A robot evolúciós útja Japánban a mangától az animéig visz: Mamoru Oshii pályafutása.
Kusanagi Motoko őrnagy agy és gerincoszlop csupán. Csúcstechnológiájú kibernetikus teste munkaadója, a Public Security Section 9 tulajdonát képezi – ha kilépne a cégtől, elvesztené burkát. Másodlagos nemi jellegei szerint nő, gyakorlatilag nemtelen poszthumán: titánburokba zárt neuronhalmaz, mesterséges testben élő emberi szellem. Az őrnagy mestere a kézifegyvereknek és a városi hadviselés taktikájának, a közelharcnak és a nyomolvasásnak, a hálózatoknak és a kriptográfiának, az elektronikus biztonsági rendszerek védelmének és törésének. Sem test-test elleni küzdelemben, sem a kibertérben nincs ellenfele, identitása mégis bizonytalan, sorsa kétségekkel teljes.
A Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell – röviden: GitS) Masamune Shiro egyszemélyes leleménye, eredeti formájában képregény (eredeti címén pedig: Kokaku Kidotai, azaz Páncélozott Rohamosztag). Gyűjteményes amerikai kiadása 350 oldalra rúg, az album egy kilogramm nettó zsenialitás, véresen komoly anyag: a képregényt nyitó duplaoldal ötvenezerszeres nagyításban ábrázolja az első mesterséges neuronchipet, az epilógus után pedig tíz oldalnyi apró betűvel szedett jegyzet található a szerző tollából, a jövendő világ megértését elősegítendő. Ilyesféle anyag megfilmesítése nyomasztó feladat, rontás esetén a rajongók népes hada élve boncolja a megtévedt direktort, ám a Shiróhoz hasonlóan mániákus Mamoru Oshii vállalta a kihívást. Az általa dirigált mozi kiváló adaptáció, sokak által követett példa, mindenféle tolvajnépség által ezerszer lerabolt klasszikus.
Motoko és bajtársai – miként a képregényben – egy Puppet Master néven ismeretes cyber-bűnöző után nyomoznak, sikertelenül. A Bábjátékos fizikai valójában sosincs jelen, lokalizálhatatlan, mindig másokkal dolgoztat: emberi tudatokat tör fel, így a különleges alakulatosok hiába kapják el a célpontokat, csupán kiürített, buta porhüvelyeket tartóztatnak le. Valaki játszik velük, csúfot űz a Section 9-ból, látszólag ok nélkül. Mígnem egy csillagfényes, romantikus éjszakán elindul a Megatech newporti üzemének egyik gyártósora, külső utasítás nélkül épít fel egy cyborgot, majd a csupán mesterséges segédaggyal felszerelt test leszáll a szalagról, kimegy az utcára, és derekasan elcsapatja magát egy negyventonnás kamionnal. A sérült burok bekerül a Section 9 laboratóriumába, ahol szkennerre kötik, s a szakemberek nagy ámulatára kiderül, hogy egy Ghost lakik benne. Motoko kiváltképpen megrémül, tudja, ő maga is a newporti üzemben készült: az őrnagy régóta kételkedik önnön emberi mivoltában, más bizonyíték sem szól humán származása mellett, mint a titánkoponyában lakó szellem, így a Ghosttal bíró cyborg felbukkanása némileg átrendezi a képet.
A rejtélyes idegen politikai menedékjogot kér (!) a Külügyminisztérium jelen lévő képviselőitől, akik mindenáron el akarják vinni a testet, el akarják pusztítani a benne lakó szellemet, még mielőtt terroristák rajtaütnének a laboron, és elrabolnák a jövevényt. Nem kevés csetepaté és disputa után a tisztázatlan eredetű identitás megdöbbentő kéréssel áll elő: fuzionálni kíván az őrnaggyal. Motoko maga mögött hagy mindent, becsatlakozik, és alámerül az idegen tudatban, egyesül a Bábjátékossal – még azelőtt, hogy a helyszínre érkező különleges katonai osztag mindkettőjüket lemészárolja. Motoko érdemi részeit Batou nyomozó menti ki, új testet szerez a lánynak (a burok előző tulajdonosát valószínűleg megölte/megölette, lényegtelen apróságokra nem tér ki a történet, kerüli a fölösleges moralizálást). Az ébredő Motoko már nem az, ki egykoron volt: a fúzió által átlépett a létezés másik, feltérképezetlen szintjére, emberi szelleme egyesült a nem ember által alkotott „mesterséges” intelligenciával. Az új identitás nem csak a fizikai világot, de a teljes mátrixot érzékeli: immáron senki nem árthat neki, és senkire nincs szüksége. Isten (?) legmagányosabb teremtménye kilép a házból, megszemléli a lábai előtt elterülő várost, szája lidérces mondatokat formál: „Merre induljon az újszülött? A hálózat kopár és végtelen.”
