Kíméletlen, felkavaró és brutálisan izgalmas, nagyon ideje volt már egy olyan sorozatnak, ami nem maszatolja el a nők helyzetével kapcsolatos ellentmondásokat. Bár A szolgálólány meséje műfaját tekintve disztópia, nem kell nagyon elrugaszkodnunk, hogy a saját valóságunkra ismerjünk. Margaret Atwood regénye és az abból forgatott sorozat éjfekete tükör, a felmutatott rémálom nyilván a jelenhez intézett hangos kiáltvány. A kanadai írónő látomásában nem a technológia vagy a tudomány, hanem az ideológiai vakság, a szentnek kikiáltott szövegekkel takargatott önkény torzítják el a társadalmi és emberi kapcsolatokat. Az Egyesült Államok helyén Gileád keresztény-fundamentalista állama virágzik, ahol hideglelős eszközökkel próbálják megállítani a drasztikus népességfogyást. Ennél többet nem is érdemes tudni, a könyv/sorozat legfontosabb hatásmechanizmusa ugyanis éppen az, hogy fokozatosan tárul fel előttünk a szép új világ, majd észrevétlenül ránk záródik.
Atwood 1985-ös könyve elsősorban az elnyomás természetrajzát és a hatalom működését járja körül, egy szélsőségesen kiszolgáltatott nő helyzetén keresztül. A szolgálólány meséje első olvasatra nyilván erőteljes feminista parabolának tűnik, de épp azért lehet az, mert univerzális témákat boncolgat. Elvben egy telivér hímsoviniszta is rá tud kapcsolódni a történetre, mert Atwood azt tárja fel, miként alakul a külső, erőszakos elnyomás önként vállalt belső iránytűvé, miként válik az abnormális szép lassan normalitássá. Az, hogy ezt a folyamatot egy nő sorsán keresztül ilyen pontosan meg lehet ragadni, a feministák érveit húzza alá, jó vaskosan.
Már maga a regény sem épp rózsaszín olvasmány, de a sorozat még tovább élezi Atwood borzongató koncepcióját. A széria írói megtartják az információk visszatartására építő, időben ugráló elbeszélői építkezést, és tovább is gondolják a sztorit, szélesebb társadalmi kontextusba helyezve azt. Nemcsak a könyv fordulópontjait rendezik át, de a mellékszereplőket is aprólékosabban árnyalják, újabb szálakat indítva a folytatáshoz. A diktatúra villanásokra feltáruló háttere is kidolgozottabb és aktuális áthallásokkal is gazdagodik. A gender-témák mellett a klímaváltozás, a posztigazság és a fundamentalizmus problémái is megjelennek, sőt, ironikus formában még a Trump/Trudeau szomszédság is felbukkan.
A széria hű és értő adaptációja a könyvnek, hibátlan vizuális megformáltsággal, az alapanyaghoz illő hangvétellel és izgalmas színészválasztással. A hűvös tónusú képek, a visszafogottan, mégis markánsan ábrázolt jövő remekül passzolnak a lassan kibomló, állandó feszültségtől lüktető narratívához. A felszín látszólagos rendje mögött szinte tapinthatóak az elfojtások, a pszichés és fizikai erőszak megjósolhatatlan kitörései szinte a néző arcába robbannak. Az első évad rafinált fináléja után a kérdés már csak az, vajon Atwood alapanyaga nélkül is képesek-e az alkotók ezen a színvonalon továbbvinni a sorozatot.
A kanadai írnónő zsenialitása abban rejlik, hogy a bő három évtizede született könyve egy percet sem öregedett, Atwood ugyanis semmi olyat nem talált ki, ami ne létezett volna akkor és ne létezne most is, ebben a pillanatban. Még csak nem is kell a különféle vallások mai napig vakon követett elavult előírásaira gondolnunk. A bántalmazások, a kizsákmányolás szörnyű formái szerencsére egyre nagyobb figyelmet kapnak, de különféle isteni kinyilatkoztatásokra hivatkozva még mindig erősen korlátozzák a nők jogait. Nem is kell automatikusan kelet felé tekinteni, elég csak az abortusz vagy a családon belüli erőszak kérdéseit említeni. A szolgálólány meséje végigzongorázza ezeket a jelenségeket, a fő erénye mégis abban rejlik, hogy a tárgyiasítás egészen finom módozatait is pontosan feltárja. Sokkolónak érezzük, hogy ebben a diktatúrában a szolgálólányokat megfosztják a nevüktől és a „gazdájuk” birtokraggal bővített keresztnevét kapják meg. Gondoljunk bele, a hősnőre aggatott Of-fred / Fredé tulajdonképp nem sokban különbözik attól, ha valakit hivatalosan Szabó Jánosnénak hívnak.
Nem véletlen, hogy Atwood művében kitüntetett szerepe van a szavaknak, hiszen azok a hatalmi struktúra észrevétlen, mégis alapvető hordozói. Hősnőnk el van tiltva tőlük, csak bizonyos formákban és módokon használhatja őket, törvényszerű hát, hogy az ellenállás is a szavakban rejtőzik. Az írónő így nemcsak hitet tesz az írott szó (és a szabad kommunikáció) fontossága mellett, de a sorok között is hitelesen megmutatja, miért nem lehet sikeres egyetlen totalitárius eszme sem. Foucault gondolatát idézve a hatalom csak szabad egyének felett gyakorolható, az egyén így mindig rendelkezik némi szabadsággal, legyen az bármennyire is részleges. Ahol pedig szabadság van, ott az ellenállás is lehetséges, ahogyan az a szolgálólány történetében is felbukkan. Hiába tűnik minden kilátástalannak, valahogy mégis érezzük, hogy mindez csak átmeneti lehet akkor is, ha a hőseink vereséget szenvednek.
A szolgálólány meséjének erejét ez a zsigeri tiltakozás adja, amit a nézőből/olvasóból törvényszerűen kivált. A látottak folyamatosan támadják a komfortzónánkat, az igazságtalanságok sokkolnak és dühítenek, kénytelenek vagyunk elgondolkozni rajtuk. Miközben elmerülünk ebben a képzelt világban, úgy érezzük, ilyesmi itt és most már biztosan nem történhetne meg. És ekkor felötlik az “egészen biztos ez?” kínzó kérdése, és jönnek is sorban a nagyon is valóságos példák arra, amit a nyomasztó disztópiában láttunk. Külön-külön talán kirívó anomáliaként legyintünk rájuk, de összefűzve és kendőzetlenül az arcunkba vágva rögtön világossá válik, hogy bármennyire is szeretjük civilizáltnak és kulturáltnak gondolni magunkat, ha picit megkapargatjuk a felszínt, a helyzet korántsem rózsás. A szolgálólány meséje azért olyan izgalmas, kényelmetlen és gondolatébresztő, mert ellentmondást nem tűrve szembesít azzal, hogy az elnyomás évszázados struktúrái ha nem is olyan látványosan és erőteljesen, de még mindig működnek.
