A képregény- és a mozivilág után a szuperhősök már a tévét is elfoglalták, de a mennyiség csak mostanában kezd minőségbe átfordulni.
Ma már nincs szükség televízióra, torrentre vagy streamre, hogy sorozatot nézhessünk – elég jegyet váltani a moziba. A hollywoodi fejesek egyre inkább folytatásokban, spin-offokban, és univerzumépítésben gondolkoznak. Jelenleg hatvannál is több képregény-adaptáció szerepel a nagyobb stúdiók bemutatólistáján – 2019-ig minden évben legalább hét hasonló produkció fog befutni a mozikba –, a trendeket diktáló Marvel Studiosnak pedig már 2028-ra is vannak tervei.
Az előzmények ismeretében nem az a meglepő, hogy a két legnagyobb játékos, a DC és a Marvel a tévés szcénában is hatalomátvételre készül – közel negyven képregényből lehet kisképernyős adaptáció a közeljövőben –, hanem, hogy csak most vágnak bele. A szuperhősök ugyan már az őskorszakban belekóstoltak a televíziós műfajba – a sort 1952-ben Superman nyitotta meg és a legendás, Adam West-féle Batman folytatta 66-ban –, de trendről korábban aligha lehetett beszélni. A szintén 66-ban induló The Green Hornet címszereplője néhány alkalommal tiszteletét tette a Batman-szériában, de hasonló crossoverek később nem fordultak elő; azonos képregényes univerzumból merítő szériák eleve ritkán futottak egymással párhuzamosan.
Míg a moziban a Marvel, a tévében a DC ébredt elsőként. A 2012-ben indult Arrow (A zöld íjász) több szempontból is sikerrel ültette át a szerializált szuperhősképregények jellegzetességeit. Az első évad pozitív fogadtatását követően Oliver Queenhez, a Batmanre hajazó címszereplőhöz egyre több maszkos kolléga csatlakozott a tágabb DC-univerzumból, de a történet nem csak akciósorozatként, hanem sajátos szappanoperaként is funkcionálni kezdett, hasonlóan a klasszikus Pókember- vagy X-Men-képregényekhez.
2014-ben az egyik epizodista, Barry Allen, alias Flash, saját spin-off sorozatot kapott (Flash – A villám), amelyben Queen is több ízben cameózott, a 2016 januárjában indult Legends of Tomorrow-ban pedig szinte kizárólag olyan figurák – és a hozzájuk tartozó színészek –szerepelnek, akik A zöld íjász eddigi négy évadának valamelyikében, vagy a Flash-ben tűntek fel először.
A Marvel A S.H.I.E.L.D. ügynökeivel próbálta meg felvenni a ritmust, és egyben meglovagolni a stúdió addigi legnagyobb blockbusterének, a Bosszúállóknak a sikerét. Kreátornak a rendezőt, Joss Whedont kérték fel, és az egyik mellékalakot, Coulson ügynököt is átmentették a sorozatba – még az sem zökkentette ki őket, hogy a figura a filmben elhalálozott. Szintúgy a hivatalos Marvel-moziuniverzumban, a S.H.I.E.L.D. berkein belül játszódik a tavaly indult Agent Carter is, címszerepben egy korábbi epizodistával, az Amerika Kapitány első részéből ismert Peggy Carterrel. Közben, a mérsékelten lelkes fogadtatás ellenére, már úton van A S.H.I.E.L.D. ügynökeinek spin-offja is Marvel’s Most Wanted címmel.
Kizárólag ezekből a szériákból ítélve, akár úgy is tűnhetne, hogy az elmúlt másfél évtized televíziós forradalma meg sem történt. Kreatív döntéseik alapján a DC és a Marvel – illetve a velük kollaboráló televíziós társaságok – csak a mozi mostohatestvéreként tekintenek a kisképernyős médiumra. Az igazi nagyágyúkat mindketten a nagyvászonra tartogatják, a tévés showrunnereknek maradnak a B-kategóriás hősök (A zöld íjász), a moziban már elbukottak (Constantine), az odáig még el sem jutók (Flash), a vérbeli spin-off figurák (Supergirl) vagy a későbbi legendás karakterek ifjúkori verziói (Gotham). A Marvel – egészen tavalyig – még látványosabban rendelte alá a tévés szériáit a mozis nagytestvéreknek: A S.H.I.E.L.D. ügynökei és az Agent Carter egyaránt a Bosszúállók és az Amerika Kapitány elejtett történetmorzsáin kérődzve mozgatja marginális, többnyire szupererőtől mentes figuráit a Marvel-moziuniverzum lebutított papírmasédíszletei között.
Elviekben ezek a kényszerű kötöttségek nem zárnák ki azt, hogy izgalmas műfaji gyakorlatok szülessenek, hiszen a különféle adaptációk különféle zsánerekben versenyeznek – a hard-boiled gengsztersorozattól (Gotham) a retro hangulatú screwball-kalandon át (Agent Carter) egészen a „dolgozó lány”-típusú romkomig (Supergirl) terjed a spektrum. A felsorolt szériák többsége mégis megmarad másodvonalbeli mellékterméknek, epizodikus dramaturgiájuk és kétdimenziós figuráik inkább a 80-as, 90-es évek produkcióit, vagy a tíz éven át futó, középszerű Smallville-t idézik. Hiába fejlődtek sokat a kisképernyős CGI-trükkök, a mozis látványvilággal a televíziós büdzsé nem tudja felvenni a versenyt – az akcióorientált sorozatok kiszerűsége ezen a ponton szokott lelepleződni –, igazán új utakat pedig nem akartak keresni a biztonsági játékra és a lepattanók felszedegetésére berendezkedett showrunnerek.
