Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?

Bár a film noir tündöklését számos hollywoodi siker fémjelezte, a filmtípus valódi fejlődése a felszín alatt, a nagy stúdiók mögötti sikátorokban, a szegénysoron ment végbe. Az olcsó, B-kategóriás mozikat futószalagon gyártó producerek érzékenyen követték az uralkodó trendeket, és gyorsan felfedezték a sötét krimikben rejlő lehetőségeket. Minél mocskosabb, erőszakosabb és kiábrándultabb, annál jobb: az alacsony költségvetés és a hatásvadászat kényszere mintegy mellékesen lehetőséget teremtett a kísérletezésre is. A vezető stúdiók szigorú gyártási folyamataival szemben a kisebbeknél nem fogták olyan szorosan a gyeplőt, így az igazán tehetséges alkotók gyakran a hátrányból kovácsoltak előnyt. Bár a film noir meghatározását és pontos határait ma is komoly viták övezik, a vonulat ma már kultikus alkotásai között többségben vannak azok a darabok, melyeket annak idején a kissé lesajnáló B-kategóriába soroltak.

Joseph H. Lewis az olcsó westernektől és thrillerektől kezdve a kardozós románcokig mindenfélét rendezett, a tehetséges rendező karrierjének csúcspontját két legendás bűnfilm jelenti. Míg az 1949-es Gun Crazy (Fegyverbolondok) a film noir egyik sokat hivatkozott alapvetésévé vált, a hat évvel későbbi The Big Combo (A bűnbanda) a végpontig erősíti a jellemző motívum- és stílusjegyeket. Míg a végtelenül cinikus és fatalista, szadista felhangokkal teli sztori és a kőkemény figurák az önparódia határán egyensúlyoznak, a film hangulata és vizuális világa egészen elképesztő.

Egy táska rejtélyes fényei – Miről szól?

Diamond hadnagy hosszú évek óta nyomoz a titokzatos Mr. Brown után, a sejtésein kívül mégsem tud felmutatni semmi kézzel foghatót. A felettese bizonyíték hiányában le akarja zárni az ügyet, hősünk ezért utolsó esélyként megkörnyékezi a maffiózó barátnőjét, hátha neki van valami használható információja a bűnöző ellen. A hölgy szeretne szabadulni az erőszakos férfi karmaiból, ám Brown két bérgyilkosa állandóan a nyomában van (egyiküket a legendás Lee Van Cleef alakítja). Diamond próbál segíteni a szőkeségnek és közben olyan nyomokra bukkan, melyeket követve végre talán rács mögé juttathatja az ellenfelét.

Apró különbségek – Hol jön QT a képbe?

Tarantino bevallottan nagy rajongója Joseph H. Lewis munkásságának. A Gun Crazy a rendező egyik régi nagy kedvence, a bűn útjára lépő szerelmespár története a Született gyilkosok forgatókönyvében is felbukkan. A The Big Combo esetében nemcsak néhány motívum került át a Tarantino-univerzumba (Mr. Brown, párban járó, viccelődő bérgyilkosok), de a film két jelenete a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény vonatkozó részeiben köszön vissza. Az egyik hivatkozott párbeszéd egy bokszmeccs után hangzik el, ahol a fogadásokban is érdekelt Brown a várható karrierjéről oktatja ki a fáradt bokszolót és végül leveszi őt a fizetési listáról.

A másik idézett eseménysor szintén a karizmatikus főnökhöz kapcsolódik, és szerepet kap benne egy szék, egy rádió és egy fül. A fogságba esett rendőrt egy raktárépületben vallatják és az elkövetők nem akarnak külső nyomokat, ezért más módszerekhez folyamodnak. Igaz, ebben az esetben nem borotva kerül elő a zsebből, csak egy fülhallgató. Brown bekapcsolja a zenét és szadista élvezettel figyeli a hatást, hisz a maximumra csavart hallókészüléken keresztül a bömbölő jazz igen fájdalmas lehet. Többszörös, egészen konkrét főhajtásokról beszélhetünk tehát. 

Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin! – Verdikt

Kivételes esetekben a stílus képes önálló életre kelni és a forma néha fontosabbá válik a tartalomnál. A The Big Combo esetében pontosan ez a helyzet, a sablonos, panelekből összerakott sztorit Lewis úgy meséli el, ahogyan azt még biztosan nem láthattuk. Maga a nyomozás mintha nem is különösebben érdekelné a rendezőt, a hangsúly inkább a szereplők titkos vágyaira és a feszült atmoszférára kerül. A sötét felszín mögött súlyos elfojtások és tiltott gondolatok kísértenek, melyek kijelölik a szereplők tragikus végzetet. Az operatőr, Johann Jacob Altmann igazi noir-specialista, a filmtípus képes illusztrációit a lexikonok és tematikus oldalak igen gyakran ennek az alkotásnak a fináléjából kölcsönzik. Éjfeketén ragyogó kompozíciók, nyomasztó nagyvárosi belsők és ködös külső helyszínek, vaskos sziluettek, a háttérben piszkos jazz lüktet. Altmann és Lewis láthatóan az utolsó cseppet is kifacsarták a forgatókönyvből és a rendelkezésükre álló költségvetésből. A bűnbanda példásan bizonyítja, az igazi tehetség mindig diadalmaskodik.