Az amerikai zenészlegenda kapta meg idén az irodalmi Nobel-díjat. Bob Dylanről pár éve Todd Haynes rendező forgatott unortodox életrajzi filmet. Az alábbiakban Barna Imre kritikáját közöljük újra.
Nem kezdhetem mással, mint amit a legszűkszavúbb moziműsor is elárul: Todd Haynes új filmje Bob Dylanről szól, és hat színész meg egy narrátor alakítja benne Bob Dylant.
Volt már ilyen, persze. A nagy cselekményidejű filmek gyerekből felnőtté, felnőttből öreggé váló hőseit különböző színészekkel játszatni nem újság. Buñuel például egy klasszikusan avantgárd gesztussal megkettőzte hasoncímű filmjében a „vágy titokzatos tárgyát”; pár éve a megátalkodott Todd Solondz pedig a Palindrómákban egyenesen nyolc ilyen-olyan korú és nemű színésszel játszatta el egy kamaszlány szerepét.
Todd Haynes eljárása azonban túlmegy minden előzményen. Hétszeres Bob Dylanje bonyolultabb képlet, bár kézenfekvőbb is. Bonyolultabb, mert hősei közül egyiket sem hívják Bob Dylannek, foglalkozás szerint is csak hármójukról mondható el bizonyossággal, hogy zenész, és azt az alteregót, aki a legjobban hasonlít az igazi Bob Dylanre, nem is férfi, hanem nő játssza. De annak, aki hallott már Bob Dylan életeiről és halálairól – a Woody Guthrie örökébe lépni hivatott mitomán folkénekes-csodagyerekről, aki galádul hátat fordít a balos New York-i underground-szcénának a Ginsberg–Warhol tengely, azaz egy líraian anarcho-szürrealista rock and roll-verzió kedvéért; a próféták ellen prófétáló szupersztárról, aki egy gyanús motorbalesetben nyakát szegvén, már ebből a zajos világból, az általa is kreált hatvanas évekből vonul ki három évvel a woodstocki fesztivál előtt; a sokgyerekes családapáról, aki vidéki magányából előbb hermetikus-misztikus elmélkednivalót, majd kedélyes countrydalokat üzen megzavarodott híveinek; a bulvárlap-botrányhős űzött vadról, a vándorcirkusszal turnézó fehér bohócról; a buzgó keresztényről, aki megtérése után két évig csak Jézus-dalokkal hajlandó koncertezni; a közönségének hátat fordítva dünnyögő öreg legényről; erről a kétszer egyformán soha semmit elő nem adó, az énekhangját is pár évente megváltoztató, mindig bosszantó és mindig lenyűgöző zseniről –, akinek tehát van fogalma arról, hogy körülbelül mit is takar a Bob Dylan név, az igazán nem csodálkozhat a Todd Haynes választotta megoldáson.
Haynes készen kapta a Dylan-szerepeket. Azzal, hogy kiosztja őket „történetenként” egy-egy szereplőre (kivételt csak a Blonde on Blonde-korszak költő-szupersztár kettőse képez), nyilván azt is üzenni kívánja, hogy filmje – melynek forgatókönyvét már a címlista közlése szerint is csupán „Bob Dylan zenéje és megannyi élete ihletésére” írta – végső soron tényleg nem Bob Dylanről, hanem a világairól szól. Másrészt azzal meg, ahogyan nemcsak a sajátos vágástechnika, hanem temérdek finom cselekményszál és -szösz, illetve furfangos apró gegek révén is egymásba játszatja ezeket a történeteket, mégiscsak – ha lehet ilyet mondani – az igazi Bob Dylanre irányítja a figyelmet. Már ha van ilyen. Merthogy Dylan viszont egyebet sem üzent az „igaziról”, vagyis hát önmagáról egész életében, mint amit a címadó dal: I’m Not There. Nem vagyok se itt, se ott, sehol se vagyok, nem én vagyok. I’t Ain’t Me, Babe. Haynes már a Velvet Goldmine-ban is játszott ilyet: a hely, az idő, a figurák, a zenék ott is egyszerre voltak igaziak és kitaláltak, dokumentatív erejűek és álomszerűek. De nagy különbség, hogy az I’m Not There esetében a Dylan-életmű a maga egészében (ha tetszik: mint legenda) és részleteiben is ilyen ambivalenciákat kínál.
Ami a részleteket illeti, Haynes precizitása nem ismer határokat. Az Ott sem vagyoknak szinte nincs olyan beállítása, amely ne egy-egy ismert koncertfelvételt, sajtókonferenciát vagy éppenséggel Dylan-filmet idézne fel. Mindenekelőtt D. A. Pennebakernek az 1965-ös angliai koncertkörút alkalmából készített nagyszerű Don’t Look Backjét, melynek fekete-fehér cinéma vérité-s képei némi hasonlóság ellenére korántsem azt a bolondos vidámságot árasztják magukból, amely Richard Lester nem sokkal korábbi Beatles-filmjét, az A Hard Day’s Night-ot jellemezte. A Dont’Look Backnek Haynes egész jeleneteit forgatja újra: a Subterranean Homesick Blues híres „klipjén” most „Jude Quinn” potyogtatja flegmán a feliratos kartonokat, egy másik jelenetben pedig „Alice Fabian” énekli egy zsúfolt, füstös szobában Joan Baez hangján szomorúan, hogy Love is Just a Four-Letter Word, ami az ő dala, Bobbyé, vagyis hát Jude-é, de Bobby/Jude meg se hallja, hátat fordít neki, és csak veri-veri az írógépét. Dylan-film volt az egy évvel későbbi, botrányokkal tarkított újabb angliai körútról készült, nem túl sikeres Eat the Document is, melyet rendezőként már nem Pennebaker, hanem maga Bob Dylan jegyzett; Haynes ebből is sokat idéz, akárcsak Scorsese 2005-ös dokumentumfilmjéből, a No Direction Home-ból, melynek szinte parodisztikusan a szerkesztésmódját veszi át, amikor be-beültet két álomszerű jelenetsor közé egy-egy „beszélő fejet”, az öregedő „Alice Fabian”-ét például, amint anyai-jóságosan, de a hangjában azért még évtizedek múltán is egy csipetnyi megbántottsággal elmeséli, hogyan is hagyta cserben a politikával együtt őt, Alice-t is az a fránya... ja, igen: Jack. „Jack Rollins”, a folkénekes-csodagyerek, akiből rock and roll-sztár lett.