A Páncélba zárt szellem világa, amellett, hogy esztétikai műremek, tudományos igénnyel konstruált, szigorú szabályok szerint működő, zárt rendszer. Shiro bőven merített a klasszikus sci-fiből és a cyberpunk-irodalomból, elhagyta a nyilvánvaló baklövéseket és a buta sztereotípiákat, átemelte a máig érvényes komponenseket, majd saját, átgondolt rendszerré kovácsolta őket, nem feledve a társadalomtudományi és politikai vonatkozásokat. Motoko odüsszeiája egyes humanista gondolkodók számára talán riasztónak hat, nemigen fér össze a katolikus világképpel, pedig a Páncélba zárt szellem nem más, mint az emberhez írt dicshimnusz. Ebben a rémisztően realisztikus világban a technológia fejlődésével sokszorosára értékelődik fel a humánum szerepe, hisz inplantátumokat bárki szerezhet, de az agy rejtett zugában lakó tudat, a Ghost pótolhatatlan és reprodukálhatatlan. A sérült testet kicserélik, az elromlott inplantátumokat pótolják, így a visszavonhatatlan halál immáron nem fizikai hatás, hanem Ghost-hacking, tudattörés eredménye: ha egy kalóz behatol az emberi idegrendszerbe, a támadás alá vont személyt inkább megölik a rendfenntartók, mert soha nem lehet tudni, mit is tesz vele a támadó.
Az Oshii által dirigált mozi zajos sikert könyvelhetett el, masszív kultuszt teremtett, így nem volt kérdéses, lesz-e folytatás. A GitS-univerzum újabb tétele öt évvel később került a kiéhezett rajongók elé: a Páncélba zárt szellem: Ember/Gép Interface (GitS: Man/Machine Interface) címében is az evolúcióra utal, az ember–gép átjáró a létezés két síkja közt. Az új opusz – egyéb projektek társaságában – tíz teljes éven át készült, Shiro folyton átrajzolta az anyagot, majd az utolsó utáni határidőt is megszegve jelentős részét kidobta, és számítógépes technikával alkotta újra a kiszortírozott oldalakat. Japánban 2001 nyarán, az USA-ban két év késéssel jelent meg (utómunkálatok, egyebek okán) a képregény. Annak ellenére, hogy a filmváltozat is komoly mennyiségű CGI-t tartalmazott, a manga-kánon felkent hívei hüledeztek az élénk színek és a 3D modellezés láttán: Shiro ugyanis időt és munkát nem kímélve százötven oldalnyi anyagot, hátteret és figurákat modellezett le fotorealisztikus pontossággal. A renderelt képek gyönyörűek, de szépségükön felül is üzenetet hordoznak: az Interface már nem annyira manga, mint inkább filmkockák összessége.
A M/MI története 2035-ben, öt évvel a GitS eseményei után játszódik, Kusanagi Motoko őrnagy neve immáron Aramaki Motoko. A lány a Poseidon Industrial multikorporációnak dolgozik, annak nyomozórészlegét vezeti. Szelleme erősebb, teste pedig fejlettebb, mint valaha, hisz munkájáért cserébe folyamatos upgrade-eket kap, a mérnöki tudás legjavát élvezi. Immáron két síkon létezik egyszerre, számára a mátrix és a fizikai világ összefügg, egységet alkot. A történet szerint Motoko a Poseidon Industries egyik leánycége, a Meditech után nyomoz, kik emberi génekkel gazdagított, szervátültetési adatbankként tartott sertéseket konstruálnak és nevelnek. Ám kiderül, hogy az „állatok” valójában malacba oltott humánok – hogy mi lesz a vége, majd kiderül, az amerikai változat e sorok írásakor még csak a 8. füzetnél tart (a japán eredeti innen nézve beszerezhetetlen, mankó hiányában tippelni sem lehet). A Man/Machine Interface az előzményhez méltó módon komplex, bonyodalmas történet, mániákus aprólékossággal kivitelezve, az egyes lapok alján újfent jegyzetek magyarázzák az eseményeket. Gyönyörű darab, a minőségi tételekben korántsem szűkölködő kortárs képregénykultúra gyöngyszeme.