Legalábbis eddig. A Marvel és a Netflix együttműködése, amelyből 2015-ben két széria született, felér egy paradigmaváltással.
A Daredevil és a Jessica Jones papíron mindenben szorgalmasan követi a franchise-formulát: mindkét sorozat a Marvel-univerzumban játszódik, kevéssé ismert (Jessica Jones) vagy a moziban elbukott (Daredevil) szuperhőst mozgatnak, kijelölik a kapcsolódási pontokat egy kurrens szuperprodukcióval – a New Yorkban élő szereplőgárda utalás szintjén többször is megemlíti a Bosszúállók fináléjában látott városrombolást –, és nyitottak a crossoverre is (a Rosario Dawson által alakított Claire mindkét sorozatban feltűnik). A távlati tervek sem hiányoznak: a Jessica Jones-ban látott Luke Cage saját szériában tért vissza, a képregényekből ismert kollégája, Iron Fist is külön sorozatot kap, és végül a négy hős közös miniszériában (Defenders) egyesíti majd erejét.
A kreátorok, Drew Goddard (Daredevil) és Melissa Rosenberg (Jessica Jones) ugyanakkor tisztában voltak vele, hogy a kötelező játékszabályok betartása mellett lehetséges és érdemes is új fénytörésben láttatni a szuperhősöket – valahogy úgy, ahogy azt a Maffiózók vagy a Gengszterkorzó tette a bűnözőkkel. Legfontosabb döntésük az volt, hogy nem a szuperképességeket avatták a főszereplőik meghatározó attribútumaivá: Murdock és Jones elsősorban drámai figurák, traumáik, vívódásaik teszik őket érdekessé, nem kizárólag a közelharcban mutatott speciális tehetségük. Hasonlóan realista ihletettségű képregény-adaptációk a moziba már eljutottak – A sebezhetetlen és Nolan Batman-trilógiája érdemel elsősorban említést –, a televízióban ugyanakkor a szuperhős-tematika eleddig elválaszthatatlannak bizonyult az ifjúsági sorozatokra jellemző könnyed hangvétellel és az eszképista kalandokkal; a Daredevil és a Jessica Jones egyértelműn a felnőtt közönséget célozza meg.
A kettő közül az előbbinek sikerült következetesebben végrehajtania ezt a tervet. Matt Murdock, vagyis a Fenegyerek kiválasztása eleve szerencsés döntés volt. Míg híresebb kollégái idegen galaxisból érkező gonosz entitásokkal csatáznak, addig a vak ügyvéd gengszterektől és elvetemült politikusoktól próbálja megvédeni New Yorkot és szűkebb otthonát, a manhattani Hell’s Kitchen-t. Az alapszituációból és a közegből adódóan a Daredevil így legalább annyira fókuszba emeli bűn és a korrupció témáját, mint a címszereplő flashbackekben adagolt eredettörténetét. Murdock vívódása a katolikus neveltetéséből fakadó bűntudatával és az önbíráskodással kapcsolatos morális aggályokkal végigvonul az egész évadon, de az igazi drámai feszültséget a nemezis, Wilson Fisk beemelése jelenti. A Vincent D’Onofrio által páratlan intenzitással megformált alvilági vezér motivációinak és pszichózisainak kibontására ugyanannyi, ha nem több játékidőt és figyelmet szentelnek az alkotók, mint a főhősre – komplexebb és izgalmasabb főgonosszal képregény-adaptációban aligha találkozhattunk még.
Míg a Daredevilben a játszma végső tétje mégiscsak az volt, hogy sikerül-e várost megtisztítani egy bűnszövetkezettől, Melissa Rosenberg sorozatában egyetlen fontos kérdés van csak: meg tud-e a címszereplő szabadulni az életét tönkretevő embertől, és az általa okozott lelki sebektől. Jessicát egy Kilgrave művésznéven futó, elméket kontrolláló férfi egy hónapon át rabszolgaként irányította, gyilkosságra kényszerítette és megerőszakolta – ezért szenved a nő történet kezdetekor poszttraumás stresszben.
A sorozat az első néhány epizódban olyannyira mellőzi a szuperhősműfaj kötelező elemeit, hogy aki a szinopszis ismerete nélkül kezdi el nézni, jó ideig nem is veheti észre, hogy a magánnyomozóként dolgozó főhős emberfeletti képességekkel van felvértezve. Amíg a Daredevilben korhatáros hangvételt, többek közt, a címszereplő fizikai sérülékenysége szavatolta – és egyben élesen el is határolta a korábbi szuperhősprodukcióktól –, addig Jessica Jones-t a lelki sebezhetősége emeli karikatúraszerű elődei fölé.
Nemezise ellenben inkább tűnik a nők életét megkeserítő abuzív férfitípus metaforájának, mint hús-vér figurának, de David Tennant alakítása képes zárójelezni az esetleges ideológiai túlkapásokat. A Jessica Jones buktatója inkább az, hogy amíg eleinte csalhatatlan arányérzékkel vegyíti a neo-noir hangulatú detektívtörténetet a karakterdrámával, a finálé felé közeledve egyre több átgondolatlan, B-kategóriás sorozatokat idéző dramaturgiai megoldást vonultat fel.
A gyermekbetegségek ellenére a Marvel és a Netflix mégis hibátlanul demonstrálta, hogy a mozis nagytestvérek imitálása vagy kiszolgálása helyett érdemesebb szűkebbre venni a fókuszt, és bemutatni az embert a szuperhős maszkja mögött.
A szöveg először a Filmvilág 2016 márciusi számában jelent meg.
