösségek persze mindig szigorú külső-belső szabályok szerint működnek, a beilleszkedés ellentmondásait így nyilván az is átérezheti, aki egy öltözőszekrényes kertvárosi suli helyett másfajta intézményekben próbál helyt állni. Az Orgyilkos osztályban pontosan az a jó, hogy egy mindenki számára ismerős helyzetből pokolian szórakoztató és sötét szatírát farag. A képregény elsősorban mégis azért zseniális, mert a remek sztorikat fantasztikus vizuális megoldásokkal tálalja.
Az író Rick Remender gyerekként két-három évente kénytelen volt új helyen kezdeni az iskolát, ami nyilvánvalóan traumatikus élményt jelentett a számára. A középiskola egy tinédzser számára maga a nagybetűs társadalom, ahol a hatalmi struktúrák a különféle szubkultúrák látványosan elkülönülő rétegei mentén szerveződnek. Egy kialakuló személyiség számára kiemelten fontos a megfelelő csoporthoz való tartozás, illetve a saját identitás kérdése. Remender ezeket a mindenki számára ismerős problémákat nagyítja fel és keveri a saját emlékeivel. A képregény így nemcsak a Reagan-korszak ellenkultúrájának egy különösen izgalmas és ironikus lenyomatát adja, de egyértelműen érezhető az is, hogy a történet bizonyára terápiás céllal íródott.
Az Orgyilkos osztály a kamaszok gyilkos kíméletlenségét szó szerint értelmezve egy olyan suliról mesél, ahol a globális bűnöző elit gyermekeit nevelik tökéletes bérgyilkosokká. Főhősünk mégis abszolút kívülállóként kerül az intézménybe, afféle ösztöndíjjal, az intézmény igazgatója ugyanis megpillantja a benne szunnyadó tehetséget. A szülők tragikus balesete után Marcus az utcán élve komoly élettapasztalatokra tett szert, melyet a későbbiekben is kiválóan kamatoztat. A fiú nemcsak Remender egyértelmű alteregója és első számú főszereplője, de a sztori cinikus narrátora is, aki az alvilági suli folyosóin és osztálytermein, azaz a felnőtté válás rettenetes labirintusán keresztül vezet minket.
A képregény középpontjában a kívülállás és a kirekesztettség drámája lüktet, ami aztán mindenféle véres következményekkel jár. Remender a tornaterem mögött cigiző gótok, a parkban füvező deszkások vagy a fekete sminkben feszítő metálosok világát túlozza el. Az Orgyilkos osztály világában a házi feladatból embert próbáló vadászat lesz, a lógásból pedig egy hamisítatlan Hunter Thompson-féle trip kerekedik. Remender nem egy valóságtól elrugaszkodó fantáziavilágot tár elénk, hanem következesen továbbgondolja a képregény alapötletét. Egy tinédzser a nyolcvanas évek közepén egy bérgyilkosképzőbe kerül, ahol kimondottan bátorítják a szociopatikus viselkedést. Nem kell komoly jóstehetség hogy kitaláljuk, a dolog következményei korántsem feltétlenül pozitívak.
Mindez persze fele annyira sem lenne jó, ha a rajzoló Wes Craig nem találta volna ennyire tökéletesen telibe a tartalomhoz illő formát. Már az első felületes lapozásra is feltűnik a képregény rendkívül invenciózus panelkezelése, ami nemcsak filmszerű hatást kelt, de erőteljes dinamikát és tempót kölcsönöz a történetnek. Craig nemcsak megdönti vagy játékosan egymásba olvasztja a kockákat, de a tagolással úgy vág, mint egy tapasztalt akciófilmes. Sőt, a feszültséget még azzal is tovább fokozza, hogy gyakran egészen meglepő perspektívákat és fényhatásokat használ. A karaktereket akár néhány vonással sikerül árnyalnia, az elénk táruló rajzok pedig egyszerre poposak, álomszerűek és valahogyan mégis realisztikusak. A vizuális kényeztetésre az egyes epizódok rafinált színvilága teszi fel a koronát. A gyakran csak néhány kontrasztos árnyalatból kikevert paletta mindig pontosan illeszkedik az adott helyszín hangulatához, az egyes elemek összhatása pedig szó szerint szemet gyönyörködtető.
A fentiek fényében tulajdonképpen meglepő, hogy az első rész megjelenése után majdnem öt évet kellett várni a képregény mozgóképesítésére. A Syfy számára készülő sorozat munkálataiban íróként és fejlesztőként ráadásul maga Remender is részt vett, az alkotók mégsem tudták maximálisan kiaknázni az alapanyagban rejlő komolyabb potenciálokat. A sorozat kétségtelenül profi megvalósítása manapság elvárható alapkövetelmény, ám sajnos pont azok a plusz ötletek és stílusjegyek hiányoznak, melyek kiemelhetnék a produkciót az egyébként örvendetesen erős kortárs televíziós mezőnyből.
Az Orgyilkos osztály egy szórakoztató, egyszer nézhető sorozatként persze így sem vall szégyent, ám a képernyőn már korántsem annyira izgalmas és formabontó a sztori, mint a papíron. Ha másért nem is, annyiban azért mindenképpen hálásak lehetünk az első évadnak, hogy remek alkalmat teremtett a képregény magyarításához. A Fumax első hat részt tartalmazó, szemet gyönyörködtető keményborítós kiadása méltó a képregényhez, és tökéletes kapudrogként instant függővé változtatja az olvasót. Reménykedjünk benne, hogy a történetfolyam további epizódjai is szép sorjában érkeznek majd, angolul ugyanis idén áprilisban már a nyolcadik gyűjteményes kötet lát napvilágot, benne a negyvenedik epizóddal.
A képregényt magyarul a Fumax adta ki, ide kattintva akciósan lehet megvenni.