A népek, bár örömmel fogadták a képregényt, szomjazták az animációt, az alkotók pedig eleget tettek a köz nyomásának. Az új mozgóképes attak egy évvel később rohanta le a nagyérdeműt: a Ghost in the Shell: Stand Alone Complex 26 részes tévésorozat; három év alatt, 8 millió dollárból készült, sem a munkát, sem az anyagot nem spórolták ki belőle. Volt, ki csalódva fogadta a hírt, miszerint a sorozatot nem Mamoru Oshii, hanem egy viszonylag kevéssé ismert rendező, Kenji Kamiyama dirigálta, ám aggodalmuk alaptalannak bizonyult. A SAC nem kevésbé lefegyverző anyag, mint a legendás mozifilm, szép számmal akadnak, kik minden idők legjobb animációs sorozataként tisztelegnek előtte – nem is érdemtelenül. A Section 9 hétköznapjait bemutató fejezetek 24 perces cyber-concertók, félelmetesen jól megírt darabok, ügyes dramaturgiával és remek zenével megtámogatva (a főcímdal szövege orosz-angol nyelvű keverék, nyugat és kelet immáron fuzionált, welcome to the brave new global world). Shiro, bár soha nem tanult írást (a rejtélyes, nyilvánosság elé ritkán lépő, fényképezőgépet messziről kerülő alkotó festészetből diplomázott), ismételten kiváló történetmesélőnek bizonyult. A SAC rettenetes mennyiségű változóval dolgozik, jövőképe roppant komplex, lajstromba veszi a gazdasági kémkedés módozatait, a katonai fejlesztések veszélyeit, a politikusok korrumpálhatóságának kockázatát, a korporációs protokoll sebezhető pontjait, a média-hacking lehetőségeit, a cyberterrorizmus valószínűsíthető formáit és társadalmi hatását, szédítő precizitással és körültekintéssel alkotott film lenne hát. Amely érdemekre rácsatlakozik nem kevés hibátlan stílusérzék: a GitS univerzum alkotói nem csak a gyönyörű, éteri finomságú, szomorú figurákat alkották meg mesteri figyelemmel, de mindig kiemelten kezelik a környezetet és a technológiai eszközöket, komoly gondot fordítva az épületek, a járművek, a ruhák, a kézifegyverek és a hétköznapi használati tárgyak formaterveire.
Batou nyomozó tuningolt Lancia Stratosszal kergeti az ellent, a figurák által viselt göncök köröket vernek a menő divatházak kollekcióira, a harci helikopterek tervezése során bizonyosan konzultáltak egynéhány katonai szakértővel, Motoko pedig szépen dizájnolt ágyban mutat be szoftra komponált leszbikus jelenetet. Mindemellett a SAC lazán összefüggő történetei megengedték, hogy az alkotók finomabb ecsetvonásokkal árnyalják a GitS-ben bemutatott jövőképet, sokat finomítva rajta, kiváltképpen nagy figyelmet szentelve a robotika és a neuro-kibernetika etikai és filozófiai kérdéseinek. „Félsz?” – kérdezi a diplomáciai mentességével visszaélő fiatal férfi mesterséges szerelmét, a titokban megszöktetett szex-androidot: „Igen, de már megszoktam.” Még egy kedvenc idekívánkozik: „Mi a véleményed az életről?” – faggatja Tachikoma, a rendőrségi robot a másik rendfenntartó robotot. S még megannyi gyilkos áramütés.
Amint a felsorolt példákból is kitetszik, a Stand Alone Complex világában a határok végképp összemosódtak a technológia és az ember közt, ha valaki géprombolásra adná fejét, bizton akad valaki a bővebb rokonságban, akin el lehetne kezdeni a luddita-hadműveletet (a M/MI egyik jegyzete szerint 2035-ben a lakosság 10 százaléka kibernetizált). Pengeélesre fent világban járunk, amelyben egy jól megírt vírus halálosabb fegyver, mint egy 50 kaliberű, élő műholdas kapcsolat segítségével operáló mesterlövészpuska – ha a kalóz megtöri a szatellit jelét, a fegyver operátora saját bajtársán üt akkora lyukat, hogy átjárhat rajta egy teherautó. Megeshet, egy ártalmatlannak tűnő szépészeti műtét során jeladót ültetnek be a cégalkalmazott koponyájába, s csak a rendőrségi proszektúra boncasztalán derül ki, hogy szemeit más is használja. Ha pedig valaki némi élvhajhászás céljából összekapcsolja érzőidegrendszerét egy robotgésa agyával, korántsem lehet biztos benne, hogy testében saját tudata távozik a teaháznak álcázott luxuskuplerájból. Kicsavarodott és csodaszép, magával ragadó és veszélyes jövő ez, könnyű léptekkel jár és bőséggel arat a halál, bár voltaképpen minden rendben megy, köszönjük szépen, csak lezajlott némi továbbképzés az elmúlt évtizedekben, aki pedig lemaradt, az vessen magára, mert a valóság elől nincs menekvés.
Ma már tudni, miért nem Mamoru Oshii rendezte a Stand Alone Complexet – a mester ugyanis egy másik GitS projekttel volt elfoglalva. Az új mozifilm, az Ártatlanság: Páncélba zárt szellem (Innocence) 2004-ben kerül bemutatásra, e sorok írásakor még csak a japán nyelvű honlap üzemel (a site természetesen varázslatosan szép), illetve egy rövid kis trailer hirdeti a mű parádésnak ígérkező érdemeit. A demonstráció szokás szerint precíz grafikai kivitelezést ígér, aprólékosan komponált CGI környezetben mozognak a figurák, történetileg olybá tűnik, a sárga Lancia Stratos helyett immáron Shelby Cobrát hajtó Batou üldözőbe veszi egykori társát, a Section 9 hajszolja a Bábjátékossal fuzionált őrnagyot. A fehér arcú, lélegzetelállítóan gyönyörű női alak alig másodpercekre tűnik fel – ő lenne a megváltozott Motoko?
Szavamra, piszok jól fest.
Géczi Zoltán esszéje először a Filmvilág 2004 januári számában jelent meg.