A szó- és kép szerinti idézetek szoros kötöttségétől Haynes csak két életrajz-variáció: a „Robbie Clark”, illetve „Billy”-vonulat kedvéért tekint el valamennyire. Az előbbi a politikának és a szupersztárságnak egyként hátat fordító polgári családapa tündöklését és bukását skicceli fel szándékosan elrajzolt motívumokkal (a Band-korszak göndör szakállkás Dylanjére úgy-ahogy külsőleg is hasonlító Heath Ledger például nem zenész, hanem bálványozott színészcelebritás, aki viszont éppenséggel Jack Rollins szerepében válik naggyá); az utóbbi ellenben valóságos mesevilágba visz, melynek motívumai részint az alámerülős évek zenéiből és szövegeiből, részint a Bob Dylan zeneszerzőségével és emlékezetes epizódszereplésével készült 1973-as Peckinpah-film, a Pat Garrett és Billy, a kölyök westernjéből, részint pedig a woodstocki Dylan-ház pincéjében készült dupla Bob Dylan & the Band-lemez, a Basement Tapes cirkuszias, Halloween-alakzatokkal teli borítójáról származnak.
Fontos leszögezni, hogy Bob Dylan „életei” nem egyformán érdekesek Todd Haynes számára. Ahogy Martin Scorsese (vagy Chronicles című önéletrajzi könyvében maga Bob Dylan), ő sem tekint előbbre a hetvenes évek végénél. De Scorsesétől eltérően, aki a saját vizsgálódása centrumába a Dylan-pályafutás első nagy fordulatát, ha úgy tetszik, „ősbűnét” állítja (az 1965-ös Newporti Folkfesztiválon Dylan váratlanul a Butterfield Blues Band társaságában viharzott be a színpadra, és brutális erősítőkből elektromos rockkal csapta fejbe az elkötelezett folkie-kat: Pete Seegert, Petert, Pault és Maryt meg az ő bársonyos hangú barátaikat), a Scorsese–Dylan-évjáratnál egy generációval fiatalabb Todd Haynes fő figyelme már a következmények következményére: Bob Dylan Szupersztárra irányul. Akárhány élete is van Bob Dylannek, Todd Haynes olvasatában leginkább mégiscsak az a fekete ruhás, Bóbita-bozontos lázadó amfetamin-angyal ő, aki David Bowie-t jó tíz évvel megelőzve leleplezi a színpadon hősködő „global folk hero” és a nézőtéren csápoló, önmagát ünneplő tömeg nagy, közös félreértését, és ebbe kis híján belepusztul. Az I’m Not There-ben Kate Blanchett parádés játékának köszönhetően ez a mindenféle „Boldogságellenes Bizottságok” Mr. Jonesai ellen dühödten hadakozó, Velvet Goldmine-os, androgün Bob Dylan hasonlít történetesen fizikailag is a legjobban az igazira. Hatféle Bob Dylanről szól Todd Haynes filmje, de „Jude Quinn” a főszereplő, az ő halálával kezdődik és végződik az Ott sem vagyok.
Azazhogy végződni nem egészen azzal, hanem egy nagyon szép Eat the Document-részlettel: egy 1966-os koncert-közelképpel, melyen ez egyszer tényleg az igazi Bob Dylan szívja és fújja, sóhajtja és leheli, félálomban, révületben mintegy, fél percig talán, a szájharmonikáját, míg el nem sötétül a kép.
És így valahogy mintha mégiscsak a helyükre kerülnének a dolgok. Mert bármilyen tetszetősen szólnak is mások – Richie Havens, Roger McGuinn, Stephen Malkmus vagy a Sonic Youth – előadásában a jól ismert Dylan-dalok, bármilyen jó is mindenki ebben a filmben, a Marcus Carl Franklin játszotta fekete kis csavargótól a tőrőlmetszett folk-, majd „hitgyülis” gospelénekes „Jack Rollins” kissé komikusnak beállított szerepét alakító Christian Bale-en keresztül a többiekig, az idegesen bölcs „Arthur Rimbaud”-ig, azaz Ben Whishaw-ig, a tündérien bamba Richard Gere-ig és persze Kate Blanchettig – azt azért ez a nyúlfarknyi részlet is nyilvánvalóvá teszi, hogy Dylannek Dylan a legjobb.
Kérdés, hogy van-e köze ennek Todd Haynes filmjéhez, és hogy jót tesz-e a filmnek, ha van. Annak ugyanis elvileg Bob Dylan – az igazi, a kitalált vagy a képzelt – nélkül is működnie kéne. Nos? A jó ég tudja. Ha komolyan venném az Ott sem vagyok fikcióját, a játék kedvéért azt is el kéne fogadnom, hogy az ábrázolt kornak nem volt Bob Dylan nevű szereplője. A film utolsó fél percével azonban Haynes maga hívja fel rá a figyelmet, hogy ez mekkora képtelenség.
S akkor marad mégiscsak a Bob Dylan nevű: ahogy fújja, ahogy énekli és mondja, hogy nem, nem, nem.
Barna Imre
